(Chick Corea húsvéti online közvetítése otthonából – Facebook, április 12.)

Corea célja a sessionjeivel az esendőségre is felhívni a figyelmet, olykor neki is frissíteni kell az óriási repertoárral és a jazz történetével írt memóriáját, ahogy mondja: nem jön kézre kapásból minden darab. A Reverie-t már régen játszotta, lassan szedte össze a hangokat, és ez az újra rátalálás az, ami a megroggyant világ hiteles szimbóluma lehet. Ám Corea szeánsza nem patetikus, éppen hogy szikár, natúr, a maga egyszerűségével engedi, hogy közös nevezőn érezzük magunkat vele.

(Hauber Zsolt újra játssza – videosorozat a Youtube-on)

 A műsoroknak külön jót tesz, ahogy a zeneszerző bevezetésképpen szakmai problémákon elmélkedik, miközben a nézők kérdéseire válaszol, a kulturális kötődésekről mesél, és történetekkel árnyalja az adott dal keletkezését. És ez az, ami még nem volt! Egy zenész kitárulkozik és beavat az alkotási folyamatba, láthatjuk, hogyan játssza fel a dallamot, elmondja, hogy eredetileg milyen hangszerekkel szólaltatták meg a dalban hallható hangszíneket, és megmutatja, hogy ő most mivel tudja szinte ugyanazt produkálni.

(Jorge Rossy Vibes Quartet – Budapest Jazz Club, március 2.)

Hiába világpolgár, Rossy ízig-vérig katalán, jót viccelődött azon, nevét hogyan mondják spanyolul és hogyan katalánul. Zenei nyelvezete ugyanakkor univerzális, a jazztörténet aprólékos, mély ismerete az alapkészségei közé tartozik, ez már csak a repertoárból is kiderül; ám főleg abból, hogy a két egyórás koncertrészt, az elhangzó 13 számot könnyedén játszotta le fejből. Szóval a nagy húzás a vibrafonra váltás, bár kvintettje és triója már volt Vibes néven, igazán stabilnak a jelenlegi kvartett tűnik.

(Santa Diver: Blue Horizon – Szerzői kiadás, 2020)

Bevallom, eddig Kézdy hegedű hangszínével voltak bajaim, de arra fogtam, hogy Jean-Luc Ponty után nehéz mit kitalálni. Most viszont egy teljesen egyedi, szenvedéllyel átitatott hangot hallok, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az alkalmazott effektek az újak. Valami beérett, az autonóm alkotási vágy utat tört és ennek eredménye a Santa Diver eddigi legjobb lemeze.
 

(Dés László Free Sounds Quartet: Capricci – TomTom Records, 2019)

A Capricci nem egyszerű anyag, a többszöri meghallgatás során különféle mélységeket fedezhetünk fel. Például a hallgatás körülményei befolyásolják, mit érzünk hangsúlyosabbnak, még a tempót is változni érezzük a bioritmusunknak megfelelően. És éppen ez a körülírhatatlanság, a megfoghatatlanság az improvicázió lényege: túllépni formákon és kötöttségeken, mégis megtartva a zenészek karakterét

(Brad Mehldau: Finding Gabriel – Nonesuch, 2019)

Brad Mehldauról van szó, a kétezres évek talán legnagyobb jazzművészéről, aki az újításaival együtt nem újító alkat, legalábbis nem az újítások emelik őt magasra, hatását a kisugárzása és az összkép adja, ahogy a stílusok, a hétköznapok felett áll. Tíz jelölés (és a nevén futó triójának további két jelölése) után végre díjat kapott, méghozzá a legfontosabb jazz kategóriában: a legjobb instrumentális jazz album kategóriájában. Hogy mennyire kínosnak érezhették, hogy a közel negyven, saját néven megjelentetett és több száz, közreműködőként jegyzett – legtöbbször magasan értékelt – lemez után sincs aranybetűvel írva Mehldau neve a legfontosabb díj történelemkönyvébe, azt jól mutatja, hogy ennél vokálisabb lemezt kitalálni se lehetett volna.

(Trans-Nomád Express – 25 éves a Kerekes Band; Művészetek Palotája, ja­nuár 12.)

Nem is gondolná az ember, milyen remek, vagy hogy az egyik szám címét hívjam segítségül: „szilaj” rockhangszer a furulya, a koboz és a brácsa – bocsánat, a kontra. Évekig úgy tűnt, hogy Fehér Zsombor virtuóz furulyajátéka húzza a Kerekest, tényleg döbbenetes hangszínt talált magának, játsszon a furulya bármely típusán, egészen a térdig érő, hosszú furulyáig bezárólag.

(Jaga Jazzist – Müpa, december 18.)

Nem éreztem jól magamat, pedig tudtam, hogy valami olyasminek vagyok tanúja, amit látni, hallani kell. De gyakran be kellett csuknom a szememet, be kellett fognom a fülemet, a zenétől nem azt várom, hogy prés közé szorítva hasson rám. Mások is vannak így ezzel, de vannak, akik rajonganak egy ilyen lórúgásért.

(Cristina Branco – Get Closer koncertsorozat a MOMkultban, december 10.)

Azt hiszem, Cristina Branco bármit énekelhetne, és a most hallottakhoz hasonlóan magas szinten képes is lenne rá. Hatalmas kisugárzása van, puszta lénye kordában tartja a színesen, jó ívűre összeállított műsort, három oktávot meghaladó hangterjedelmét fokozatosan engedte kinyílni.

(Lizz Wright – MOMkult, Get Closer koncertek, november 11.; Cécile McLorin Salvant és Sullivan Fortner – Müpa, november 18.)

Lizz Wright és Cécile McLorin Salvant okos, intelligens előadók, akik abban az egy-két-három évben is fejlődtek, alakultak, gyúrták magukat, mióta legutóbb itt jártak. Pedig egyiküké sem a ma zenéje, ők mégis kitalálták, hogyan tegyék azzá.

(John Coltrane: Blue World – Impulse, Verve, Universal, 1964/2019)

A lemezkiadók egyik mai fontos szerepe mozgásban tartani a zenében lakozó ősenergiákat: ezért nem feledkezünk meg John Coltrane-ről és ezért nem került még az elképzelt szobra egy múzeumi vitrin mögé. A másfél éve megjelentetett, elveszettnek hitt felvételekből összeállított Both Directions at Once, az A Love Supreme háromlemezes kiadása, a Coltrane-dokumentumfilm mind segítenek mélyebbre látni és motiválnak abban, hogy akár csak a jól ismert, mással össze nem hasonlítható sound miatt elővegyük a többi, klasszikussá vált lemezeket, és ezen az úton elindulva számot vessünk a nagy kérdésekkel. Hiszen – ahogy Sonny Rollins mondta a dokfilmben – Coltrane abban volt több másoknál, hogy ő a nagy képet nézte.

(Omer Klein Trio – Café Budapest, Opus Jazz Club, október 19.)

A két évvel ezelőtti Cafén már hallottunk egy, a fókuszába hasonlóan a haza iránti szeretetet állító izraeli projektet a két Avitaltól (ÉS, 2017/47.), nov. 24.), és akkor azt gondoltam, hogy a mediterrán tájban, kultúrában, a környező nemzetek közötti átjárásban nincs is több, Klein azonban a modern zongorás triók hangütésében közelített a jazz felől.

(Újbuda Jazz Fesztivál: Mats Gustafsson, Christof Kurzmann, Grencsó Kollektíva – MU Színház, szeptember 29.)

A jazznek ezt a kétségkívül nehezen befogadható ágát a Mats Gustafssonhoz és Grencsó Istvánhoz fogható zenészek tehetik megragadhatóvá, élvezetessé, még akkor is, ha gondolataik nem mindig haladnak párhuzamosan. A Grencsó Kollektíva évek, évtizedek alatt érlelődött a magyar avantgárd csúcszenekarává, és most már nem először láthattuk, hallhattuk, hogy mekkora, a nemzetközi sztárokhoz is bátran hozzámérhető erő van a csapatban.

Magyar perspektívából szinte felfoghatatlan Pándi Balázs dobos karrierje. Még csak 36 éves, de Tokiótól az USA-ig végigzenélte a világot, partnerei pedig a jazz legendás alakjai, a zajzene ikonjai és más prominens művészek. Az interjú előtt Jim Jarmusch filmrendezővel készített lemezét adta ki a Trost Records, vagy aktuálisan említhetjük a 95 éves Marshall Allennel, a Sun Ra Arkestra vezetőjével közös tripla albumát. Az interjú után pedig már kapható a zajzene japán isteneivel, Merzbow-val és Keiji Hainóval rögzített új lemeze. Hainóval az Ultrahang Fesztivál keretében október 5-én duókoncerten lépnek fel a Trafóban. Pándi ugyanaz a közvetlen, érdeklődő srác, aki mindig is volt, civilben az Index újságírója, és a zenélés mellett lemezgyűjtő; azért tanul papírrestaurációt, hogy rendbe tudja hozni a megkopott lemezborítókat.

(Miles Davis: Birth of the Cool – Capitol, 1949/1950/1957/2019)

Ahogy azt Davis életművéből jól ismerjük, minden szólista és sideman az életét meghatározó pályára került, ha játszott a zenekarában. A 22 éves Milesnak ez az első jelentős zenekara, mégis minden szereplő hatalmas ikon lett, még a jazzben azóta sem meghonosodott kürtön játszó Gunther Schuller is iskolát teremtett. A Birth of the Cool a jazz ékköve, egy kitüntetett, de jó darabig mégis rejtőző pillanat ékköve. Történelmileg, zeneelméletileg, a hangszeres játék megreformálását tekintve olyan alapmű, amilyen azóta sem született. Van tehát mit ünnepelnünk.

(Eötvös Péter: Gliding – BMC, 2019)

Eötvös Péter a referenciaértékű teljesítményt nyújtó szimfonikus zenekarral olyan virtuózan bánik, mintha egyetlen hangszeren játszana, a kompozíciók egyszerre részletezőek és flow-szerűen áradóak. Zeneszerzői stílusa nem bevált fordulatokon alapul, művei nem feltétlenül folytonosak egymással, nem következnek egymásból, mégis karizmatikusak, szinte azonnal felismerhetőek a szinte soha nem hallott hangzáskép és a magas szintű megformálás alapján.

(Tubby Hayes Quartet: Grits, Beans and Greens – The Lost Fontana Studio Sessions 1969)

Hayes nem volt kísérletező alkat, és talán nem ez a legjobb lemeze, de hallani, hogy zenéje tökéletesen beleillik az amerikai jazz egy klasszikus korszakába. Rövid pályafutása során így Tubby Hayes lett az egyetlen brit klasszikus jazz-óriás, amire most megtaláltunk egy nem teljes, de méltó lezárást abból az évből, amikor a holdra szállás megtörtént, és amikor Miles Davis először lépett a wah-wah pedálra egy új korszakot elindítva, amiben Hayes talán már nem is találta volna meg a helyét.

(Benyomások a Sziget Fesztivál első és harmadik napjáról)

Azon még mindig csodálkozom, hogy Ausztráliából, az USA-ból is meglehetősen sokan jönnek, a nyugat-európai közönség túlsúlya pedig már alap. Ettől se nem jobb, se nem rosszabb a fesztivál, az viszont biztos, hogy az idei etap az egyik legprofibb program-összeállítást hozta még úgy is, hogy a nap végi, felelőtlenül nem kezelt és veszélyes tömegnyomor (lásd: WestBalkán) azt üzeni, hogy ebben a formában ez így nem mehet tovább.

(Boban Marković Orkestar: Mark; Cimbaliband és Danics Dóra: Iram; Balogh Melinda: Napkerék – Fonó, 2019)

A  lemez a World Music Charts Europe (WMCE), a legrangosabb világzenei lista élére jutott júliusban. Mit mond ez nekünk? Semmit! Itt van egy lemez, aminek a fülszövegében megint leírják, hogy Kusturica, filmzenék, bla, bla, bla. Pedig erre a 20-30 éves hivatkozásra semmi szükség, Boban Marković mindentől függetlenül, kitartó munkával lett Boban Marković, tényleg remek trombitás és még jobb zenekarvezető, hatalmas bulikat tart, mindenki szereti, sokakkal játszott együtt, választott otthonának – Magyarország – szintjén már-már popzenészi népszerűségig jutott: és mintha ez motiválta volna az új anyag létrejöttét.

(A seattle-i KEXP rádióban a The Qualitons élő fellépéséről készült koncertfilm)

Nem nehéz kimondani: a The Qualitons jelentést adott az egyre kiüresedő „hazafi” szónak Seattle-ben. Az előadás hipnotikus, Hock basszusjátéka a McCartney-style Höfneren húzza magával a zenefolyamot, ami ütős zúzással fejeződik be; a műsorvezető Kevin Cole csak azzal reagál: „Fantastic!”