(Comédie-Française, Schabühne Berlin, online, január)

Hogy kitekintésként egy külföldi, állandó társulattal rendelkező kőszínházból vegyünk példát, érdemes megnézni a Comédie-Française online kínálatát. A Comédie-Française akár tekinthető a francia Nemzeti Színháznak is, olyan értelemben, hogy küldetése elsősorban a hagyományőrzés – természetesen nem történelmi, sokkal inkább drámatörténeti regiszterben, illetve egyfajta színjátszás tradícióját ápolja. És bár bármilyen „ideológiai”, fordítsuk le: világszemléleti elkötelezettséget nehezen lehetne tetten érni az előadásaikban, a honlapon erősen hangsúlyozzák, hogy a mindenkori műsorpolitikában igenis szerepe volt annak, hogy a bemutatók reflektáljanak az adott kor társadalmi folyamataira és húsbavágó jelenségeire, amire példaként többek között a Tartuffe-öt vagy A kaméliás hölgyet citálják.

(ARTE Concert, a felvételek elérhetők 2023-ig)

A nemrégiben megjelent – és ha minden jól megy, tavasszal-nyáron végre virágba szökkenő – Déryné Program alprogramjainak leírásait olvasva még talán lehetne is ok a reményre, hogy új lehetőségek nyílnak a „pályájuk elején lévő előadóművészek, fiatal – kőszínházi struktúrán kívüli – művészeti társulatok, alkotóközösségek” előtt „ötleteik megvalósításá[ra]” – bár „a pályakezdők, kreatív szárnypróbálgatók iránti nyitottság és bizalom erősítése” kitételben érződik némi fejsimogató felhang –, ugyanakkor az Országjárás alprogram eddigi „színházi étlapja”, valamint a Déryné társulat már elkészült két produkciója arra enged következtetni, hogy bizony az „izgalmas és innovatív színrevitelek” célkitűzését erősen felülírja a hagyományőrzés missziója és a kulturális identitásképzés küldetése. De ne húzogassuk a szánkat, a program nyilvánvalóan szerencsés csillagzat alatt született, hiszen már saját központja is van irodákkal, próbatermekkel, színházteremmel – hát van-e még egy ilyen áldott sorsú „független” e hazában a sok lézengő ritter között?!

Az év végi kasszazárás előtt „a koronavírus-világjárvány okozta gazdasági nehézségek enyhítése érdekében” a kormány 13 milliárd forintot oszt még ki „kulturális intézmények, szervezetek támogatása” címen (Magyar Közlöny, 2020. december 4.). Az Operaház és az Operettszínház kap 500-500 milliót, a cirkusz 300-at, jut a múzeumoknak is 100 és 500 millió közötti összeg, az OSZK-nak 300, az önkormányzati fenntartású kulturális intézmények sem maradnak ki, az MMA pedig másfél milliárd fölött rendelkezhet, ebből a fele mehet alkotóknak és előadóművészeknek. Ennek azért örülünk, persze, még ha látjuk is a támogatottak körét, ez ennyi, más nem kap.

(Recirquel: Solus Amor, Müpa Fesztiválszínház, CAFe Budapest, október 18.)

A bizalom, a ragaszkodás, az elhagyatottság és az egymásra találás, az öröm és a gyász jelenetei lélegzetelállító, kivitelezésükben mind szépészetileg, mint technikailag lenyűgöző mutatványokban bomlanak ki: egykezes tartások kézen, lábfejen, bámulatos lendítések és dobások, csavart szaltók, pörgések és spárgák a levegőben – minden maximális fokozaton. De látható erőlködés nélkül – az erőfeszítést most valahogy felülírja a pontos összmunka és a kifinomultság.

(Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása, Vígszínház, október 16.)

Nem, amit a színpadon látunk, nem a valóság. Valósabb lenne, ha Rudolf nem habosítaná rózsaszínre a becketti párhuzamot, a vak eunuchokat, ugyanakkor a szerepkettőzéssel, hogy a heréltekből lesznek a képeket manipuláló tévés tudósítók, húz egyet a történeten a napi abszurd irányába. Minden oldalról bepillantást enged az egymás mellett létező párhuzamos valóságokba. A forgószínpad folyamatosan mozgásban van, játszik a nézőtér, játszik a híd, játszik a tér minden szintje és pontja. A tobzódó jelmezek (szado-mazo szerelés, a sok fekete és fehér) és kellékek (szőrös-bőrös kofferek, esernyők, koszorúk) pedig a szimbolikus jelentéseket emelik ki igen plasztikusan.

(Rimini Protokoll: Nachlass, Trafó, október 15., Kiváló dolgozók, Örkény Színház, október 24., mindkettő CAFe Budapest)

Ez történik az Örkény Színházban, amely az utóbbi időben nemcsak habitusában mutat társadalmilag felelősebb vonásokat, de műsorpolitikájában is szélesebbre tárja Thália szentélyének kapuit. Mintha közelebb szeretne kerülni a lehető legtágabb értelemben vett közönséghez, mintha fontosnak érezné az emberi gesztusokat, amivel méltán vívja ki a szimpátiánkat. És a közvetlenebb hangot nemcsak telefonon üti meg, hanem immáron a színpadon is. Ennek legfrissebb üdvös példája a független szférából érkező Boross Martin a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében bemutatott Kiváló dolgozók című rendezése.

(W. Shakespeare: Othello, Katona József Színház, október 10.)

Shakespeare klasszikusa nem történelmi, hanem emberi tragédia, csak a másság elfogadása és elutasítása kap időről időre változó felhangokat, hangsúlyokat, kontextust, motivációkat. Jago, a trombitás a vastagszájút gyűlöli, Jago, a katona a felettesét, aki előtte mást léptet elő, Jago, a férj az állítólagos szeretőt, aki ha mindezekhez még néger is (más a bőrszíne, a pedigréje, a vérmérséklete, bármiben más), az ideológiai lovat is ad a gyűlölködő alá. És innen indul a lavina, hogy úgy mondjam, a rágalomcunami, illetve a befolyásolhatóság és a hiszékenység drámája.

(Miért lett R. úr ámokfutó?, KV Társulat, HPS KultSzalon, szeptember 1.; KELET, Dollár Papa Gyermekei, Trafó, szeptember 22.)

A Miért lett R. úr ámokfutó? a játszmák aprólékos természetrajza, azoké a játszmáké, amelyekbe óhatatlanul és szinte észrevétlenül bele-belecsúszik az ember, és egyszer csak azon kapja magát, hogy fogalma sincs, mikor és hogyan, de már eldőlt, ki a nyertes és ki a vesztes. És tehetetlenségében vagy beletörődik önnön kisemberségébe, vagy nem bírja tovább elviselni, hogy a közvetlen környezete mennyire nem vesz tudomást róla, és mennyire mást akar, mint ő.

(Démonizált hely – Sétaszínház Térey János műveiből, augusztus 31., A Menedék – TÁP Színház, Trafó, szeptember 5., A Jelentéktelen –Narratíva, Füge, Jurányi, szeptember 12.)

A Démonizált hely, ahová más kirándulni jár nem könnyed kikapcsolódást kínál, pláne éjjeli sötétségben, hanem kicsit fel akarja piszkálni a hely szellemét, elmélyülésre, múltba tekintésre, beleérzésre invitál. És teszi mindezt a választott lakókörnyezetében bizonyos fokig meghasonlott Térey János írásain keresztül. Igazából nem fontos, a kiválasztott részletek honnan, melyik könyvből valók, csak az, ahogyan és amikhez kapcsolódnak – ahogyan a szövegi kontextusból vissza- vagy átlépnek a régi-új, történelmi és személyes kontextusba. (Ugyanakkor egy ilyen beavatás után biztosan más szemmel olvassa újra a regényeket, drámákat és elbeszéléseket az ember, mert bizony tagadhatatlanul kedvet kap az újraolvasáshoz.)

De a Vas utcát most öntudatos fiatal felnőttek vették birtokba, akik tudják, mit akarnak, és ha kell, megtoldják a karjukat a parlamentig. És akiknek hála az is látszik, hogy itt nemcsak az ő tanulmányaik, hanem (minimum) a felsőoktatás szabadsága is tét. És ebből a helyzetből – ugye feltűnt? – a kinevezések óta a minisztérium kivonult.

Hajrá, srácok! #freeSZFE

(Tündértánc – Nővarázs, Fővárosi Nagycirkusz, augusztus 14., 15:00)

Vitatható viszont a rendezés, a műsor összeállítása – a „darabot” maga Fekete Péter jelenleg kultúráért felelős államtitkár stb. arranzsálta, akit egyszer megvédtem, de most már nem mentegetem, csak csodálom, hogy a munkája mellett a hivatására is tud nem kevés időt és energiát áldozni –, illetve az arra aggatott dramaturgia, még ha az nem egészen úgy működik is, mint a szövegalapú, drámai színházban, hanem „vannak kész és alig piszkálgatható artistaszámok”, azokhoz kell karaktereket és ívet kitalálni, betéteket, párbeszédes passzázsjeleneteket írni, ahogy azt az előadás dramaturgjától, Pál Dániel Leventétől olvashatjuk a vonatkozó újságszerű kiadványban.

(Határátlépések, OPI, Hatszín Teátrum, július 30. etc.)

Tetszik a színpadi elkötelezettség, a minőségi szórakoztatás vágya, a komédia mögötti gondolat, a játszók közötti kapcsolat, bosszant a kritikátlan röhögés a puszta hatásvadászatnak vélt (részben az is, de csak részben) gatyaletolós viccelődésen. Tetszik a jó karikírozás, egy-egy kabarétréfa kidolgozottsága, bosszant, amikor csak úgy-amúgy, kényszerből sikerül lecsapni a poént. Tetszik a meta, a kiszólás, még ha következetes motívummá nem fejlődik is, bosszant, amikor kevesebb van egy jelenetben a hosszánál.

Hová is fordulhatna ez elől az ember menedékért, mint a művészethez, szóval pihenésképpen magam is „ráfanyalodtam” az éterben keringő kincsekre. Már csak azért is, mert az utóbbi hetekben olyan felvételek jöttek szembe és kínálták magukat, amelyeknek már képtelenség volt ellenállni, ráadásul egy darabig még ingyenesen is hozzáférhetők, illetve egy csekély összegért bármikor megtekinthetők. A Metropolitan Opera online szolgáltatására egyszerűen nincs más szó: példaértékű.

Nem állítom, hogy ezek a produkciók akár technikai apparátusukat, akár kidolgozottságukat tekintve mind tökéletesek, de legalább mernek játszani a térrel, eljátszani gondolatokkal, kérdezni, bevonni és beavatkozni, és ami a legfontosabb: nem szimpla városnézésre, nem is öröklétre hajtanak, hanem itt és most, a jelenben aktívan léteznek. Erős pillanatképek, amelyeket a PLACCC háttérgárdájának azért nem ártana kicsit (át)láthatóbban gondozni.

Mellesleg, de ezt csak halkan mondom, ha sokak megítélése szerint nem megfelelő az oktatás színvonala, arra nem egy kívülről/felülről vezérelt strukturális modellváltás a megoldás. Személy szerint a levélben azonban az a kedvenc részem, amikor a szöveg megfogalmazói arról beszélnek, hogy „az egyetemen végzett hallgatók nem szolgálják ki a magyar kőszínházi hálózatot”, mert „az egyetem oktatói közössége a független szféra felé orientálja” őket. Nos, bár a szerződtetés folyamatába nem látok bele, naivan azt gondolom, hogy egy fiatal színész oda szerződik, ahol tovább pallérozhatja magát (értsd: kecsegtető szerepajánlatokat kap), és a munkájából nem mellesleg meg is tud élni.

De hát minek is egy ilyesfajta átalakulás kidolgozására és magára az átállásra annyi időt szánni? Ne is január elsejétől, hanem – mi sem logikusabb – inkább szeptembertől, a következő tanév kezdetétől menjen minden új mederben! Ez mostantól számítva alig három hónap (egy átlagos munkavállalói próbaidő) a jövőbeni fenntartó Alapítvány létrehozására és bejegyzésére, a kuratórium és mindenféle felügyelő testületek felállítására (a tagok jelölésére, megválasztására és becsatornázására az érdemi munkába), a szervezeti és működési szabályzat ki- vagy átdolgozására, az új működési szerkezet bejáratására, az ezzel járó adminisztrációs és egyéb pluszfeladatok elvégzésére stb. Az oktatás tartalmát remélhetően azért nem kell majd hozzácsiszolni a jogi csűrcsavarokhoz, bár az eljárást tiszteletre méltó higgadtsággal és felelősségérzettel kezelő SZFE honlapján a transzparencia jegyében nagyon helyesen nyilvánossá tett dokumentumokban a minisztérium részéről egyre kevesebb szó esik az egyetem szakmai személyzetével és polgáraival való egyeztetésről.

Vagyis ahogy a mellékelt példa mutatja, jelen helyzetben nemcsak a rongyos és független csepűrágók, hanem a profitorientált előadó-művészeti nagyvállalatok is bajban vannak. A Cirque du Soleil eddig 44 előadását kényszerült lemondani (rendszerint aréna méretű terekben játszanak elég borsos jegyárakkal), így mostanra olyannyira kifutott a pénzből, hogy mintegy 1 milliárd kanadai dollár adósságot halmozott fel. A kanadai állam viszonylag hamar döntésre jutott, hogy hajlandó egy jelentősebb kölcsönnel megsegíteni a céget, amit egészséges nemzeti öntudattal feltételekhez kötött: a székhely maradjon kanadai földön, a döntéshozó testület legbefolyásosabb tagjai legyenek kanadai állampolgárok, a részvényesek többsége szintén, és így a szellemi tulajdon maradjon hazai kezelésben.

Az előadó- és képzőművészek helyzete nyilvánvalóan Franciaországban sem rózsás. Azzal a különbséggel, hogy arrafelé mintha a gyakorló szakemberek kicsit szélesebb körét meghallgatnák a politikusok, illetve a rendszer sokkal jobban be van biztosítva. Teszem azt, színházi ügyekben a döntéshozók például nem az ország gyakorlatilag egyetlen igazán kiemelt, állandó társulattal rendelkező repertoárszínházának igazgatójától kérnek véleményt, a nemzeti (vagyis állami támogatással rendelkező) színházak direktorai pedig nagyon is szívükön viselik a függetlenek sorsát, szolidaritási alapot reklamálnak, mivel programjukban és működésükben nagy mértékben rájuk is támaszkodnak.

Fekete Péter cirkuszi elfogultsága nem titok, ugyanakkor meg is kell őt védenem, mert ő legalább megmaradt hobbibűvésznek, nem húz elő nyulakat a cilinderből, nem szórakoztatja kártyatrükkökkel a nagyérdeműt, hanem politikusként milliárdokkal zsonglőrködik. Szemben például a Nemzeti Színház időnként politikusi elánnal megszólaló direktorával, illetve az EMMI Kultúráért Felelős Államtitkárságának eredeti szakmáját tekintve színész, énekes Előadó-művészeti főosztályvezetőjével, aki adandó alkalommal az internet nyilvánossága előtt is dalra fakad egy lélekemelőnek és européernek szánt országimázsklipben.

A színpadi élőszó bennszakadt, a videokultúra viszont virágzásnak indult. Így idén április 11-én nem csupán írott formában árasztották el a netes felületeket a válogatott versek, hanem az archívumok gyöngyszemei mellett friss mozgóképes anyagok is megjelentek. És nem, ne a Vers mindenkinek steril stúdiófelvételeire gondoljunk, színházi alkotóink szerencsére ennél jóval találékonyabbak.