Lehangoló volt idén megérkezni a fesztivál központjába, a február derekán mindig zsúfolt Potsdamer Platzra. Az építészetileg és urbanisztikailag alaposan elrontott, az újraegyesítés szimbólumának szánt környék a berliniek számára olyan, mint egy fekete lyuk, amit messziről elkerülnek – ennek köszönhetően már a legutóbbi, 2020-as fesztiválon is zárva találtuk az egyik nagy mozit és a hozzá tartozó kiszolgáló egységeket. Az egész negyedet a hatalmas toronyházakban kialakított irodák, a fal maradványaihoz érkező turisták és a rendezvények éltetették csupán: nyilván épp ezek tűntek el a home office-szal és határzárakkal tarkított járvány alatt, a kijárási tilalmak és járványhullámok sorozata bedeszkázott kirakatokat, bezárt éttermeket és kocsmákat, kongó mozitermeket hagyott maga mögött. A Potsdamer Platz ebben a formájában a békében és jólétben egyesített Németország és Európa nagyszabású és öntelt illúziójának lerongyolódott kísértete csupán.

Hetvenedik jubileumi évében a Berlinálé végre megérkezett a XXI. századba. Miután a fesztivált több évtizeden keresztül vezető, ikonikus figurává nemesedő vagy merevedő Dieter Kosslick megbízatása tavaly lejárt, a nemzetközi pályázaton a korábban a locarnói fesztivált vezető Carlo Chatrian és Mariette Rissenbeek vette át a helyét. Kosslick autokratikus, személyes karizmára és kapcsolati hálóra építő vezetési stílusa helyett már a kollaboratív menedzsment, az ügyvezetői és a művészeti igazgatói feladatok szétválasztása is új korszakot ígért, a válogatás pedig friss, kérdező, kísérletezésre nyitott, az ellentmondásos kérdésektől és helyzetektől sem megriadó, bevállalós és művészetszemléletében kortárs, progresszív fesztivált eredményezett.

A képzelet, illetve annak egyik nagyon is e világi döntéseket megalapozni képes vetülete, a hit áll a versenyprogram egyetlen valódi remekművének, Terrence Malick A Hidden Life (Egy rejtett élet) című filmjének a középpontjában. Huszonegyedik századi kalandozásai után a kortárs amerikai filmművészet legrejtőzködőbb alakja visszatért az előző század közepére, és a második világháborús Ausztria egyik eldugott hegyi vidékéről forgatott lélegzetelállító mozieposzt. 1939-ben kapcsolódunk be a történetbe, mikor a farmján feleségével és két gyerekével szinte felhőtlen boldogságban élő Franz belső és külső harmóniáját az erősödő fajgyűlölet és a háború előszele zavarja meg. Hősünk a maga egyszerű józanságával nem tudja elfogadni, hogy a másik ember puszta másságán és az erre építő mesterségesen szított félelmen alapuló gyűlölet elfogadható, és a maga kis világában, apró közösségében minden külső nyomás ellenére nem áll be a sorba. Ellenállása nem látványos és nem hősies: csupán nem hajlandó terményt adni a hadseregnek, a falubéliek rosszallásától kísérve nem áll be önkéntesnek, majd mikor behívják, nem hajlandó a parancsoknak engedelmeskedni. Még akkor sem képes a legkisebb kompromisszumra sem, mikor egyértelművé válik, hogy nemcsak ő, hanem legféltettebb családja is megszenvedi a makacsságát, és ehhez tartást a számára a jó és rossz helyét megfellebbezhetetlenül kijelölő hit adja. A legtöbb kritikus meglátása szerint ez a film a hitről szól, ám úgy gondolom, hogy Franz – valós eseményeken alapuló – példája sok inkább az e világi következményekről, illetve a hit ilyen mértékű követésének, stabilitásának a lehetetlenségéről beszél. Malick filmje a hős viselkedése és döntései ellenére azért végtelenül pesszimista, mert a történetet figyelve arra jövünk rá, hogy legtöbben kétszer is elbuknánk hasonló helyzetekben. Vagy nem tudjuk ilyen fekete-fehéren megkülönböztetni a jót és rosszat, vagy ha ez sikerül, akkor szinte soha nem vagyunk képesek a nehézségek vagy pusztán a mindennapi kényelem elvesztésétől való félelem miatt tűzön-vízen keresztül azt választani. Mindez a Malick filmjeiben Az élet fája óta ismert, az érzelmeket vizuális és auditív élménnyé, a tudatos feldolgozást szenzuális tapasztalattá transzformáló, a szó szoros értelmében magába szippantó filmnyelven jelenik meg, amelynek érző ember nem tud ellenállni. A zsűri második nagy tévedése volt, hogy ezt a filmet meg sem említették a díjkiosztón. Még ha a film vallásos érzületét nem is tudjuk magunkévá tenni, akinek szeme és füle van, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a földöntúli moziélményt, ami a vásznon megteremtődik.

A 68. Berlini Filmfesztivál

Van valami a gyermeki naivitás frissességéből és rácsodálkozásából abban, ahogyan Enyedi Ildikó évtizedek óta felteszi kérdéseit filmjeiben arról, hogy létezik-e bármi, ami képes túllépni vagy meghaladni egyszeri, individuális és fizikai létezésünk korlátosságát. A varázslatos, álomszerű atmoszférát húsbavágó testiséggel keverő Testről és lélekről egy fél karjára bénult, testileg korlátozott férfit és egy Asperger-szindróma jeleit mutató, érzelmei megélésében és kommunikálásában korlátozott nőt kapcsol össze egy mese és valóság határán billegő különleges történetben. (A filmről részletes kritikát itt közlünk.)

Az utóbbi évtized legjobb cannes-i felhozatala szokatlanul koherens tematikus csomópont köré szerveződött, és néhány valóban emlékezetes remekmű felfedezését tette lehetővé. Még ha ezeket a többek közt Nemes Jeles Lászlót is soraiban tudó zsűri nem is mindig vette észre.

Derékig érő, keskeny oszlop formájú, narancssárga dobozok lepték el idén a Berlinalé helyszíneit. Azokba a szervezők a menekültek számára gyűjtöttek adományokat a fesztiválozóktól. Ez a hangsúlyos vizuális jel egyértelműen jelezte, hogy Dieter Kosslick igazgató teljes mellszélességgel kiáll a német kormány menekültpolitikája mellett. Az együttműködés kölcsönös volt, a február 11-i ünnepélyes megnyitón felszólaló politikusok (a szövetségi kultuszminiszter és Berlin polgármestere) beszédük legnagyobb részét a menekültek befogadásával kapcsolatos álláspont kifejtésére és magyarázatára fordították. Így aztán már a fesztivál kezdete előtt szinte egyáltalán nem volt kérdés, hogy – hacsak szerzője nem követ el valami ordító hibát – az az olasz dokumentumfilm nyeri majd az Arany Medvét, amelyik Lampedusa szigete lakóinak szemszögéből beszél a menekültek sorsáról. No de ne szaladjunk ennyire előre.

Az eredetivel ellentétben minden ironikus felhangot nélkülöz a „pintérbélai” címválasztás: az idei cannes-i fesztivál pont azért tekinthető különlegesen jó évjáratnak, mert bár korszakos, filmtörténeti jelentőségű remekmű nem találtatott a felhozatalban, a középmezőny felső része igen sűrű volt.