Fáy Miklós

(Dualitá – Warner, 2022)

A mindentől függetlent úgy értem, hogy fájó szívvel azt kell mondjam: nekem a lemez nem nagyon tetszik. Kicsit igen, és a Partenopé pillangós áriáját mindenképp a szép élményeimhez sorolom, de a lényeget nem nagyon érzékelem, a kétarcúságot, hogy jaj, most mennyire férfiasan szólal meg az énekesnő, most meg mennyire nőiesen lágy az énekes.

Tovább

(A Fesztiválzenekar Stravinsky-estje – Müpa, február 11.)

Aztán jött a Hegedűverseny, ami azt jelentette, hogy a szólista lendülete és ritmusa vitte magával a karmestert és a zenekart is, a közönséget pedig felszabadította ez a póztalan tehetségesség, a lazaság, hogy így is lehet Stravinskyt játszani, lassan száz évvel a művek születése után talán utolérhetjük önmagunkat. Kopatchinskaja két ráadása pedig fölszabadítólag hatott, és nem lehet független ettől, hogy a szünet után a Petruska bizonyos pillanataiban már föl is nevettek a nézőtéren. 

Tovább

(Kristine Opolais áriaestje – Müpa, február 7.)

A műsor gerincét az Adriana Lecouvreur teszi ki, kétszer két ária, két kettős, mintha voltaképpen ez valami felkészülési koncert volna, valamikor előadás is lesz belőle. A többi a szokásos, Puccini és Verdi, A végzet hatalma már mindenképpen és magasan Opolais jelenlegi képességei fölött áll, és már a rokonszenvezési kísértenek is ellenáll, mert nem csak a hang hiányzik hozzá, de valami átgondolás is, hogy mit is éneklek, mi a szöveg, mi történik ezzel a szegény Leonorával. Ehelyett pózok, üres gesztusok, szenvelgés jut a nézőnek. Hogy lehet úgy végigcsinálni a műsort, hogy egyetlen természetes gesztusa sincs a főszereplőnek?

Tovább

(Verdi: Rigoletto – A Metropolitan előadása a Müpában, január 29.)

Nem tudtam, hogy csak egy olyan énekesnőt várok, mint Rosa Feola, aki a szombati Metropolitan-közvetítésben énekelte Gildát. Feola úgy koloratúrszoprán, hogy nem az, hogy nem a magasságokról szól, és nem is azok köré szerveződik az éneklése, nincsenek kiemelve a csúcshangok a szólamból, épp olyan fontos hangok, mint a többiek, és épp olyan puhán, lágyan, mindenféle csilingelés és huhogás, élesség vagy hangosság nélkül szólalnak meg. A hang maga meg gyönyörű szép, átvészelés helyett alig várja az ember, hogy Gilda ott legyen a színen, és megérti, hogy a Rigoletto, ez a Rigoletto Gildáról szól.

Tovább

(Zoltan Kocsis: Complete Philips Recordings – Decca, 2022)

A lírai Kocsis nem vált be, akkor jöjjön a különc zseni, maradhat a szürke öltöny, csináljunk Glenn Gouldot belőle. Játssza el mintegy függelékként azt, amit Gould zongorán nem játszott el, A fúga művészetét. Eljátssza, de nem olyan, mintha Gould lelke szállt volna belé. Nincs mit csinálni, ez egy másik ember. 

Tovább

(Donizetti: Az ezred lánya – Erkel Színház, január 14.)

Nem akarom magunkat sajnáltatni. Nagyon nehéz az ilyesmit végignézni, de végigcsinálni még sokkal nehezebb lehet. A közönség szíve jó, a legfárasztóbb poénokon is nevet valaki itt vagy ott, de alapvetően mindannyian érezzük: elátkozott színházban vagyunk egy elátkozott estén. Innen nem lehet nyerni.

Tovább

(Live From Salzburg – Deutsche Grammophon, 2021)

Elīna Garamča senkinek sem jutott eszébe mint olyan, akiért élni érdemes. Csak azért furcsa, mert amúgy sikeres sztárénekes, olyan, akinek utazó rajongói vannak, mennek utána a nagyvilágban, nézik, hol és hogyan énekel, de mintha senki nem az éneklése miatt követné. Talán a hangja miatt. Talán a szépségéért, mert hát valóban figyelemre méltó jelenség, Grace Kelly-típus, amire azt mondják, hogy hűvös szőke. Mintha Garanča ennek az elvárásnak akarna megfelelni, igyekszik annyira hűvösnek leni, amennyire csak lehet, ha az ember szenvedelmes dalokat énekel, amivel rögtön föl is teszi a kérdést: akkor meg minek?

Tovább

(Klemperer – The Legendary Amsterdam Concerts – Archiphon)

Csak azért mesélem, mert a régi reflexek váratlanul élednek újra. Amikor megláttam, hogy megjelent egy Klemperer-összes, de nem az az összes, nem az EMI (ma Warner) számára fölvett stúdiófelvételek, hanem az amszterdami koncertek, akkor azt gondoltam, most jött el az idő. Végigszaladok vele másfél évtizedet, amikor évi rendszerességgel érkezett meg Hollandiába, és rögzítették is a hangversenyeket. A hangminőség nem olyan, mint a stúdióban, de a zenekar első osztályú, és más, nem a Philharmonia Orchestra angoljai – nem mintha bármi baj lett volna velük.

Tovább

(Sabine Devieilhe – Warner, 2021)

Az ő képe van a lemezborítón, mármint nem Bartolié, hanem a Sabine Devieilhe-é, finom csontozatú, szőke Nefertiti-fej, de mégsem érzem a piedesztálra emelt ego jelenlétét a programban. Ha valamit érzek, akkor azt, hogy ez voltaképpen nem lemezprogram, hanem koncertműsor, két Bach-szólókantáta, és néhány Händel-ária. Nem nagyon illenek össze a számok, a kantáták egyházi darabok, az áriák meg vagy a Brockes-passióból vannak, vagy a Julius Caesarból, mintha a közönség kusza fogalmainak akarnának megfelelni. Vannak ezek a paróka alatt izzadó német barokk fazonok, akik mindenféle díszes és pompázatos dolgokat írnak, tessék, itt van belőle egy adag.

Tovább

(A Pannon Filharmonikusok koncertje – Müpa, december 10.)

Az interpretáció körülbelül azon a nyomon megy, ahol szokott, de vannak apróbb-nagyobb meglepetések, tempóváltások, nem szórakozunk rosszul. Leszámítva a tubást, ő feltehetőleg nem érzi túl jól magát, ahogy szórja egymás után a gikszereket, és a hangszer jellegéből fakadóan ezek a gikszerek hangsúlyosak és letagadhatatlanok, de túléljük. A végén harangoznak, zajonganak, még el sem hal az utolsó hang, már szól a taps, hát miről szól egy ünnepi hangverseny, ha nem erről?

Tovább

(Offenbach: Hoffmann meséi – Erkel Színház, december 4.)

Nincs olyan vezető erő az előadásban, amely vagy aki túllökné a társaságot a letargián, sem a rendezés, sem a zenei megvalósítás nem olyan színvonalú, hogy elhitetné a szereplőkkel: csodát tesznek. És akkor nem beszéltünk a nézőről, aki leginkább azt érzi, hogy éppenséggel itt is el lehet tölteni a szombat estét, de ahogy ők nem tesznek, mi nem látunk csodát.

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye – Müpa, november 25.)

Közben gyötör a tanácstalanság is, hogy mégis mihez kezdjünk ezzel a nagy szimfóniával. Bután megfogalmazva: mégis miről szól ez a zene? A kezdetektől fogva ködösítettek ezzel kapcsolatban, a közönség állítólag értette már a bemutatón is, hogy ők itt a főszereplők, Sztálin-iga alatt, hogy a lendülettel záró negyedik tétel csak gúny és kétségbeesés, de közben a Sosztakovics-hívek már írták a mentegetőzést: ez a szovjet ember személyiségfejlődése, bútól bajig, bajtól diadalig.

Tovább

(A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje – Zeneakadémia, november 19.)

A trükk persze nem nagyon bonyolult, sarkantyúzza a lovakat Leonard Slatkin, száguldunk a szimfóniával, amitől az embernek rezeg keze-lába, és legfeljebb a két középső tételnél erős a hiányérzete, mintha ennél gazdagabb szokott volna lenni a mű, mintha a pompázatosan gyors tempók a kifejezés rovására mennének, nincsenek színek, nincs finommechanika. Talán észszerű a kompromisszum, legyen ez ilyen, erőtől duzzadó, a Gyászindulón is könnyebb így átvergődni, csak a darab elején még többen reménykedtem.

Tovább

(Amata dalle tenebre – Deutsche Grammophon, 2021)

Mégis mire lehetett számítani? Egyfelől a világ legismertebb operai primadonnája énekel, aki varázslatos türelemmel és élvezettel játssza is ezt a szerepet, naponta közöl valamit magáról az Instán, hol van, mit csinál, melyik a lakása New Yorkban. Az ember nézi ezt az elképesztő vándorcirkuszt, a művésznőt, a férjét, a sleppet, az egész mintha valami sokadik hatványra emelt csehovizmus volna, de azt még elképzelni is nehéz, hogy ebben a környezetben tanulni lehet, szerepet memorizálni, elmélyedni benne, pihenten és koncentráltan színpadra lépni és mennybe szállni. Vagy a sötétségbe merülni. Ehhez képest Netrebko tényleg varázslatos, én legalábbis nem voltam még olyan előadásán, ahol ne éreztem volna meg az énekesi nagyságát.  

Tovább

(Händel: Theodora – Müpa, november 7.)

Öt perc, mondjuk, hogy öt perc, és már nem drukkolok. Semmi szükség nincs rá. Jó. Él a zene, teljesen világos, hogy Händelnek igaza volt, amikor ezt egyik főművének tartotta, hogy mindenki iszonyat ostoba volt 1750-ben Londonban, és azóta is, ha Theodora nélkül élte az életét. Aki nem volt ott, pótolja, ha lehet még valamikor, vagy vegye meg lemezen, különben hülyén hal meg.

Tovább

(Schubert: Winterreise – Örkény Színház, október 29.)

Nem a semmiből jött gondolat Schubert dalciklusát színházba vinni, valahogy mindig is ott volt a helye. Készült belőle videóváltozat Ian Bostridge énekével és szereplésével, és mindig is azt éreztem, hogy azért is szeretik az operaénekesek a dalciklust, mert lehet vele mit kezdeni. Könnyebb hozzáférni, mint huszonnégy elkülönült Schubert-dalhoz, története van, drámai helyzete, kirúgott pasi emlékszik vissza a boldogságra, és megy, megy a magányba, hidegbe, viharba, télbe.

Tovább

(Terence Blanchard: Fire Shut Up in My Bones – Metropolitan-közvetítés a Müpában, október 23.)

Ez most a továbblépés. Egy kicsit talán túlságosan lelkes a fogadtatás, az előadást vezénylő főzeneigazgató, Yannick Nézet-Seguin egyenesen az új klasszikus születéséről beszél, amit a közvetítés során nem érzékelek. Érdekes és hallgatható, semmilyen különösebb erőfeszítést nem követel a mű, de némileg túlfújt a darab.

Tovább

(Kovács János 70 – koncert a Müpában, október 16.)

Az már egy másik kérdés, hogy ha játsszák, és jól játsszák, szépen, okosan, de nem parádésan, mert mitől is parádézna a Rádiózenekar, az mire elég. Egyfelől arra biztosan, hogy csodálja az ember Kovács Jánost. Micsoda muzikalitás és tehetség kell ahhoz, hogy valaki, akiből mindaz az utálatosság hiányzik, ami egy nagy karmesternél nélkülözhetetlen, nincs túlfejlett ön- és éntudata, nem agresszív, nem akar tündökölni, de még csak dobogót sem kér a talpa alá a fellépésekkor, aki csak zenélni akar, és nem reprezentálni, mégis nélkülözhetetlenné váljék egy ország zenei életében! 

Tovább

(Muszorgszkij: Borisz Godunov – a Metropolitan előadásának közvetítése a Müpában – október 9.)

Az ember azt hinné, hogy ebben a változatban a Borisz Godunov akkor jó, ha masszív szenvedéstörténet, ha arról szól, hogy a nagy embernek a bűnei is nagyok, a bűnhődése is nagy, hogy csak a Jóisten tudja, vajon megelégszik-e azzal a vezekléssel, amire egy cár képes, hogy az utolsó óráira vagy perceire hozzák a szerzetesi ruhát. Milyen jó, hogy nem vagyunk nagy emberek. Ám ha ez az életnagyságnál nagyobb érzés nem élhető át, az opera akkor is megszólítja a sötétben ülőket.

Tovább

(Andrej Korobejnyikov koncertje – Müpa, október 5.)

Nyilván lehetne találni kisebb nevet is, Korobejnyikov mindenképpen jelentős zongoristának számít, de halványan emlékeztem egy régebbi pesti koncertjére. Nem akkora király, mint amilyennek mondják, bár versenygyőztes, ha jól tudom, többszörösen is. Ráadásul, amit el szokás róla mondani, hogy lángelme, már akkor végzett jogász volt, amikor más még csak gondolkodik, hogy melyik egyetemre menjen, és szabadidejében jogi szakcikkeket ír. Nyilván vannak jogi szaktekintélyek, akik meg szabadidejükben zongoráznak, de róluk kevesebbet írnak.

Tovább
Élet és Irodalom 2022