Bazsányi Sándor

Nem azt mondom, hogy ha nincs Örkény, akkor nem lett volna a Bevezetés a szépirodalomba című könyv szerzője, és nem lettek volna a hivatalos irodalmisághoz képest nagyon másképpen létező és működő többiek. Bár akár mondhatnám ezt is. És nem hiszem, hogy nagyon messze járnék az igazságtól. De most inkább visszafogottan azt mondom, hogy számomra nem lett volna, vagy nem úgy lett volna eleve ismerős a valóságábrázoló elbeszélés nehézségeivel hol játékosan (lásd Bereményi vagy Esterházy), hol kétségbeesetten (lásd Hajnóczy vagy Nádas) szembesülő irodalom, ahogyan lett. Örkény tanított meg először arra a dialektusra, amelyet azután különböző változatokban élvezhettem másoknál. Örkény irányította rá a figyelmemet először a minőségi, azaz kritikai és nyelvtudatos valóságismeretre és -szeretetre.

Tovább

Földényi F. László: Newton álma. William Blake Newtonja. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 296 oldal, 3999 Ft

Vegyük először a romantikus angol költő állásfoglalását. Az eredeti rendeltetésétől eltávolodott modern ember önismeretének és önkritikájának legfőbb ellenségei: a modern tudományosság, a racionalizmus, a rendszerező metafizika, a klasszicizmus, a klasszicizmus szűrőjén át érzékelt görögség, az építészet, Róma mint bűnös város… Mindennek történeti megtestesítői: Newton, Bacon és Locke. Mitologikus megfelelője pedig: a „korlátozni” jelentésű „horizont” istene, Urizen. Az eklektikus komplexummal szemben Blake a mitologikus összművészetet és a romantikus képzeletet állítja. Ebben hisz, ezt gyakorolja – a Földényi által bőséggel hivatkozott versekben és képekben.

Tovább

Az ÉS könyve márciusban – Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet. A kérdező: Szigeti László. Második, megjegyzetelt kiadás. Előszó: Németh Gábor; kísérőtanulmány: Szolláth Dávid; széljegyzetek: Bencsik Orsolya, Gerőcs Péter, Láng Orsolya, Sipos Balázs. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 288 oldal, 3990 Ft

Elvégre nem iskolamesteri szempontból van bajom a kötet egyik-másik széljegyzetével, széljegyzettípusával, hanem szakmai, szakmaetikai szempontból. Ismétlem nyomatékkal: itt és most, ebben a szövegtérben, addig tehát, amíg ebben a Mészöly–Szigeti-szövegtérben vagyok, nem érdekel a négy szerző intellektuális személyisége, ragyogó szelleme és káprázatos műveltsége. Pontosabban elsősorban nem ez érdekel, hanem az, hogy mit kezdenek ezek a harmincas éveikben járó, azon belül olvasó és értelmező fiatalemberek az 1940-es évektől a kilencvenes évek közepéig alkotó, majd ezt 1994-től 1996-ig Szigetivel körülbeszélő Mészöly prózájával és jelenségével. Amit erről mondanak, érdekel, mert tényleg érdekes. Ám ami ezen kívül elhangzik tőlük, az most nekem terhes, érdektelen, mivel kibillent a Mészöly–Szigeti-beszélgetéstérből.

Tovább

Vonnák Diána: Látlak. Novellák. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2021, 220 oldal, 2999 Ft

A választott helyszínek és témák sokféleségéből fakadóan bőven lehetne, de mégsincs ezekben a novellákban valamiféle politikaiügy-képviselet. Ami nem jelenti azt, hogy ugyanakkor ne válhatnánk politikailag (is) érzékenyebbekké a könyv olvasása során. Jobban mondva, olvasása után. Merthogy mindennek a civil társadalmi hozamnak az előfeltétele: olvasói érzékenységünk gyakorlása. Hogy tudniillik ne hiányoljuk vagy gondoljuk túl mindazt, amit Vonnák elbeszélői nem vagy csak mértékkel hoznak a tudomásunkra. De még olyan alkalmi eljárások is beleférnek ebbe a szikár prózába, amelyek sűrűbb előfordulással könnyen veszélyeztethetnék annak alapkarakterét. Ilyen például a Mozdulatlan víztükör című darab szándékolt párhuzama a változó korba lépő ember és a terhétől fokozatokban szabaduló vemhes állat között: „nők a vérszagban, kettőnek most kezdődik minden, egy birkózik, kettő elfáradt.” Vagy az Apály párdarabjának, a Dagály című novellának már-már bőbeszédűségig – a kötet nyelvi-szemléleti állandójához mérten afféle dagályosságig – menő vallomástrillája: „Az ottfelejtettség és az esetlegesség ösvényei után a tenger szégyentelen végtelensége, a hullámok tajtékos ki- és belélegzései mindig ujjongással töltenek el.”

Tovább

Ketten egy új könyvről – Spiró György: Mikor szabad ölni? Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 168 oldal, 3299 Ft

Az ironikusan megszólaltatott etikai-esztétikai igényesség volna tehát a fedezete az antropológiai-történelmi léptékvételnek. Még akkor is, amikor olyan alkalmi jellegű írásokról van szó, mint amilyenekkel Spiró új könyvében találkozhatunk.

Ugyanakkor a kötetcímhez tartozó esszé nem akar többről szólni, de arról minél komolyabban, hogy mi volna a Hamlet dramaturgiai lényege, hogy tehát miért nem öl vagy éppen öl a jobb sorsra érdemes dán trónörökös. És hát a könyv első harmada, a szerző olvasóvá és íróvá nevelődéséről szóló két kisesszé (Olvasni jó; Juhász Ferenc epigonja) felütése nyomán, színházi tárgyú írásokat tartalmaz, amelyeket követ a három Kertész-tárgyú szöveg, csak hogy azután, pontosabban a Göncz Árpáddal való három találkozás rövidke felelevenítése után, Heltai Jenő 1944–45-ös naplójának méltatásával elinduljon a kötet történelmi és közéleti tárgyú esszévonulata, amelyben látványosan felerősödik a már említett antropológiai-történelmi szkepszis. A színpadi íróként is közismert Spiró a „színház az egész világ” mélyen igaz közhelyének értelmében hasznosítja dramaturgiai és antropológiai tudását a színház világán túli világban, az országos vagy világszínpadon zajló események leírása és értelmezése során.

Tovább

Történelmi egypercesek című „kis szöveggyűjteményének” előhangjában beszél Mészöly Miklós a történelmi „dolgokban benne rejlő azonosság” természetéről, „egy olyan igeidőről, amelyben már minden történés és történelem időtlenül ragozható”. Vagyis újra és újra, újabb és újabb összefüggésekben szóba hozható. Például úgy, ahogyan a Mozgó Világ utolsó szabadon szerkesztett, 1983. novemberi számában közölt kisregény, a Megbocsátás tizenkettedik fejezetének első mondatában áll: „Október volt az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért.” Merthogy az 1948-tól 1989-ig tartó, így tehát Mészöly csaknem teljes alkotói pályáját magában foglaló államszocialista időszak utolsó évtizedében keletkezett kisregény hatvanas évekbeli szereplői – és persze nyolcvanas évekbeli olvasói – a szabadság két októberi napjára emlékezhettek, egy hivatalosra és egy tiltottra: a tizenkilencedik századi október 6-ára és a huszadik századi október 23-ára.

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve februárban – Szolláth Dávid: Mészöly Miklós. Jelenkor Könyvkiadó, Budapest, 2020, 740 oldal, 5999 Ft

Az egymásutániságok vagy egyidejűségek „tébolyát” rendszerező Szolláth ragyogóan bemutatja ezeket a mindig „más” irodalmiságokat, irodalmi formákat, mégpedig úgy, hogy közben maga is mindig valamennyire „más” értelmezői nyelvjátékot használ, vagy legalábbis mindig „más” látószögből fogalmazza meg a Mészöly-pálya kisebb részben külső, nagyobb részben belső természetű „alakulásaira” irányuló kérdéseit – attól függően, hogy „dezintegratív”, „integratív” vagy „álintegratív” művekről vagy műcsoportokról beszél; vagy hogy a Mészöly által értelmezve kimerített példázatműfaj éppen melyik változatát elemzi; vagy hogy a leírás és az elbeszélés szövegmozgásainak éppen milyen ötvözetével áll szemben; vagy hogy éppen milyen politikai-ideológiai időszak körülményei között született az éppen tárgyalt Mészöly-mű vagy műcsoport; vagy hogy milyen világirodalmi vagy magyarországi hatás- és szövegösszefüggésekben létezik az adott mű- vagy műcsoport… Amennyire jót tesz Mészöly epikájának a sokféleség, annyira jól áll a monográfiának a sokszempontúság.

Tovább

A Mészöly-próza befogadás-, hatás- és kultusztörténeti beágyazódását – a művek kivételes poétikai minőségén túl – elsősorban annak köszönhetjük, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján fellépő, a hivatalos irodalompolitika ellenében óhatatlanul és mesterségesen egységesülő, nagyjából azonos értékfelfogásúnak tűnő, ugyanakkor nagyon különböző irányokból összeálló, következésképpen laza szerkezetű értelmezői közösség tagjai (a tizenkilencedik századi irodalomtörténettel foglalkozó Alexa Károlytól a russzista Könczöl Csabán át az elbeszéléspoétikai szempontoknak elkötelezett Thomka Beátáig) az úgynevezett „prózafordulat” egyik (ha nem a) legfontosabb szereplőjének tekintették az immár megkérdőjelezhetetlen súlyú, ámde továbbra is izgalmasan továbbformálódó életmű gazdáját – olyannyira, hogy Balassa egyenesen Mészöly pályaképén keresztül ábrázolta a „megújuló próza” kibontakozás-történetének általa költött és tagolt elbeszélését, mégpedig az 1976-os Filmmel és az 1983-as Megbocsátással jelölt pályaszakaszok tükrében. És nézzük, milyen természetű változások, miféle hullámzások, sőt apályos és dagályos időszakok mutatkoztak a nyolcvanas évektől vitán felül kanonikusnak számító Mészöly-epika értelmezéstörténetében.

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről – Szilasi László: Kései házasság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 192 oldal, 3299 Ft

Az emléktagoló úszásfolyamattal párhuzamos történetmondás „szaggatott és szigorú” rendjéhez társul a nyitófejezetbeli medencébe ugrás „dallamos mozdulatához” fogható hangfekvés, amelynek reflektált szentimentalizmusából fakad a regényszerkezetté duzzadó epilógushangulat, maga a Kései házasság című epilógusregény, amelynek legvégén a történet hőse szépen kiszáll a vízből és megszárítkozik: „Amikor végzett az emlékező hosszaival, Ilma kimászott a medencéből, és kiállt a rajtkövére.” Ilmával együtt Szilasi is leúszta az „emlékező” regény fejezetnyi „hosszait”. Olvasóként egyébként huszonöt méteres (huszonnégy yardos) medencét képzelek el, gyakori fordulóval, amikor is az úszó újra és újra ellöki magát, újra és újra nekifekszik „a víz felszíne alatti suhanásainak”, nyújtott testtel, amely azután átalakul a „szaggatott és szigorú” szerkezetű mellúszás fegyelmezett mozdulatsoraivá. Szabályosan kivitelezett láb-, kéz- és levegővétel-tempókká. A beugrás és a kimászás között pedig: siklás, tempózás, fordulás, siklás, tempózás, fordulás, siklás, tempózás, fordulás, siklás... – ötvennyolc plusz kettő, összesen hatvan fejezeten keresztül.

Tovább

A Bánk bán legfőbb ajánlata talán éppen ez volna: az elsődleges bizonyosság (az egyértelműség) hiányából következő másodlagos bizonyosság (a többértelműség). Hogy tehát legalább három – olykor egymást erősítő, olykor egymásnak ellentmondó – irányból, érdekeltségből közelíthetünk Katona művéhez: tiszteletben tarthatjuk ugyanis (1) korhoz kötöttségét, mind (a) az ábrázolt kor („nemzet” = nemzetség), mind (b) az ábrázolás kora („nemzet” = NEMZET) tekintetében; de rákérdezhetünk (2) a darab aktualitására is („nemzet” = mi a magyar most?); vagy akár kiélesedhetünk (3) az úgynevezett örök emberi témák iránt („nemzet” = család = férj és feleség = Othello; Bovaryné; Az Isten háta mögött; A feleségem története; Jadviga párnája...). És nincs mit csodálkozni azon, ha sokan – emberi, túlságosan is emberi okokból – a harmadik értelmezői útra lépnek először.

Tovább

Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft

Ha csak a témát vesszük: mi mindenről lehetett volna érdekesebben és tartalmasabban beszélni. Például a besúgás morális kínjairól. Vagy a besúgás szakmai szempontjairól. Azon belül műfaji párhuzamokról. Vagy stíluskérdésekről. Már csak azért is, mivel a tényirodalom és a szépirodalom közötti mezőben tenyésző besúgás-irodalomban többnyire az áldozatok beszámolóival találkozunk: a gyerekével, a barátéval, a kollégáéval. Van közöttük játékosabb és kevésbé játékosabb változat (egyfelől mondjuk Esterházy Péteré, másfelől Györe Balázsé). A besúgó szempontjából fogalmazott művek általában nem szoktak megszületni. Nem született meg például Tar Sándoré. És nem Molnár Gálé. Bár ez utóbbi történetesen megjelent. Azonban a Coming out, tévedékeny olvasatom szerint, megmaradt a címben jelölt, sikamlósan kétértelmű, bulvárosabb regiszterválasztás szintjén. A két művészeti világ, a színház(iasság) és az irodalom(szerűség) találkozásából most ez jött ki: ez a hamis könyv. Hamis vallomás. De mit is értek hamisságon?

Tovább

Tovább

Kántor Péter: Jég-öröm. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 64 oldal, 3999 Ft

Kántor Péter ugyanis nem versengő természetű költő. (Ha már valamilyen költő, akkor „folyami költő”, olyan, aki a Duna mellett lakik, verseket ír, és időnként képek nyomán.) Most sem kíván vetélkedni a képpel, csupán megy a saját költői feje után. Pontosabban szeme után. Valamit meglát a festett (egy ízben fényképezett) képen, ami költői képekre és gondolatokra indítja őt. Aminek eredménye lesz a vers. Egy vers. Majd több vers. Először a kötet nyitó darabja, A paradicsomkertecske (a tizenötödik századi felsőrajnai mester képéről), majd azután a kötetbe nem beválogatott Uccello-versen át egészen a legutóbbi években keletkezett Lucian Freud-képekhez írott művekig (amelyek közül kettő szerepel ebben a kötetben).

Tovább

Az ÉS könyve októberben – Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba. 2016–2019. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 112 oldal, 2499 Ft

És ha most nem is szedem ízekre, kötetekre bontva, a teljes költői pályát, azért megpróbálom óvatosan latra tenni a megmérhetőt, a jelen pillanatban megmérendőt, a 2019-es kötet egyöntetű voltában is rétegzett és tagolt szerkezetét, amely látványosan tanúsítja a kamaszkorában építészmérnöknek készülő Térey forma- és formátumteremtő szenvedélyét. Térfoglaló, téralkotó, tértagoló erejét. Hadd idézzem kiindulásul a Protokoll című verses regény (2010) Emil Cioran-mottóját (Réz Pál fordításában): „Élni annyi, mint teret veszíteni.” Nos, Térey alkotóként éppenhogy az idézett aforizma életbölcsessége ellenében terjeszkedett, terjesztette ki jellegzetes nyelvi és szemléleti térerejét. Földrajzi síkon is (Varsó, Drezda, Kalinyingrád…), és történelmi időben is (második világháború, századforduló, Krisztus kora…), akár képzelt terekbe és időkbe nyúlva (a Nibelung-lakópark a vastagon átrajzolt Wormsban). És ez a poétikai műveletsor tette belakhatóan világszerűvé, mégpedig egyszerre reálisan, mitikusan és személyesen világszerűvé a költészetét.

Tovább

Misima Jukio: Egy maszk vallomásai
Alice Munro: Kilátás a Várszikláról
Karl Ove Knausgård: Harcom 1.  Halál; Harcom 2. Szerelem; Harcom 3. Játék
Bartók Imre: Jerikó épül

Tovább

Kulturális és művészeti világunk különleges tüneményegyüttese, hogy 2018-ban a Magvető Könyvkiadó a zsebkönyvsorozatában újra megjelentette Fejes Endre 1962-es Rozsdatemetőjét, majd ezután nem sokkal, 2019 tavaszán a budapesti Katona József Színház műsorra tűzte Máté Gábor rendezésében a Hábetler család két nemzedékéről szóló regény Tasnádi István által át- és továbbírt változatát, a Rozsdatemető 2.0-át. De vajon csupán véletlen volna a szerencsés művészetközi együttállás, amelynek nyilván örülnünk kell, vagy legalábbis lehet? Vagy van valami szükségszerű is abban, hogy éppen a 2010-es évek végén, vagyis a rendszerváltozás után három évtizeddel válik számunkra megint lehetővé, noha eddig is lehetséges lett volna, hogy olvasóként és/vagy színházlátogatóként, egyáltalán felelősen kíváncsi honpolgárként újragondoljuk, mit mondott egykor és mondhat ma Fejes műve a Kádár-korszakról, és mi köze lehet mindennek Magyarország úgymond posztkommunista valóságához, továbbá a nem éppen mesébe illő valóságba rekesztett emberek közérzetéhez, mentális állagához? Azon belül a kortárs olvasókéhoz és színházlátogatókéhoz, mindazokéhoz tehát, akik országismereti szempontból és szenvedéllyel is olvassák vagy látják azt, amit éppen olvasnak vagy látnak.

Tovább

Catherine Millet: Mesés gyerekkor. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 248 oldal, 3699 Ft

Viszont kár volna tagadni, hogy rendesen bevésődtek Millet testi tulajdonságai, igényei és cselekedetei (vagy legalábbis ezek vadul gomolygó képei) minden kíváncsi természetű (és ki ne volna az?), következésképpen a címbe emelt jelzővel azonnal elcsábított, majd azután teljességgel kielégített olvasó fejébe. Egyébként, de nem mellesleg, jótékonyan ellensúlyozza ezt a kiszámítható hatáslogikát a Magvető által egyre sűrűbben alkalmazott Hidvégi Anna nem plakátszerűen dekoratív borítóterve, amely a megelőző magyar (és számos nem magyar) kiadásokkal szemben izgalmasan elvonatkoztat a téma vizuális megjelenítésének realista hagyományától, tudniillik lemond a szerző meztelen testét ábrázoló fényképek valamelyikének receptszerűen egyértelmű afrodiziákumáról – ami történetesen, játékosan absztrakt visszafogottságával, teljességgel megfelel a tartalomjegyzékben szereplő, analitikus igényességű (Roland Barthes remek Sade-értelmezését idéző) alcímalakzatok sugallatának: 1. A mennyiség; 2. A tér; 3. A redőzött tér; 4. Részletek.

Tovább

Gerőcs Péter: Árvaképek. Kal­lig­ram Kiadó, Budapest, 2018, 280 oldal, 3500 Ft

Kétszeresen is izgalmas összefüggésben érzékelhetjük az Árvaképeket. Egyrészt a fényképezéssel kapcsolatos szépirodalmi művek szerzőinek egyre népesebb körében, Lengyel Pétertől (Cseréptörés) Nádas Péteren (Saját halál), Márton Lászlón (Árnyas főutca) vagy Závada Pálon (A fényképész utókora) át Bartis Attiláig (A vége), és tovább, egészen Varga Zoltán Gábor 2018-as verseskötetéig (A fényrajzoló); másrészt Gerőcs megelőző, egymáshoz képest is nagyon különböző regényeinek a vonatkozásában. Az első regény (A betegség háza, 2013) egyszemélyes tudatfolyama és a második nagyepikai alkotás (Győztesek köztársasága, 2015) egyetlen témára srófolt monológfüzére után most a szereplői tudatoktól való távolsággal játszó elbeszélői futamok, dramatikus beszélgetés-levezénylések és érzékeny környezetleírások váltakozása során kapunk átfogó rálátást a „jóságból öntött ólomkatona” voltát (155.) az emberi arcok egyediségei iránti figyelemre (vizuális szolidaritásgyakorlatra) alapozott portréfotózásban kiteljesítő Szemere Tamás ritmusváltásokban gazdag életútjára, valamint szórványos betekintést a vele érintkező barátok, kollégák és szeretők életébe. Ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy fájó elnagyoltságokat érzékeltem a regényszöveg nem egy pontján. Például a gyerek Tamást ábrázoló elbeszélő édeskés fordulataiban („legyőzte a gazok egy tetemes hadosztályát”) (40.); vagy a felnőtt Tamás és a gyerekkora múltjából „kurátorlányként” visszatérő Réka szeretkezésének valamiféle Nádas-paródiaként, a Párhuzamos történetekben hosszan ábrázolt ágyjelenet mechanikusan tömörített parafrázisaként érzékelhető, ámde bármiféle érzéki vagy antropológiai mélység nélküli leírásaiban („egyszerre kimeredtek a térdek külső és belső ínszalagjai, a collateralis mediale és collateralis laterale”) (115.); vagy akár a szereplő Réka alábbi magyarázatában, amely egyszerre (melodramatikusan) sommás és (anyagszegényen) sovány: „Szerelmes voltam beléd, de nem tudtam veled együtt lenni. Nagyon sokat bántottuk egymást. Viszont nem tudtam volna elképzelni, hogy mástól legyek terhes.” (239.)

Tovább
Élet és Irodalom 2022