Az Egyesült Királyság EU-tagságát felmondó, hazardírozásnak minősíthető tavalyi népszavazás óta több mint egy év telt el. Ez idő alatt a brit kormány nem volt képes vagy nem akart reális, hiteles, az európai uniós jogszabályokkal összhangban lévő álláspontot előterjeszteni, amelyet a kilépési tárgyalásokon képviselhet. Az idei júniusi előrehozott parlamenti választások után, amelyek szintén kimerítik a hazar­dírozás fogalmát, tovább erodálódott a brit kormány tárgyalási alkuereje, és fokozódott a belpolitikai káosz. A brit kilépés feltételeit meghatározó európai uniós intézmények álláspontja ugyanakkor világos és egyértelmű, az idő nekik dolgozik. Az Egyesült Királyság helyzete a tagsági státusznál hátrányosabb lesz az EU-n kívül, a konkrét részleteket illetően a brit kormány a rossz és kevésbé rossz lehetőségek közül választhat. A rövid távú célokat követő kalandorpolitika hosszú időre meghatározhatja egy jobb sorsra érdemes ország jövőjét.

Az európai uniós intézmények és a tagállamok jelentős része számos jel szerint kiheverte a 2016. júniusi, az EU-ból történő kilépést jóváhagyó brit népszavazás sokkhatásait. A fordulatnak a végső lökést a franciaországi változások adták, amelyek nyomán az európai integráció fejlődését hagyományosan meghatározó francia–német együttműködésre támaszkodva bontakoznak ki egy, a tagállamok önkéntes elhatározásán alapuló, szorosabb integráció létrehozására irányuló stratégia körvonalai. A szándék komoly, a folyamat még kezdeti fázisban van, és sok kockázattal terhelt, sikere nem garantált.

Emmanuel Macronnak a francia elnökválasztáson aratott győzelme többek között igazolta, hogy az idegengyűlöletre és az EU-val szembeni ellenszenvre fogékony szavazóknak tett elvi és gyakorlati engedmények nélkül, az Európai Unió melletti egyértelmű és határozott kiállással, a nyitottságot és a gazdasági modernizációt hangsúlyozó programmal is lehet sikeres egy politikus. Az elnökválasztási eredmény gátat szabhat az euroszkeptikus erők további térnyerésének az EU-ban, és elvileg kedvező feltételeket teremthet az európai integráció francia–német együttműködésen alapuló továbbfejlesztéséhez. A sok ismeretlen tényező és bizonytalanság miatt azonban mérsékelt optimizmus indokolt.

Theresa May miniszterelnök nemrégiben általános meglepetésre előrehozott parlamenti választásokra tett javaslatot, amit a brit alsóház nagy többséggel jóváhagyott. A legfőbb indok az, hogy a közvélemény-kutatások a Konzervatív Párt kimagasló támogatottságát mérik. Ennek ellenére a kockázatok sem elhanyagolhatók. Az előrehozott választások nem érintik érdemben a kilépési folyamat jogszabályokban rögzített ütemezését. A konzervatív parlamenti többség remélt nagyarányú gyarapodása megkönnyítheti a kilépési szerződés rendelkezéseinek hazai elfogadtatását, de nem feltétlenül növeli a brit kormány alkuerejét az európai uniós intézményekkel folytatott tárgyalásokon.

Hatvan évvel ezelőtt, 1957. március 25-én írták alá az európai integrációt létrehozó római szerződéseket (az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget megalapító szerződést), amelyek 1958. január 1-jén léptek hatályba. Az évfordulót beárnyékolja az Európai Uniót az utóbbi években ért nagyszámú kihívás és az EU-ból való brit kilépés. Az alapításról való megemlékezés alkalmából az Európai Tanács stílszerűen Rómában tartandó ünnepi ülésére az Európai Bizottság március elején öt forgatókönyvet tartalmazó fehér könyvben vázolta az EU jövőjét, amit további elemzések követnek, majd zárásként Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke 2017 szeptemberében az unió helyzetéről szóló beszédében fejti ki személyes nézeteit. Az, hogy az öt lehetségesből melyik változat vagy változatok ötvözete következik be, a közös érdekek felismerésén, képviseletén és érvényesítésén túlmenően az európai uniós intézmények és a tagállamok együttműködési képességén és hajlandóságán múlik.

A brit szavazók a 2016. június 23-i referendumon arról döntöttek, hogy az Egyesült Királyság kilép az Európai Unióból, arról azonban nem, milyen legyen később a szuverenitását visszanyert ország EU-hoz fűződő kapcsolatainak a jellege és erőssége. Az utóbbi kérdésre a kormány halogatta a választ. A brit miniszterelnök legutóbbi januári beszédében sem foglalt egyértelműen állást. Az EU-ból való kilépéssel visszanyert vélt vagy tényleges szuverenitás és az EU belső piacához való hozzáférés között fordított összefüggés áll fenn. Minél nagyobb mértékű a szuverenitás, annál korlátozottabb az európai uniós belső piacra való bejutás, és fordítva. Az EU-ból való kilépés jellegének meghatározása támpontokat ad a brit és a külföldi gazdasági szereplőknek az új helyzethez való igazodáshoz.

Megalapításának hatvanadik évfordulója felé közeledve az Európai Unió előtti egyik leglényegesebb kihívás az integrációval szemben kritikus, sőt ellenséges, a világszerte terjedő globalizációellenesség által is támogatott politikai erők térnyerése a tagállamokban. E trend eddigi következményei az ország Európai Unióból való kilépését jóváhagyó júniusi brit és részben az alkotmányreformot elutasító decemberi olaszországi népszavazás volt. Az euroszkepticizmus rányomja bélyegét a jövő márciusi hollandiai és szeptemberi németországi parlamenti választásokra, valamint az április-májusi francia elnökválasztásra is. A legitimációs válság mélyülését az európai uniós intézmények és a tagállamok vezetői a gazdasági növekedés ösztönzésével és vonzó európai uniós jövőkép kidolgozásával mérsékelhetik vagy kerülhetik el.

Eddigi megnyilvánulásai a globalizáció eredményeit megkérdőjelező, protekcionistábbá váló, egyoldalú érdekérvényesítésre törekvő amerikai gazdaság-, azon belül külgazdasági politikára engednek következtetni, ami összességében hátrányosan fogja érinteni a világgazdaság fejlődését.

Az Európai Központi Bank (EKB) negatív irányadó betéti kamatlábával a hitelezési feltételek javítása révén kívánja élénkíteni a gazdaságot és elérni inflációs célkitűzését. Ennek nemkívánatos mellékhatásai egy idő után meghaladják az előnyeit. Ebből a csapdából a kiút nem a gazdasági növekedést visszafogó kamatlábemelés lehet, hanem az, hogy a lehetőségeinek határára érkezett monetáris politikát tehermentesítse a fiskális politika és a struktúrapolitika mélyreható szerkezeti reformok és növekedésösztönző intézkedések révén.

A GDP nagysága szerint Olaszország az Európai Unió negyedik legnagyobb, ugyanakkor a fontosabb mutatószámok alapján az egyik leggyengébb, legsebezhetőbb gazdasága. Az Egyesült Királyság Európai Unióból való kiválását jóváhagyó júniusi népszavazás által a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon kiváltott turbulenciák különösen erőteljesen hozták felszínre az olasz bankrendszer gyengeségeit. A rövid távon fenyegető bankválság adott esetben megrengetheti az euróövezetet is. A nagyfokú eladósodottság miatt hosszabb távon nem elhanyagolható egy államadósság-válság kockázata sem. Az alkotmányos reformokról novemberre előirányzott olasz népszavazás a bankválság és a nagy államadósság árnyékában könnyen kormány-, sőt EU-ellenes véleménynyilvánítássá válhat két parlamenti választás között, és tovább destabilizálhatja az olasz gazdaságot, ezáltal a Gazdasági és Monetáris Uniót is.

Az ország egyébként sokat profitált az EU-tagságból. Az egy főre jutó GDP az 1973. évi csatlakozás után a G7 országai közül az Egyesült Királyságban bővült a leggyorsabban, gyorsabban, mint Németországban, Franciaországban és Olaszországban. Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy 1950 és 1973 között a brit dinamika volt a leglassúbb. 

A brit választók június 23-án szavaznak arról, hogy az Egyesült Királyság kilépjen-e az Európai Unióból. A kiválás és a bennmaradás híveinek egymást megközelítő és eddig napról napra változó aránya is arra utal, hogy a referendum eredményét nem lehet előre jelezni. A kilépést támogatók álláspontjukat nem akarják vagy nem tudják racionális gazdasági, politikai, biztonságpolitikai stb. érvekkel alátámasztani. Az EU-tagság mellett kiállók a kiválás hátrányait hangsúlyozzák, de nincsenek pozitív, jövőbe mutató érveik az Egyesült Királyság és az EU jövőbeli kívánatos fejlődéséről és egymás közötti viszonyáról. A kiválás mindenkinek ártana, de több hátránnyal járna az Egyesült Királyságnak, mint az Európai Uniónak. A brit tagság fenntartása viszont további lépéseket tesz szükségessé mindkét fél számára.

Sok szakértő szerint offshore társaságok alapítása adóparadicsomokban legitim és indokolható, bár jó és rossz ügyet egyaránt szolgálhatnak. Ennek megértéséhez célszerű megkülönböztetni az adó csökkentését a hatályos jogszabályok keretei között maradva, ami legális, és az adócsalást  ami büntetőjogi kategória. 

Több mint egyéves kutatómunka után idén április 3-án 76 ország újságírója 11,5 millió oldalnyi dokumentumot hozott nyilvánosságra a panamai adóparadicsomban vagy más néven offshore pénzügyi központban működő Mossack Fonseca jogi tanácsadó cég magán- és vállalati ügyfeleinek a nemzeti hatóságok előtt eltitkolt pénzéről, illetve vagyonáról. A politikusok érintettségéről részletesen beszámoltak a hazai tömegkommunikációs eszközök. Kevés figyelmet kapott viszont az adóparadicsomok működésének, valamint globális pénzügyi és gazdasági hatásainak az elemzése. A kiszivárogtatás előmozdíthatja az adóelkerülésre és adócsalásra vonatkozó nemzetállami és nemzetközi szabályozás szigorítását, amitől az óriási láthatatlan vagyonokat kezelő adóparadicsomok fellazulása és visszaszorulása nyomán világméretekben előnyös gazdasági hatások várhatók. 

A sok politikai kihívás közül, amelyekkel az integráció manapság szembesül, az Európai Unió jövőjét az EU-tagságról szóló brit népszavazás (amelynek kimenetelét nem lehet előre jelezni), valamint a menekültválság és a terroristafenyegetés érinti a legnagyobb mértékben. Az Egyesült Királyság kilépése megnyithatja az utat az integráció visszafejlődése előtt. A menekültválságra és a terroristafenyegetésre hatékony válasz csak erős integrációs keretek között adható. Egyelőre nem válaszolható meg az a kérdés, hogy ehhez megvan-e a politikai akarat az európai uniós intézmények és a tagállamok vezetőiben. Az is csak később derül ki, mennyire lehet összhangba hozni a válságkezelés követelményeit az EU elveivel és értékeivel.

Az alacsony és csökkenő világpiaci kőolajár első ránézésre előnyös a nettó kőolajimportőr országoknak és a felhasználóknak, hátrányos viszont a kőolajexportőr gazdaságoknak és az iparág vállalatainak. Egy ponton túl azonban a kőolajexportőr országok gazdasági növekedésének lassulásából, a külső és belső egyensúlyviszonyaik romlásából adódó globális veszteségek meghaladhatják a felhasználóknak jutó előnyök pozitív globális hatásait. A világméretű kőolaj-túlkínálat nagyobb feszültségek nélküli megszüntetésének lényeges feltétele az érintett országok (és vállalatok) közötti együttműködés. Ennek hiányában a kereslet és kínálat közötti egyensúly a piaci mechanizmusok hatására spontán módon, vállalati, illetve esetenként államcsődök révén áll helyre, ami visszafoghatja a világgazdaság növekedését.

Miként sok szakértő rámutatott, az európai integráció akkor volt sikeres és akkor fejlődött, amikor prosperitás és béke volt Európában. A korábbi jólétnek a 2007-ben kezdődött globális pénzügyi és gazdasági válság vetett véget, a békének pedig a terrorizmus és a közel-keleti és észak-afrikai válságövezetekből kiinduló migráció. A két tényező eltérő mértékben érintette az egyes EU-tagállamokat (Görögországot mindkettő a legsúlyosabban), felszínre hozta az európai uniós tagországok közötti érdekkülönbségeket, tagállami megoldásokat ösztönzött, aláásva az integráción belüli szolidaritást.

A folyamatosságot képviselő és az üzleti szféra támogatását elvező Hillary Clintont esélyesebbnek tartják az elnökségre, már csak azért is, mert általános politológusi vélemény szerint elnökválasztást az USA-ban a politikai középről lehet nyerni, míg a republikánus aspiránsok ettől nagyon is jobbra helyezkednek el.

Az utóbbi időben megélénkült diskurzus, amely szembeállítja az integráció mélyítését a két- vagy többsebességes integrációval, kevésbé jogi vagy gazdasági, sokkal inkább politikai érveket tartalmaz.

Ami a menekültügyet illeti, bírálói szerint Angela Merkel szövetségi kancellár nyilatkozataival és intézkedéseivel bátorította a Németországba irányuló migrációt, ami tömeges jellege miatt egy ponton túl majdhogynem kezelhetetlenné kezdett válni. Ezzel szemben a hivatalos német álláspont szerint a migránsok a kancellár megnyilatkozásai nélkül is utat találtak volna Németországba, a befogadás ezért humanitárius katasztrófát akadályozott meg.

Az Európai Uniót érintő menekültválság kezelésében kiemelkedő szerep jut Németországnak. Bár a hosszú távú európai uniós szintű megoldás a kezdeti lépések ellenére még várat magára, a demográfiai kihívásokra válaszolni próbáló, a gazdasági érdekeket és humanitárius szempontokat ötvöző német befogadási gyakorlat kérdőjelei ellenére például szolgálhat más európai uniós tagállamok számára.