Széky János

Ben Cardin demokrata szenátor kedden a washingtoni Brookings Intézet fórumán fölidézte júliusi magyarországi látogatását. „Úgy éreztem magam, mintha Kínában volnék; ezt azért mondom, mert Kínában minden tisztviselő, akivel találkoztam, ugyanazt a választ adta minden kérdésemre. Ezek olyan beszédtémák [talking points: a kifejezés vitatémát, előkészített érvet is jelent – SZ. J.] voltak, amiket a kormányuk adott a szájukba, megkövetelve, hogy ezekkel válaszoljanak bármire, amit mondunk. És ezt tapasztaltam Budapesten is. Minden egyes kormánytisztviselő a tényeket meghazudtoló információt adott nekünk. (...) Magyarország, a NATO-szövetségesünk, többé nem demokrácia.”  Utána elmesélte, hogy a kongresszusi küldöttséggel elment az Aurórába, ahol megjósolták, az amerikaiakkal való találkozásnak biztosan lesz valamilyen visszahatása (az eddigi zaklatások után). És lám, két hete bűnözők megtámadták az Aurórát, a kormány pedig nem tett semmit.

A hetvenhat éves Cardin világra nyitott politikus, viszonylag nehéz átverni, és tudja hová illeszteni a külföldön látott dolgokat. Hogy a magyar viszonyokat alaposan ismeri, legalább azóta tudjuk, hogy 2013-ban igen kritikusan szólt a NER-ről az ottani Helsinki Bizottság által szervezett kongresszusi meghallgatáson, nem zavartatván magát Szájer József és Gulyás Gergely már akkor is előregyártott talking pointjaitól (Aur szisztem íz gud, ÉS, 2013/12., márc. 22.). De ha nem tiszteletlenség ezt mondani, még ő is fejlődött az Obama-korszakhoz képest. A tételesen sorra vett alapjogok megsértésének rosszallása helyett – amit Kim Lane Scheppele némi gúnnyal kipipálós módszernek nevezett, mert ugyan alkalmas egy rezsim elítélésére, de nem derül ki belőle az egésznek mint rendszernek a romlottsága – itt már a kormányzás minőségéről, az állam karakteréről beszél, és kimondja az ítéletet: ez olyan, mint Kína. Ami tudvalevőleg nem demokrácia.

Tovább

A Török Nyelvű Országok Együttműködési Tanácsa, amit nálunk röviden Türk Tanácsnak hívnak, ülést tartott Bakuban. Bár Magyarország nem török nyelvű, megfigyelőként ott volt a magyar delegáció is. Orbán Viktor, talán, hogy indokolja jelenlétét, elmondta, hogy „sok magyarban van kipcsak vér”, a kipcsak vérű magyaroknak van önkormányzatuk, majd – mintegy zavarában megigazgatva inggallérját – közölte, hogy „Nazarbajev úr elnöke a mindenkori magyar kipcsak törzseknek is, és minden évben küldünk neki üzenetet, amikor a kipcsakok éves gyűlése van Magyarországon”.

A bakui videót idehaza önfeledt kacaj fogadta, pedig tulajdonképpen, logikailag minden szava igaz. A kunok egy Kárpát-medencébe – illetve a mai Románia és Moldova területére – vetődött török, ezen belül nyugati kipcsak csoport voltak, sok magyarban van tehát kipcsak vér, és bizonyos értelemben önkormányzatuk is van, ideszámítva a Bács-Kiskun és a Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlést. Magyarországon ugyan néhány száz éve nincsenek kipcsak törzsek, de ha bármikor lennének, Nurszultan Nazarbajev nyugodtan lehetne a mindenkori elnökük. (Apróság, hogy Kazahsztánnak már nem elnöke, idén márciusban hivatalosan lemondott. A bakui tanácskozáson mint „alapító elnök” vett részt, de ez önmagában nem volna akadálya a Duna–Tisza közi és Közép-Tisza-vidéki törzsfőségnek.) Továbbá valószínű, hogy a magyar kormányzat minden évben küld neki üzenetet, már csak udvariasságból is; lehetséges, hogy nagyjából akkor, amikor a Kunszövetség nevű civil tömörülés – van ilyen – éves gyűlését tartja. Orbán Viktor mindig igazat mond.

Tovább

Az Európai Parlament jogi ügyekkel foglalkozó bizottsága (JURI) hétfőn – összeférhetetlenségre hivatkozva – megerősítette álláspontját, hogy a magyar prof. dr. Trócsányi László és a román Rovana Plumb nem alkalmas az uniós biztosi posztra. Az igazság az, hogy a döntést már múlt csütörtökön meghozták mindkettejükről. Most csak arról a szövegről szavaztak, amit David Sassoli EP-elnök felkérésére írtak – pontosították, mik a fenntartásaik, és javaslatokat tettek Ursula von der Leyen bizottsági elnöknek a megoldásra. Az a remény, hogy a bizottság többségi véleménye négy nap alatt megváltozhat, csak utolsó szalmaszál volt, bár meg kell adni, a hazai kormánypárt nagyon kapaszkodott bele.

Miután a szalmaszál elúszott, Orbán Viktor teljesítette von der Leyen kérését, hogy jelöljön mást, és Várhelyi Olivér karrierdiplomatát nevezte meg mint új biztosjelöltet. Ezt azzal a meghökkentő magyarázattal kísérte: „nem megy bele”, hogy az EP válogasson a magyar nép által megválasztott emberek közül, márpedig Trócsányi volt a listavezető (tehát a magyar nép őt választotta meg biztosnak). Attól az apróságtól eltekintve, hogy mégiscsak belement, Trócsányi nem „magyar”, hanem európai biztos lett volna, akit nem a magyar nép, hanem a magyar (és még huszonhét) nép által megválasztott Európai Parlament választ meg. Továbbá a magyar nép, sőt a Fidesz-szavazók zömének, becslésem szerint, fogalma sem volt, hogy a listavezetés a) biztosjelöltséget jelent, b) valamint azt, hogy az EP köteles megválasztani az illetőt biztosnak, és ezt az Európai Parlament sem így tudta, mert egyáltalán nincs is így.

Tovább

Szerda óta olvasható a világhálón a felmérés az MTA-dolgozók kivándorlási és pályaelhagyási szándékairól (surveyofscientists-hungary.eu). Kiderült, hogy csaknem megkétszereződött azoknak az aránya, akikben felvetődött, hogy munkahelyet változtatnak, illetve külföldön akarnak munkát vállalni; és hasonlóan megnőtt azoknak az aránya, akik már tettek is komoly lépést ebben az ügyben. A kutatást Tóth István János, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa vezette. Mi történik és mi fog történni a fejlett világban ritka kormányzati beavatkozás nyomán az akadémiai kutatóhálózattal és egyáltalán a magyar tudományossággal?

Tovább

A visegrádi négyek közül kettő ellen is 7. cikk szerinti eljárás folyik, Prágában a bársonyos forradalom óta legnagyobb tüntetéssorozaton követelték a miniszterelnök és az igazságügy-miniszter távozását. Szlovákiában mintha szélcsend volna a 2018-as belpolitikai válság, illetve Zuzana Čaputová elnökké választása óta; úgy fest, működnek a jogállami fékek és ellensúlyok. Vagy ez csak a látszat? A joguralom szlovákiai helyzetének alakulásáról beszélgetünk Mészáros Lajos hatvannégy éves dunaszerdahelyi jogásszal, aki az ottani Alkotmánybíróság legtovább hivatalban lévő tagjainak egyike volt. Mandátuma hét, majd tizenkét év után idén tavasszal járt le. Jelenleg az Országos Bírói Tanács tagja, azonkívül nyugdíjasként – mint közjegyzőhelyettes – lányának munkáját segíti Komáromban, és ezt a szakmai feladatot is szépnek találja.

Tovább

Káosz és idegbaj.

Múlt szerdán Boris Johnson brit miniszterelnök szokatlanul hosszú, öthetes parlamenti szünetet jelentett be, s ezzel gyakorlatilag megakadályozta volna a megállapodás nélküli Brexit parlamenti megtámadását. Most kedden az Alsóház azt szavazta meg, hogy ő határozza meg az ügymenetet, vagyis azzal, hogy lehetővé teszi egy ilyen törvény megszavazását, megakadályozza a megállapodás nélküli Brexit parlamenti megtámadásának miniszterelnöki meghiúsítását.

Ugyanaznap, még a szavazás előtt egy konzervatív képviselő a szó szoros értelmében átsétált a liberális demokratákhoz. Ezzel matematikailag is megszűnt a kormánytöbbség, ráadásul a rebellis törvényt huszonegy tory is megszavazta, erre válaszul Johnson kizáratta őket a frakcióból. Ez azt is jelenti, hogy nem indulhatnak toryként a következő választáson, amit ugyancsak Johnson szeretne megtartani, mielőtt még érződne a megállapodás nélküli Brexit hatása. Egészen pontosan október 15-én, egy nappal az öthetes szünet tervezett lejárta után. Mely választáson Jeremy Corbyn, a baloldali ellenzék vezére „örömmel” indulna harcba („will be delighted”), de csak akkor járulna hozzá az előrehozott választáshoz (a kiíráshoz kétharmad kell), ha a megállapodás nélküli Brexitet megakadályozzák.

Tovább

A történet kegyetlen, de önmagában abszurd volna. Egy budapesti pláza bejáratánál két kopasz elsodorta egy járókelő terhes feleségét. Miután a férfi utánuk szólt, hogy figyeljenek jobban, az idegenek visszamentek, arab bevándorlóknak nevezték a házaspárt, és mondták, hogy húzzanak el, mert csak szaporodni tudnak, majd lefejelték a férfit, hogy eleredt a vére. Az áldozat azonban nem arab migráns volt, hanem Rézműves Benjamin Dániel, a Mérce szerzője, ottani bemutatkozása szerint „szatmári cigány bölcsész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem politológia szakos hallgatója”.

Hogyan lett a cigányból migráns? De nemcsak a konkrét esetben, hanem általában: hogyan lett a Romából az Arab (pontosabban: muszlim migráns), a hétköznapi gyűlölet és gyűlöletbeszéd célpontja?

Mielőtt valaki túlságosan szépnek látná a képet visszamenőleg, és kedve volna a Fidesz meg a kormány romapárti deklarációit idézni, hadd emlékeztessem a „megélhetési gyermekszülés” elméletére vagy Molnár Oszkár nevére és a gumikalapács szóra. Az tény, és hiba volna tagadni, hogy a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor sohasem sértette meg a rasszizmus második világháború óta érvényes univerzális tabuját, és szigorúan megleckéztet másokat, akik megsértenék. „Zéró tolerancia”, „soha többé”, s így is gondolja. De az is tény, és hiba volna nem észrevenni, hogy ameddig politikai haszna van, eltűri, sőt visszaigazolja a magyar társadalomban igenis eleven népi, mondhatni, naiv (nem ideologikus, szervezett, nem náci típusú) rasszizmust.

Tovább

Az adatok első pillantásra elborzasztóak. A World Justice Project nevű, washingtoni székhelyű nemzetközi civil szervezet fölmérést készített arról, milyen a joguralom helyzete a világ 126 országában (a csaknem kétszáz közül). Az összesített ranglistán Magyarország az ötvenhetedik, az „EU-, EFTA- és észak-amerikai országok” csoportjában az utolsó. Rosszabbul állunk, mint Románia, és tavalyhoz képest Bulgária is megelőzött;  ők négy hellyel előreléptek, mi néggyel visszaestünk.

Mi vagyunk a Nyugat szégyene. Már amennyiben oda számítjuk magunkat.

Tovább

2012. július 20-án éjszaka Jordi Xuclà i Costa, a spanyol parlament katalán képviselője a szemtanúk szerint államférfihoz méltatlanul viselkedett. Végigjárta és -danolta Aranjuez királyi város bárjait és luxuséttermeit, fizetés helyett csak otthagyta a hivatalos képviselői névjegyét (bár ez Spanyolországban állítólag bevett szokás), aztán hajnali ötre úgy berúgott, hogy fogott egy taxit, és el akart hajtatni Kubába.

2014. április 11-én Áder János köztársasági elnök Orbán Viktor miniszterelnök előterjesztésére a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, polgári tagozat kitüntetést adományozta Jordi Xuclà i Costának, a spanyol Képviselőház tagjának.

Mitől lett ilyen kedves a NER-nek egy nem túl érdemdús botrányhős, ráadásul liberális párti katalán képviselő?

Xuclà kontinentális szinten főként az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében buzgólkodott, és két, magyar szemszögből érdekes megmozdulása volt. Aláírt egy határozati javaslatot (nem került a Közgyűlés elé) a hajléktalanok önkényes magyarországi bebörtönzése ellen; és aláírt egy szintén meg sem vitatott másikat a „gazdaságilag életképes régiókról és a tagállamok hatékony helyi önkormányzatairól”. Utóbbit lehet úgy értelmezni, hogy kedvezett volna a székely autonómiatörekvéseknek (Xuclà később valóban fellépett a székelyek érdekében, többek között a katalán származására büszke Gaudi-Nagy Tamás oldalán), de Magyarország érdekérvényesítését nemcsak földrajzi értelemben nem szolgálta, hanem azért sem, mert a magyarországi régióknak semmiféle gazdasági funkciójuk nincsen, önkormányzatuk még kevésbé.

Szóval miért szerette meg az európai politikusok százai és ezrei közül Orbán Viktor éppen Xuclàt?

Tovább

Mi folyik itt külpolitika címén?

Sokan nagyon jól szórakoztak, amikor híre jött, hogy egy külminisztériumi főtisztviselő a 444.hu szerkesztőségével szomszédos lakásban találkozott – sejthető szándéka szerint titokban – Gruevszkivel, a börtön elől Magyarországra menekített volt macedón miniszterelnökkel.

Amikor a hír azzal egészült ki, hogy a találkozó helyszínéül szolgáló lakás két kínai állampolgár tulajdonában van, akik közül az egyik a letelepedési kötvényprogram ügyfele volt, a jól szórakozó sokaság egy részének eszébe juthatott az is, mennyire fals a kormány migránsellenes propagandája. Hiszen bizonyos migránsokat nemcsak, hogy csábítanak a bevándorlásra, de még támogatnak is hatóságilag-politikailag, ha már egyszer idehozták a pénzüket.

A mulatságot fokozta a 444.hu második cikke, amiből kiderült, hogy az újságírók miként azonosították késedelem nélkül a találkozó magyar résztvevőjét Joó István helyettes államtitkár személyében. Ilyen a titkosság magyar módra. A Kádár-rendszert annak idején slampossággal enyhített diktatúraként jellemezte a nyugati sajtó egy része – hogy az Orbán-rendszer műfajilag mi, azt nem e cikknek a feladata meghatározni, de a slamp, az örök.

Tovább

Nem Magyarország körül forog a világ. Ezt a kormányoldal sehogy sem akarja elhinni, de amúgy az ellenzéki kritikusok sem szívesen gondolnak bele.

Orbán Viktor washingtoni látogatása előtt két demokrata és két republikánus szenátor levelet írt Donald Trumpnak, s azt kérték, hogy hozza szóba „a szabadságnak, a joguralomnak és a kormányzás minőségének a tartós korrózióját”. Kovács kormányszóvivő rögtön tudta, hol van a kutya elásva. Természetesen ugyanaz a kutya, mint mindig, „teljesen nyilvánvaló”, hogy Soros György és szervezetei támogatják őket. Ifjabb Lomnici jogi szakértő pedig ugyanekkor felfedezte, hogy még a két republikánus aláírónak is „van takargatnivalója” – Marco Rubio esetében egy olyan cikkre hivatkozott, amely leszögezte, hogy a szenátort nem támogatta sem Soros, sem hozzá köthető szervezet, míg Jim Rischt valóban vizsgálta Robert Mueller különleges ügyész „illegális adományozással kapcsolatos” gyanú keretében, csak őt nem Soros emberei, hanem az azóta összesen hét és fél évre leültetett Paul Manafort lobbistái keresték meg. (Manafortnál távolabb senki sem állhat Sorostól. Többek között a Putyin-barát ukrán gengszter, Viktor Janukovics kampányát segítette, majd ő volt Trump kampányfőnöke, amíg ki nem derült, hogy Kievben a titkos pártkasszából fizették, ekkor Trump rövid úton kirúgta.)

Tovább

Ha egy országban harminc évvel a demokratikus átalakulás után a legfőbb közjogi méltóságok – a köztársasági elnök, a miniszterelnök, házelnök –, valamint újabban a bíróságok központi igazgatásának feje is mind egy harminc-egynéhány évvel ezelőtti szűk, legföljebb néhány tucat fős  egyetemista körből kerül ki, annak három racionális magyarázata lehetséges.1. Az ország annyira híján van politikai tehetségnek, hogy harminc év elteltével sincs máshonnan meríteni, még a kormányzó párton belül sem. 2. Abban a nyolcvanas évekbeli kollégiumi baráti körben valami rendkívüli véletlen folytán a politikai tehetségeknek olyan kivételes csapata tűnt föl, amely azóta is minden mást elhalványít. 3. A legfontosabb politikai vezetők kiválasztásának mechanizmusában – ezt ideális esetben demokráciának hívjuk – valami súlyos szerkezeti hiba rejlik.

Ez utóbbit azonban mindenki rég megszokta, másképp fogalmazva: nem tartja hibának, hanem csak a demokrácia sajátos magyar változatának, ami nem kóros jelenség, ellenkezőleg: képes az önkorrekcióra. Magyarul, ha az ellenzéknek valami gondja van a hatalom szűk körből kikerült birtokosaival, egyetlen feltétele van egy másik, hasonlóan tehetséges csapat hatalomra juttatásának: a nemzetközi szakirodalomból ismert taktikák alkalmazásával meg kell nyerni a választást. Aminek ebben a rendszerben nincs beépített akadálya. Ha nem sikerül, annak csak valami taktikai melléfogás lehet az oka.

Tovább

Réges-régen, a Magyarország hetilap külföldi sajtószemléjében olvastam egy interjút, amit Kádár János adott valamelyik nyugati lapnak. Valamikor a hetvenes években lehetett. Sem az időpontra nem emlékszem, sem arra, hogy kinek nyilatkozott, csak egy nyelvi fordulat ragadt meg  bennem igen világosan. Az újságíró megkérdezte, nem tart-e az első titkár attól, hogy a viszonylag engedékeny utazási politika miatt túl sokan hagyják el az országot. Mire Kádár azt felelte, hogy nem, általában hazatérnek, és különben is, legalább rájönnek, hogy „ott sincs kolbászból a kerítés”.

Őszinte leszek, nem ismertem a szólást, és pragmatikai szinten már csak azért is hülyeségnek találtam, mert nem értettem, miért jó, ha egy kerítés zsíros és fokhagymaszagú; másfelől, hogy minek kell élelmiszerből csinálni léc vagy drót helyett, hiszen  merő pazarlás, és ha rendeltetéséhez híven megeszik, akkor nem marad kerítés.

Politikai szinten viszont az jutott először eszembe: úristen,  kinek a kezében vagyunk? Nem tudtam  az 56 utáni terrorról, a szovjet függés részleteiről, a gazdasági reform kudarcáról, csak azt kérdeztem magamban azonnal,  hol él ez az ember, Magyarország legnagyobb hatalmú embere,  hiszen mindenki tudja, hogy Nyugaton jobb, mert ott gazdagabbak az emberek, és szabadság van. (Nem gondolkoztam a két dolog összefüggésén sem.)

Tovább

Brent Tarrant, aki ötven muszlim embert lőtt le Új-Zélandon, hosszú kiáltványt hagyott hátra egy 8chan nevű weboldalon. Ez az oldal hagyományos keresőmotorok számára láthatatlan, de a lelkes követők pillanatok alatt a nagy nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tették a 74 lapos írás pdf-változatát. Az előhang után a főszöveg azzal a három mondattal kezdődik:

It’s the birthrate.

It’s the birthrate.

It’s the birthrate.

A pontos magyar fordítás az volna, hogy „a születési arányszámról van szó” (háromszor), de sajnos az angol kifejezés tömörségét és dinamikáját magyarul nem lehet visszaadni. Tarrant azzal folytatja, hogy a legfontosabb a születési arányszám megváltoztatása, mert „ha holnap az összes nem európait deportálnánk is országainkból”, az európai népesség akkor is a pusztulás felé tartana.

A szöveg címe magyarul, szó szerint A nagy helyettesítés, vagy még inkább A nagy lecserélés; a terrorista egy Renaud Camus nevű francia írótól vette, aki így magyarázza meg a fogalmat: „Volt itt egy nép, meggyökerezve, tizenöt–húsz évszázada ugyanazon a területen. Aztán hirtelen, nagyon gyorsan, egy-két nemzedéknyi idő alatt egy vagy több más nép váltja fel.” Ezek a mások: arabok vagy feketék, és leginkább hívő muszlimok. A keveredés egy kisebbség megjelenésével kezdődik, és onnan nincs megállás, a kisebbségből óhatatlanul többség lesz, amely asszimilálja a régi többségből, pontosabban tiszta népességből vált kisebbséget. A folyamatot az Európai Unió bár nem irányítja, de gerjeszti, az Európai Parlament ugyanis „gyűlöli az őshonos európaiakat”.

Tovább

Az országot ellepték a még magyar viszonylatban is szokatlanul sötét plakátok ezzel a nagybetűs felirattal: „Önnek is joga van tudni, mire készül Brüsszel.” Válaszolt is rá Brüsszel, vagyis az Európai Bizottság, ezzel a frappáns címmel: „Önnek is joga van tudni, mi a tény, és mi a fikció.” Ebben nagyjából benne van a magyar–európai viszony tragédiája.

Ha valaki ellene vetné, hogy „Magyarország is Európa”, rögtön megmagyarázom a szókapcsolatot, de előbb pár szó a tragédiáról.

A magyar kormányplakátok egyértelműek, van rajtuk két, már nem fiatal férfi, ki nem retusált szépséghibákkal, és a felirat szerint a két férfi „készül valamire”. Soros György ismerős lehet sokaknak, ha máshonnan nem, korábbi plakát- és tévés kampányokból; azt nem tudom, hogy Jun­ckert hányan ismerik fel, de azt a gondolkodási műveletet mindenki képes elvégezni, hogy ennek a ráncos úrnak köze van Brüsszelhez, méghozzá sok. Továbbá „Brüsszel” készül valamire, amit eltitkolnak a magyarok elől, ezért fontos, hogy mindenki értesüljön róla. Mondom, ez a közlemény úgy ellepte az országot, mint a ragya.

Tovább

A türkmén elnök február 1-jén bezáratta az ottani tudományos akadémiát – adta hírül a Total.kz kazahsztáni orosz nyelvű portál.

Semmi rokokó cifraság, nem úgy, mint Magyarországon. Nem rakták át a finanszírozást alattomban egyik költségvetési fejezetből a másikba; nem adtak ötvennégy perces határidőt véleményezésre az akadémia világhírű elnökének; nem ígértek átvilágítást – azaz nem fenyegetőztek vele –; és nem használt senki olyan fennkölt kifejezéseket, mint „tématerületi kiválósági program”. Gurbanguly Berdimuhamedov türkmén elnök nem csomagolt semmit jogszabályokba, se bürokratikus szlengbe, hanem becsületes belső-ázsiai despota módjára kijelentette, hogy ami eddig volt, az most már nem lesz, pontosabban az akadémia három évet kap az önfelszámolásra, ez idő alatt apad el a fenntartására szánt pénz.

Berdimuhamedov még 2009-ben megkapta az UNESCO tudományetikai érdemek elismeréséül alapított Avicenna aranyérmét (az Iráni Iszlám Köztársaság alapította).

Amúgy valóban a tudomány embere: képzett fogorvos, és 2016-ig harminchat könyve jelent meg mindenféle komoly témáról. Feltűnést keltett például az a videó, melyen hivatalnokok, rendőr- és katonatisztek járulnak sorban elébe, s veszik át szertartásosan saját művét, A tea – orvosság és ihletforrás című könyvet, érintik hálájuk jeléül három-négyszer a homlokukhoz, sőt van, aki meg is csókolja. Ez az ország így működik.

Tovább

Nem mondhatni, hogy Orbán Viktor udvariatlan volt a legutóbbi kormányinfó közönségével és általában a nyilvánossággal. Kijelentette, hogy számára a legfontosabb politikai ügy az európai parlamenti választás, és megmondta, hogy ebben az ügyben mi a stratégiai célja.

Hogy a választási harcot a bevándorláspárti és a bevándorlásellenes erők harcaként fogja fel, nem újdonság a tavalyi, tusnádfürdői programbeszéd óta. Rejtély maradt viszont két dolog: 1. hogyan akarja elérni, hogy uniószerte ugyanígy lássák a világot, 2. hogyan tudja ugyanezt elérni – gondoljuk meg, hogy Magyarország az EU GDP‑jéhez 0,8 százalékával járul hozzá, hadászatilag jelentéktelen mellékszereplő, és állami propagandagépezete befelé ugyan könyörtelen hatásossággal működik, az európai színtéren képtelen komoly hadműveletekre.

Orbán előzékenyen megadta a választ erre a kettős kérdésre: Európa népe azért nem látja így a világot, mert nem hagyják neki, csak nálunk „mondhatták el az emberek a véleményüket” demokratikusan, „népszavazás, parlamenti választás, nemzeti konzultáció keretében”. És az győzi majd meg Európát a Fidesz világlátásának helyességéről, hogy a kivételesen felvilágosult és véleményét kivételesen demokratikus körülmények között kifejező magyar nép kivételesen nagy arányban fog szavazni a Fideszre az európai választáson. Például messze nagyobb arányban, mint más népek az Európai Néppárt más tagpártjaira.

Tovább

A Lengyel Külügyi Intézet (PISM) honlapján december 10-én rövid elemzés jelent meg a volt macedón miniszterelnöknek, Gruevszkinek adott magyar menedékjog lehetséges következményeiről. Az írás az elején összefoglalja: „Ha védelmet adnak olyan politikusnak, akit egy uniós tagjelölt országban elítéltek hatalommal való visszaélésért, az jogi kételyeket vet föl, és politikailag vitát gerjeszthet.”

A szerző, Tomasz Żornaczuk jogi kételyeken azt érti, hogy „nem világos”, vajon betartja-e saját törvényeit a magyar államhatalom. Sorolja a rejtélyes furcsaságokat. Hogyan kaphatta meg a menedékjogot a macedón köztörvényes elítélt mindjárt Magyarországra érkezése hetében, holott a törvényes elintézési idő hatvan nap, amit a hatóságok inkább túllépnek? Miféle eljárással értesíthette Gruevszki a tiranai nagykövetséget, hogy Magyarországon menedékjogot fog kérni? Milyen útiokmányt kaphatott egyszeri belépésre? Hogyan léphetett be Magyarországra? Miféle „különleges bánásmód” indokolta, hogy Budapesten adhassa be menedékkérelmét, és ne a határon? Végül: hogyan kaphatta meg egyáltalán a menedékjogot, holott ezt a „Stop Soros” törvénycsomag kizárja, miután három biztonságos országon utazott át Magyarországig?

Tovább

Amíg ilyen gyenge az ellenzék, a kormányellenes érzelmű emberek többségének a lelki egészség megőrzése végett marad egy mindennapos szertartás. Az alany belenéz, belehallgat a hagyományos médiába, de még jellemzőbb, hogy bekapcsolja a gépét, elindítja a Face­bookot, megtudja, hogy aznapra min kell felháborodni és szörnyülködni, és akinek lelki szükséglete az ellenzékiség, az ily módon a politikai cselekvés lehetősége nélkül is jól érzi magát, mint aki megtette, amit megkövetel a haza és a lelkiismeret.

A döbbenet és felháborodás tárgya az esetek nagy részében az, hogy mit mond a kormánysajtó a világról s benne rólunk, ellenzéki érzelmű médiafogyasztókról. Ezzel csak az a baj, hogy amióta ebben az iparágban, odaát újra bevezették a parancsgazdaságot, és a kormánypárti média propagandagépezetté alakult (lásd Máriás Leonárd: „Ha mondanak valamit, azt megteszed”, ÉS, 2017/19., május 22.), egyre unalmasabb, egyre kiszámíthatóbb, amit mondanak; és persze semmi újat nem lehet megtudni belőle a világról. Információtöbblet, élvezeti érték és a hatásos beszéd vagy cselekvés mindennemű reménye nélkül azonban a meddő felháborodás és szörnyülködés csak rongálja a lelki egészséget, talán a fizikait is.

Tovább

Új műfaj erősödött meg az amerikai sajtóban, annak is a liberális részében. Az úságíró rémes dolgokat hall az Orbán-rendszerről, így hát eljön a terepre, hogy saját szemével győződjék meg arról, mennyire igazak a hírek. Akár napokat is eltölt Budapesten, és igyekszik lelkiismeretesen tájékozódni. A helyzetjelentés első szakasza feltűnő párhuzamot mutat azokkal a cikkekkel, amelyek a nyolcvanas években a legvidámabb barakkról szóltak: az újságíró meghökkenve fedezi föl, hogy ez nem az, amit elképzelt, nincs szadista diktatúra, nem kószálnak halálbrigádok vagy rohamrendőrök az utcákon, nem visznek senkit munkatáborba egy lefülelt rezsimbíráló mondatért, sokaknak kellemes az élet, szép a város, és az egész meglehetősen hasonlít a Nyugatra. (Az a mozzanat a 2018-as leírásokból már hiányzik, hogy nincs élelemhiány, és tele vannak a boltok áruval, mivel a nyolcvanas évekbeli ellenpéldák, Románia vagy Lengyelország átlagos és főleg nagyvárosi életminősége mostanra vagy megközelítette a magyart, vagy jobb annál.) Csak...

Csak hiányzik a politikai szabadság. Orbán és szövetségesei elfoglalták a sajtó túlnyomó részét, és a pártpropaganda eszközévé alázták (Pamela Druckerman, The New York Times), és Orbán „szétzúzta a politikai konkurenciát”, felszámolta a politikai versenyt (David Leonhardt, szintén NYT). Ez egyfelől beleillik a baljós világtendenciába – mind több országban kerülnek hatalomra a szabadságot korlátozó „populisták” –, másfelől figyelmeztetés Amerikának.

Tovább
Élet és Irodalom 2019