Aczél Márta Schlesinger Mártának született, de apja magyarosította a nevüket, méghozzá nem a monogramok szokásos megőrzésével, hanem beszélő névként: ugyanis gazdag szerszámgépgyáros és vaskereskedő volt; azt hiszem, a magyar ipartörténet meg is őrizte az emlékét. Nem volt jó családfő, feleségét és lányát itthon hagyva vészelte át a vészkorszakot Egyiptomban. Aczél Erzsi – Márta édesanyja – állítólag nagy zongoristaígéret volt, Bartók tanította, Weiner Leó baráti köréhez tartozott, és nevét Fischer Annie-val együtt emlegették, de hát e szóbeszédek alapjáról semmit sem tudhatunk. Mindenesetre tény, hogy 1940. január 3-án Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémia nagytermében Fricsay Ferenc vezényletével.

Donáth Mirjam: Mások álma. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017, 318 oldal, 3499 Ft

New York drága, Manhattanből kiszorul az ember, mihelyt el kell hagynia egyetemi szállását, vagy csak nagy szerencsével és baráti szívességgel lehet ott fedelet találni. A lakóközösségek kényelmetlenek, rágcsálók és bogarak látogatják, mindenféle nehézségek és feszültségek adódnak, de megvan ennek az írói előnye: a helyről helyre vándorlás sokféle figurát dob föl, legtöbbször olyanokat, akik maguk is meg akarják vetni a lábukat New Yorkban, mindenféle náció fiai és lányai, gyakran magyarok. Tükröt tartanak az írónak, akinek egyik legfőbb erénye az eleven karakterizálás, amelynek nyomán kialakul valamiféle laza tipológia abban a tekintetben, hogy ki nyeri el és ki nem a város kegyeit.

A magányt kompenzálta a fontosságtudat, az pedig Feri képzeletének a műve volt. Részben reális elemekből állt: a század egyik legnagyobb gondolkodójának jelenlétéből, saját tehetségükből, hitükből, munkaképességükből, erkölcsi integritásukból. De a Budapesti Iskola nincs az ő képzelete nélkül (mint ahogy szétesésében is kulcsszerepe volt). A fontosság lesugárzott rám is, Feri nyomán úgy éreztem, hogy egy világáramlat része vagyok. Nagy erénye volt, hogy ki tudta szabadítani az embert a – hogy úgy mondjam – „kis pont”-tudatból, és meg tudta világítani gondolatainak, megírt vagy tervezett dolgainak összefüggését „a nap követelményével”, méghozzá világméretű összefüggésekben. Kikerestem, ezt írtam róla szóló nekrológomban: „Fehér kezében a világ dolgai ügyek­ké váltak. Ez talán ijesztően hangzik, s volt is, akit megi­jesz­tett. Voltak, akik lerázták az erkölcsi kényszert, amely Fehér elánjában és retorikájában testet öl­tött, s nem tagadom, lehettek olyanok is, akiket megroppantott.”

Az ÉS könyve decemberben - Parti Nagy Lajos: létbüfé (őszológiai gyakorlatok). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 246 oldal, 3499 Ft

Minden jelentős költő különbözik, és a legtöbb különbözni is akar. Lírai forradalmak jönnek, de amíg a sorozat tart – mondjuk Csokonaitól Tandoriig és tovább –, működik, és újra meg újra működésbe lép az abszorpció is. Parti Nagy érdekes döntése, vagy érdekes költői sorsa, hogy nem lázad az ellen a magas gyönyör ellen, amit a magyar költészet kínál, hanem fenntartja és felmutatja – a háttérben. Ahhoz azonban, hogy ez ne váljék üressé vagy giccsessé, élni kell a poetica licentiával, a költői szabadsággal. Az a tompa szellem, amit „Dumpf Endre” jelöl, és a körülötte lévő minimális tér megalkotása nem egzisztenciális, hanem poétikai természetű, s éppenséggel a költői szabadság szinte végtelenbe való kinyújtását szolgálja. Így aztán megtörténhet, hogy a boldog órák szép emléke így tűnik fel: „kis esti kecs / kis esti égtej / infravörös éden / boldog órák szép emlők / e fénye-fedte képen / vajh mit néztek rám / elömlő őszi felhők / ti mindkét térfelen / piperetömlő / bimbahány / kebelnők”.

Parti Nagyot a nyelvrontás, a szövegrontás mesterének szokás tartani, s való igaz, hogy ezek – a nyelv hihetetlen tudását és érzékét föltételező – költői üzelmek prózáját és líráját egyként jellemzik. De a létbüfében nem a rontás vagy javítás a lényeges, hanem valamifajta szelíd anarchizmus, amely a költői szabadságba beleérti az értelmetlent, az oda nem illőt, vagy a gátlástalan társítást, a viccet.

Göncz nemcsak a népi emlékezetben volt a legjobb elnök – különösen első terminusában –; hiába volt utódai közül az egyik kiváló jogász, a másik nagy tudós. (A svihákról és a „pártkatonáról” ne beszéljünk, de hát ők már nem is tartoznak a III. köztársaság történetéhez.) Az egyik, ami szeretetre méltóvá tette, civil téblábolása volt a nagy stallumban. A bokafixes zokni, a testőri kísérettel való szemétlevitel az óbudai monstrum-lakóházban, amíg még nem kellett rezidenciára költöznie, vagy szigligeti nyári magánlátogatása, ahol találkoztunk, és ő részben gyerekes örömmel, részben magát kívülről néző hüledező göcögéssel mutogatta a nagy elnöki autót: mindez, és sok minden más a modorosság, a merevség hiánya miatt volt olyan rokonszenves.

(Nagy Barbara: Eredeti másolat. Kiállítás a Vajda Lajos Stúdió Pincegalériájában. Szentendre, Péter Pál utca 6. A kiállítás november 5-ig tekinthető meg, péntektől vasárnapig 14–18 óra között.)

Tolnay végigkalauzolt bennünket a Casa Buonarrotin, s utána ebédre hívott bennünket, s bemutatott egy angol hölgynek, házvezetőjének, későbbi feleségének. Dolgozószobáját a Ferenczy Noémi-gobelinekkel, emlékezetem szerint, nem mutatta meg. Az ebéd alatt Fülep Lajosról beszélgettünk. Én akkor már olvastam Tolnay Hieronymus Boschról szóló doktori disszertációjának második, bővített kiadását. A könyvet a Művészettörténeti Intézet könyvtárából kölcsönöztem, ahová Fülep hagyatékából került. Bele volt nyomtatva a hódoló ajánlás a Mesternek, Fülepnek. S kissé hökkenten láttam Fülep apró ceruza-bejegyzéseit, amelyek kicsinyesek, kekeckedők, mondhatni irigyek voltak. Persze erről óvakodtam Tolnaynak beszélni.

Megragadott egy rövid verse, amelyet most emlékezetből idézek. „Legyek kismester inkább, dolgaértő, / ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, / mintsem titánok zagyva, pofatépő, / ál-egekig sötétlő / paródiája.” Ezek a dühös, gőgös sorok nagyon rávallottak Imrére. Ott volt mögöttük a kiadói tapasztalat, az elbírálásra százával kapott verseskötetek, amelyeknek túlnyomó többsége Juhász Ferencet, vagy még inkább Nagy Lászlót próbálta majmolni. Messze volt még az a fordulat, amely mindenek előtt Vas István propagandájának, majd Tandori és Petri költészetének hatására gátat vetett a titanizmusnak a magyar költészetben – annak a „lírai fényűzésnek”, amelynek végét ugyan Nagy László jelentette be a Zöld angyalban, de tette ezt a magyar irodalom egyik legfényűzőbb versében.

Egy nap meglátogattuk New York mellett Király Béla tábornokot, 1956 fontos szereplőjét. Sokan voltunk magyarok, Harasztira emlékszem. Gyuri az úton whiskyt szopogatott az autóbuszban, s mire megérkeztünk, alaposan szüksége volt az ágynyugalomra. Király elragadóan fogadott bennünket, élénk beszélgetés kezdődött, melybe néhány óránként bekapcsolódott Gyuri is, aki – mint egy szellem – ilyenkor megjelent és lebotorkált az emeletről. Megint tapasztaltam, hogy alkoholbetegsége nem kezdte ki eszét: másodpercek alatt megértette, miről folyik a szó, s elmésen, találóan hozzászólt. A tábornok és a költő között kivételesen gyöngéd kapcsolat alakult ki, amire én azt találtam mondani, hogy megképződött Bem és Petőfi viszonyának – paródiája.

Esterházy és Nádas egyik nap mögöttem baktatott. Megfordultam és azt mondtam nekik: – Most már tudom, kik vagytok ti. – Kik? – kérdezték. – Hát a „példamutató nagy ikerpár”! (Fiatalabb olvasóim között – akik sajnos nem olvasnak Illyést – talán van, aki nem tudja, hogy ez a szokásmondás a Bartók című versből való.) Egyikőjük – nem Esterházy – előreugrott, rám irányította mutatóujját, és azt mondta: – Melyikünk a Kodály?

Az ÉS könyve a könyvhéten - Kántor Péter: Valahol itt. Versek 2012–2017. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 132 oldal, 2699 Ft

Nem egy, meghatározott baráti helyzetről van szó, hanem arról, hogy Kántor érett költészetének egész lírai versbeszédét az jellemzi, ahogy valaki a barátjával beszél. De hát miképpen beszél az ember a barátjával? Szabályszerűtlenül, nem ritualizáltan. Mindenesetre nem szónokol, nem osztja az észt, az igazságot. Intimen, de a szenvedélyes kamasz-barátságok múltán bizonyos tartózkodással, diszkrécióval. Előző kötetének ez volt a címe: Köztünk maradjon. A baráti beszéd tartalmát meghatározhatjuk Kántor költészetének szignatúrájává vált versével, illetve vers-sorozatával: megtanulni élni. „A kis dolgokkal fogom kezdeni” – olvastuk ott, s meg is maradt a kis dolgoknál. Ezt nevezem tartózkodó és tapintatos intimitásnak, understatementnek.

Kedves tanítványaival is hasonlóképpen működött a pszichológiája. Beszéltem olyanokkal, akiket ez megkínzott, olyanokkal, akik értetlenül álltak az eset felett, s persze olyanokkal is, akik a részvét nyelvén mesélték el történetüket. Az ugyanis bizonyos, hogy szerencsétlen pszichológiája, válogatatlan harca kis és nagy démonaival leginkább Pétert kínozta meg. Komor kötelességévé vált, hogy morális karakterével minduntalan kiigazítsa pszichológiai karaktere kisiklásait.

Király István magával ragadó tanár és hisztérikus ember volt, hajlamos a vértolulásra. Ma is látom vérvörös ábrázatát, amikor begipszelt lábával el kellett tűrnie, hogy két kollárés, azaz papi körgallért viselő diáktársunk segítse át az utcán. S éppígy vérbe borult, amikor egy szemináriumán tapintatlanul megsemmisítő kritikát gyakoroltam Galambos Lajos regényéről az író jelenlétében. Mindazonáltal az én időmben szabadon lehetett vele vitázni.