Egy fiatal lány ült a baldachinos ágyon, akinek mondott valamit a nő, aztán magunkra hagyott bennünket. Egy kedves arcú, nagy fekete szemű, sötét bársonybőrű lánygyerek ült lábát lóbálva az ágy szélén. Fehér bugyiban és melltartóban volt, és inkább valami játék babát képzeltem volna a kezébe, mint egy óvszert, amit éppen bontogatott. Fölnézett és rám mosolygott. Az óvszer babarózsaszín volt.

Zavartan topogtam, nem mertem beljebb lépni. Úgy éreztem, nem érhetek hozzá ehhez a gyerekhez, mert összetörik, megsemmisül. Semmiféle szexuális vágyat nem ébresztett bennem. Intett, menjek közelebb, mire tettem pár lépést, aztán magam alá húztam egy széket, és leültem vele szemben, mert nem akartam az ágyra ülni, nehogy hozzám érjen.

– Beszélsz angolul?

– Tanulok – felelte.

Ennek örültem, mert sem a kocsis, sem a madám – most már tudtam, hogy az elegáns hölgy az lehetett – nem beszélt angolul.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat. Múltam. Két hónapja.

– Kevesebbnek gondoltalak.

Mikor hosszú vándorutam során Göteborgba érkeztem, tudtam, hogy teljesítenem kell Teve kérését, aki a Zsóka bárjában volt biliárdos cimborám. Egy nagybátyja élt a városban, megadta hát a telefonját és a címét, hogy ott lakhatom majd az öreg Zsalakovicsnál, aki az apja testvére volt. És nemcsak a címét adta meg, hanem a kezembe nyomott néhány régi családi fotót is, hogy ezt vigyem el az öregnek.

Egy utcai fülkéből tárcsáztam a számot. Rekedt férfihang szólt bele a kagylóba, tört magyarsággal beszélt, és kedvesen invitált, még azt is megkérdezte, szeretem-e a jó magyar sertéspörköltet, mert akkor készít nekem egyet. Én persze lelkesen támogattam ebbéli tervében, és megkérdeztem:

– És kedves Zsalakovics bátyám, milyen körettel tervezi azt a pörköltet?

– Milyennel, milyennel? A nokedlit itt elfelejtheted, a friss fehérkenyeret meg pláne. Ez Svédország! Főtt krumplival esszük.

Néhány héttel nemzetgyűlési képviselővé választása előtt Luko Voditi üzent a tartótisztjének, Mekan Wurm századosnak, hogy azonnal találkozniuk kellene.

Már a múlt héten is iderángattál, úgy látom, nagyon sietős neked, Luko, mondta a százados, mikor leült a presszóban a sarokasztalukhoz. Már biztosan azt hiszi ez a pincércsaj, buzik vagyunk, hogy állandóan itt sugdolózunk a félhomályban.

Mekan, a halogatás kockázatos dolog. A politikában a második nem kap díjat. Mi pedig nyerni akarunk.

Nem akarok én a politikába... 

Nem te, hanem én akarok, Mekan! Te meg segítesz nekem, mert ez az érdeked. Tehát: az a kérdésem, hogy hozzá tudsz-e férni az összes beszervezési aktához és a hozzájuk tartozó jelentések dossziéihoz.

Beteszem a gépbe az ötezreseket, kattogva pörögnek a bankjegyek, kiírja, mennyit számolt, aztán egyenként magam elé dobva átnézem őket. Ezt szeretem legjobban. Amikor rám néz Stefi gróf a pénzről, és ha elég gyorsan dobálom, mintha bólogatna: igen, én is kívánlak!

Szerelmes vagyok ebbe a szakállasba. Imádom a szomorkás tekintetét, hogy a jobb szeme lejjebb van egy kicsit, és hogy az állát kiborotválta, csak a tokáját borítja szőr. Egy picit kopaszodik, de nem a feje búbján, mint a Lajos, a sarki hentes, aki izzadtan, vérfoltos trikóban nyomja nekem a rossz dumát, akit csak azért nem küldök a fenébe, mert elteszi nekem a borjúnyelvet. Miközben tömöm magamba a főtt nyelvet, anyám azt mondogatja, ez bánatevés, egy magazinban olvasta, én meg arra gondolok, hogy rohadjon meg a magazinműveltségével. 

Virág Lukács tizenhárom éves múlt, amikor apja megvette Korpát. Ő nevezte el a malacot, mert amúgy soha nem adtak nevet a disznóknak, amit évente neveltek, hogy fölhizlalva a karácsony előtti levágják. Pedig Korpa olyan volt, mint a többi malac, amit korábban hozott az apja, rózsaszín, fürge kis jószág, aki döfködte nedves orrával Lukácsot, mikor a moslékot hozta neki a vödörben, ugyanis Lukács dolga volt a malac etetése, a bátyja már jó ideje nem segített neki. Ő mégis nevet kapott Lukácstól. Az állat már messziről megismerte lépteit, hangos visítással fogadta, és nem csak akkor, amikor ételt vitt neki, hanem, ha csak benézett hozzá az ólba.

– Gyere csak, Korpa – súgta Lukács a malacnak, miután fölhajtotta lelógó fülét, és közel hajolt. – Ma a rómaiakról tanultunk, hogy azok cirkuszban nézték, hogyan marcangolják szét a vadállatok az embereket. Majd, ha felnövök, és császár leszek, nekem is lesz ilyen cirkuszom, és ott apát dobjuk majd az oroszlánok elé. Mit szólsz ehhez, Korpa?

A malac tűrte a fiú közelségét, sőt, lefeküdt elé, akár egy kutya, és nyugton maradt, mintha értette volna, mit beszél.

Ekkor elszabadul a pokol. Vagy öten kezdenek tüzelni a képre. Pillanatok alatt eltűnik az asszonyság másik szeme is, a homlokán két lyuk, és mintha bekapott volna egy golyót, a két ajkát is felszakítja egy lövés. Ekkor mások is beszaladnak a fegyvereikért, néhányan sörétes puskát is hoznak, hamarosan a becsapódó lövedékek teljesen szétszaggatják a képet.

– Van még a falon rusnya fehérnép! – rikoltja a miniszter, és mindenki visszamegy a lépcsőhöz.

Parázs vita támad, melyik asszony a legrondább, végül három képet is kivisznek, a bokor elé támasztják, és hatalmas versengés, fülsiketítő lövöldözés kezdődik. Mindenki üvölt, hogy éppen melyik asszony, mely testrészét találta el.

Vidra nézi őket, szinte felfoghatatlan ez az őrült bacchanália, a dörrenések, a röhögés, az üvöltések, éppen ő is indulna a puskájáért, mikor mind a három kép teljesen megsemmisül.

Csönd támad. A miniszter és korosabb kollégái szó nélkül a szobájukba indulnak.

Csak öt államtitkár és helyettes államtitkár marad, mindannyian a harmincas éveik végén járnak, akár Vidra, aki ugyancsak az udvari asztalhoz telepszik a langyos, holdfényes estében.

– Na, végre eltűntek az öreg trágyaszagúak – mondja Dobos Roland, az agrárminisztérium tagbaszakadt, borzas üstökű helyettes-államtitkára.

– Főnök, a püspökünk szarik ránk, megint másról dumált.

– Milán fiam, elmész a püspöki irodavezetőhöz, és megtudod tőle, hogy mi a lófasz van. Értesz engem?

– Értelek – bólintott a tanársegéd, mert tényleg értette. A professzor nem szívesen vonta volna felelősségre a püspököt, hát odaküldte alantasát a püspök alantasához. 

A mi Szívünk

avagy Darvasi 50

TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

Majdnem minden szempontból kerek a jubileum, Darvasi László kollégánk, aki hónapról hónapra Szív Ernő bőrébe bújva mulattatja önöket a Tárcatár rovatban, tizenkilenc és fél éve dolgozik az Élet és Irodalomnál. Nincs ki a húsz, marad a születésnap. Darvasi október 17‑én lett ötvenéves. Ez alkalomból barátai, szerzőtársai írták novellahőssé.

(A Bázis Szobrászegyesület kiállítása, Művészetek Palotája, megtekinthető november 25-ig.)

Két pesti nyomozó

KRIMINOVELLÁK

Olasz tészta és francia rongyos kifli, krimiszerzőink imádják a gasztronómiát is meg a szép nőket, ha magánnyomozók, ha balerinák egyaránt. Kerékgyártó István nyomozója a Szervita térről indul, és Párizsba utazhatunk vele, Cserna-Szabó András a Rózsa utcától a Király utcáig vezet minket, és közben megidézi nekünk Petri Györgyöt. A két kriminovella az ÉS felkérésére született.