A lehajtható padokon szorosan összepréselve kuporgó utasok a hirtelen fékezéstől krumpliszsákként dőltek egymásra; sebesültek üvöltöttek fájdalmukban. A ponyva alatt büdös, állott volt a levegő. A mosdatlan testek avas kipárolgása összekeveredett a fertőtlenítőszer sebesültek kötései alól áradó szagával. De mindenekelőtt hideg volt, a hőmérséklet nappal sem emelkedett mínusz harminc fok fölé.

Leállt a motor. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, mi történik.

– Oroszok? – törte meg valaki remegő hangon a csendet.

– Nem tudom – hallatszott a kocsi mélyéről, a sötétből.

– Van valakinél fehér zászló? – így egy harmadik. – Ki kell tűzni a fehér zászlót, különben ezek lőni fognak.

– Ne lőjenek! Kérem, ne lőjenek! – kiabálta egy kétségbeesett hang.

– A 722-es járattal húsz perc alatt a Kelenföldön vagytok. Ott felszálltok a 4-es metróra, az elvisz benneteket a Kálvin térig. Onnan már a kék metróval vagy a 47–49-es villamossal pikk-pakk a Deák téren vagytok – soroltam Diósd és a belváros közti legoptimálisabb útvonaltervet, amelyet az internetről töltöttem le. – Viszonylag gyorsan beértek – próbáltam lelket önteni a lányokba.

A konyhaasztalnál ültünk, mintha tárgyalásra, méghozzá komoly üzleti tárgyalásra készültünk volna. Az egyik oldalon a feleségem és én, a másikon Lilla és Adrienn. A feszültséget oldandó az útvonaltervet, amelyet korábban kinyomtattam, áttoltam az ő térfelükre, mint egy békeszerződést vagy egyezséget. A gyerekek az asztal másik oldaláról kába tekintettel bámultak ránk; nem tűntek túl lelkesnek az ötlettől, hogy a Belvárosból Diósdra költözünk.

Hollós hadnagy optimista.

– Tartsatok ki! A Vérmezőn újra le tudnak szállni a német vitorlázógépek az utánpótlással, a ruszkiknak hatalmasak a veszteségeik, el is ment a kedvük a harctól. A rohamcsoportokat már tisztekből állítják ki, és a hadfegyelemnek biztosokat kell küldeniük az első vonalba – biztat bennünket az eligazítás végén.

Bárcsak igaza lenne a hadnagynak, fohászkodom magamban. De akármekkorák is veszteségeik, és hiába nem fűlik a foga az egyszerű Ivánnak a harchoz, tudjuk, hogy ma éjjel biztosan újra próbálkozni fognak.

A lány meg volt szeppenve, gondolom, ilyet még nem látott, de mit tudott volna tenni, az üzlet az üzlet, és ő ki volt fizetve. Egy ideig még kesergett neki a főnököm, de aztán gondolt egyet, és felkeltette az apját. Fogalmam sincs, miért ébresztette fel Sanci bácsit – az öregurat mindenki így hívta. Ilyet még nem csinált, legalábbis amióta nála dolgoztam. Talán nem akarta, hogy kárba vesszen a pénze, vagy az öregének akart ezzel kedveskedni, nem tudom, de a lényeg a lényeg, hogy a lány nyomban meg is lovagolta az öregurat.