Egy kiállítás (hiányzó) képei 2.
A 2005-ben megnyíló holokauszt-kiállítás forgatókönyve fumigálja a vészkorszak utóéletét. Előéletét a magyar zsidó emancipáció betetőzéséhez, 1895-höz köti. Utóéletét miért nem igazítja a polgári jogegyenlőségen alapuló szocialista forradalomhoz? 1956. november 2-án, a budapesti rabbi-kar, a MIOK és a budapesti izraelita hitközség Ideiglenes Forradalmi Bizottsága nyilatkozatot tett közzé a Szabad Kossuth Rádióban: "A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalom vívmányait. (...) Egynek érzi magát a szabad hazával." Az egyedüli magyarázat az volna, amit Kovács Éva szabatosan kifejtett a forgatókönyv szakmai vitáján, a Nemzeti Múzeum Dísztermében, június 9-én: lehet, hogy a Vági Zoltán-Kádár Gábor szerzőpáros a történelemből kifelejtette a történelmet? Netán a szerzőpár az emancipációval gazdaságilag konszolidálódott burzsoáziát a szabadelvű citoyennitás fölé helyezi?
Egy kiállítás (hiányzó) képei 1.
Ép erkölcsi érzékkel egyetlen megközelítésmód létezik a holokauszt közgyűjteményi megjelenítésére: együttérzés az áldozatokkal és a túlélőkkel, ami a tettesek feletti tényfeltáró ítélkezéshez vezet.
Ha a holokauszt és előélete az állami bűnözés fogalomkörébe tartozik - ahogy a historiográfiai helyét a tervezett holokauszt-kiállítás július 9-én, a Nemzeti Múzeum Dísztermében vitára bocsátott forgatókönyve pontosan kijelöli -, mitől ne tartozna a holokauszt utóélete, az irányított amnézia is e fogalomkörbe? Ha bő hatvan év nem volt elég sem az archiváláshoz, sem a tettesek és áldozatok közti, tényekkel alátámasztott vitához, a Hiány miért nem része az állami bűnözésnek? Hiszen két mulasztás is terheli az államot. Tartozik a múlt eseménytörténeti regisztrációjával és egy olyan intézménnyel, ahol ma bárki fölteheti a kérdést: ki mitől volt tettes, és ki miért lett áldozat, ő maga pedig mit tenne, ha hasonló helyzetbe kerülne?
