Szüts Miklós: „A Földön élni ünnepély”. Tények és tanúk, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 362 oldal, 4999 Ft

Történt, hogy a Pozsonyi úti lakásban ’51-ben megjelenik az ÁVO, mint utóbb kiderül, egy recski szökevényt keresnek. Ennek jegyében a lakást többet nem lehet elhagyni, sőt, akik ilyen-olyan okokból kifolyólag e napokban idevetődnek, azoknak is ott kell maradniuk. Két „avignoni fogságot” él át a család, és a festő édesanyja utólag kamerába elmeséli a fiának, hogy később ráköszönt valaki a Pozsonyi úton, melegen érdeklődött a családtagok hogyléte felől, és a mama csak később jött rá, hogy az egyik ávóssal hozta össze a sors.

Angyalosi Gergely: Az állandó és a változó. Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2020, 327 oldal, 3490 Ft

Angyalosi mostani tanulmánykötete nagyszerű lenyomata a szerző sokágú tehetségének. Ez nem közhely akarna lenni, hanem annak a ritka plurális erénynek a leszögezése, mely szerint Angyalosi Gergely egyszerre rendelkezik kivételes minőségérzékkel, a művészeti érték iránti fogékonysággal, és ugyanakkor az elmélet, az esztétika, sőt a filozófia iránti nagyfokú érzékenységgel. Ez persze, mondhatná a nyájas olvasó, pont ugyanolyan binaritás, mint amit az előbb a kötetet meghatározó „formaelvként” interpretáltam. Igen, van összefüggés: ugyanis a művészet és a filozófia iránti együttes fogékonyság és tehetség nyilvánul meg Angyalosi elemzések előtti előfeltevéseiben is, ugyanis abban, hogy egyszerre teszi az elemzés tárgyává a műalkotás értékvilágát, és a benne felsejlő filozofémát.

Benkő Attila: Ma este. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 150 oldal, 2500 Ft

Maga Benkő, a költő, a kószáló egyfelől folyamatosan reflektál arra, hogy mi hajtja, mi alakítja a verset: „a kíváncsiság és az emlékezés.” (Vendégek). Itt nem arról van szó csupán, hogy a költő is idősebb lesz, hanem arról, amit Lator László nagyon pontosan fogalmaz meg Benkő Attiláról: „Nem érzelmeket és gondolatokat közöl, hanem egy-egy helyzetet ábrázol, történetet mond el. De a történet alig-alig folyamatos, vágások, kihagyások tördelik.” Azt is mondanám, hogy Benkő lírája a töredezett próza lírába emelése. Ezért van nagy érdeklődése a „romok és a kavicsok” iránt: „aztán az új még magasabb romok / a régi utcák végén, / ott épülnek a holnapi romok / a tegnapi romokból.” (Régi és új romok). És ha ezt együttolvassuk a következő sorral: „A meséktől a kavicsokig” (Címek), akkor vázlatosan előttünk áll egy nagyon önreflexív, ironikus kószáló archeológus lírai világképe és magatartása: „Kulcs és kilincs, / de ajtó nincs. / Túl későn érkeztél.”

Weiss János: Lukács György és tanítványai. Áron Kiadó, Budapest, 2018, 268 oldal, 2840 Ft

Weiss János fontos lépést tett tanulmánykötetével, amikor megkísérli Lukács György mára oly sokszor elátkozott alakját megidézni, méghozzá oly módon, hogy a Lukács tanulmányok mellé a tanítványok (elsősorban a Budapesti Iskola) életműveivel is számot vet, megemlítve azokat a tanítványokat is, akik nem tartoztak a szorosan vett Iskola legbelső köréhez. (Itt egyetlen problémára rá kell világítani. A Budapesti Iskola négy tagjának külön tanulmányt szentel Weiss, és még egyet a náluk fiatalabb Kis Jánosnak is. Ez helyes is, de nekem hiányzik innen Bence György, Radnóti Sándor, Ludassy Mária műveinek értelmezése. Noha Weiss nem monográfiát írt, de tanulmánykötetéből mégis hiányoznak ezek a nevek, akik kisebb nagyobb mértékben, de a Lukács Iskola környékéről indultak el.) Weiss János tanulmányai éppen arra adnak lehetőséget, hogy egyszerre értsük meg Lukácsot mint kísértetet, továbbá tanítványait is, akiknek, más módon természetesen mint a Mesternek, de szintén van közük a „filozófus mint kísértet” szerephez.

Lev Sesztov: A prófétálás ado­­­mánya. Válogatott esszék. Vá­lo­gatta és fordította Patkós Éva. Ty­po­tex Kiadó, Budapest, 2019, 258 oldal, 2900 Ft

A fordító és az esszéket válogató Patkós Éva, ki nem mellesleg remek utószavával is bizonyítja, hogy talán a legjobb szakértője nálunk Sesztov életművének, és aki már több alapművet adott ki magyarul Sesztovtól, nos most olyan esszéket válogatott össze, melyek megmutatják Sesztov általunk eddig kevéssé ismert, ám nagyon jelentős vonásait filozófiájának. A három részre tagolt könyv első esszéje a publicista Dosztojevszkijről szól, s bár ez a kötet legkevésbé faszcináló szövege, közlése helyes volt: Sesztov életművének egyik középponti alakja éppen Dosztojevszkij. (Róla és Nietzschéről szóló nagy könyve olvasható magyarul, továbbá alapvető tanulmánya is egy másik kötetében), vagyis helyes döntés volt a „prófétálás adományát” vizsgáló, a publicista Dosztojevszkijt bemutató írását felvenni a kötetbe.

Angyalosi Gergely: Dekonstrukció és esztétika
György Péter: Faustus Afrikában
Hévizi Ottó: A Liget, a Sétány, a Csarnok és a Kert
Vajda Mihály: Emlékezet. Idegenség

Dragomán György: Rendszerújra. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 257 oldal, 3699 Ft

Ha egy író műveinek a világlátása ennyire meghatározó, hogy ellenfelei is kénytelenek, bár sajnálkozva, ezt elismerni, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az valóban jelentős művet alkotott. A „jelentős” szót azért emeltem ki már az elején, mert előre kell bocsátanom: noha már A fehér királyt is nagyszerűnek tartottam (erről később), de Dragomán új novelláskötete is jelentős, sőt kiemelkedő kötet. Az értékítélet előrebocsátása azért is szükséges, mert a kritikus minden további megjegyzését annak az ismeretében kell érteni, hogy véleménye szerint nagy mű született, és a 15 év novelláiból válogatott szövegek együttesen nem pusztán novellák gyűjteményét adják, hanem organikus egészet alkotnak. S ez bizony novelláskötet esetében nagyon magas érték.

Miközben a közvélemény-kutatások az „ellenzék” számára egyre katasztrofálisabb eredményt mutatnak – hiszen közeledve a „választásokhoz” jottányit sem emelkedik az „ellenzéki pártok” esélye, hogy akár csak valamit is lefaragjanak abból a távolságból, melyből csak nézik a Fidesz győzedelmes menetélését –, mégis mielőtt a „taktika és etika” kérdésében állást foglalnánk, netán javaslatokat is tennénk a balliberális „ellenzék” számára, ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi helyzetet, meg kell magyarázni az idézőjel használatát. Miért beszélek idézőjelben az „ellenzékről”, és minek kell történnie ahhoz, hogy immár az idézőjel elhagyásával lehessen valóságos ellenzékről beszélni?

Mára már szinte közhellyé vált, hogy az ellenzéki pártok, legalábbis a demokratikus ellenzék pártjai, részben tehetetlenségük, részben tehetségtelenségük, részben a helyzet rossz megítélése okán nemcsak hogy képtelenek lesznek a kormányt leváltani, de a mostani állapot szerint a Fidesznek akár ismét kétharmada is lehet. A választások lehetséges kimeneteléről szóló vitákban egyfelől evidenciaként kezelték a szélsőjobbról befelé törekvő Jobbik külön indulását, másfelől, noha a Momentum megjelenésével némi „nemzedéki vita” kerekedett a liberális értelmiségről (lásd az ó- és újértelmiség értelmezhetetlen felvetését), igazán jelentős mértékben ez az utóbbi két tényező nem képezte, dominánsan semmiképpen sem, a viták tárgyát. A pártok bénultságára és a civil világgal való kapcsolat végzetes hiányára megoldásként pedig megszületett a Közös Ország Mozgalom, mely, legalábbis szándéka szerint, a politikai párt/civil mozgalom antinómiáját próbálta meg feloldani.

Timothy Snyder: A zsarnokságról. Húsz lecke a huszadik századból. Fordította L’Homme Ilona, 21. Század Kiadó, Budapest,  2017, 173 oldal, 2990 Ft

A neves történész – talán elsősorban a Trump megválasztását kísérő „demokratikus sokk” hatására – nagyon tisztességes, liberális elveket valló, a demokrácia és a szabadság jelenéért aggódó könyvecskét írt, amely húsz „leckét” tartalmaz az olvasó számára. A könyv néhány oldalas intelmeket nyújt a veszélyekről, melyek az illiberalizmus térhódításával jelentkeztek, ugyanakkor a XX. század totalitárius rendszereinek példáját felidézve eljut az utolsó, a huszadik „leckéig”, mely már csak egyetlen mondatból áll: „Ha egyikünk sem kész a szabadságért meghalni, mindannyian a zsarnoki uralom alatt halunk meg.”

Szántó T. Gábor: 1945 és más tör­té­netek. Noran Libro Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 237 oldal, 2900 Ft

Az esztétikai tét igencsak veszélyeztetett: a hitelesség, méghozzá az esztétikai hitelesség egyfelől ki van téve az egykori iszonyatok valóságkritériumának, másfelől a becsületes, értsd, etikailag tisztességes ábrázolás még nem szavatolja az esztétikai hitelességet, azaz maga a mindenkori forma történelmi trauma és etikai ábrázolás kettős szorításában kényszerül arra, hogy esztétikailag is helyt álljon. Mindez azt jelenti, hogy a hitelesség, ezáltal a forma sikere sokszoros kihívásnak tesz eleget.

Aleida Assmann: Rossz közérzet az emlékezetkultúrában. Fordította Huszár Ágnes. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2016, 288 oldal, 3500 Ft

Mint könyvének címéből is kitetszik, Aleida Assmann tudatosan használja a freudi nyelvet, könyvének címe rájátszik Freud közismert tanulmányának alapfogalmára, a rossz közérzetre a kultúrában. Csakhogy, míg Freud az ősapa meggyilkolásának mítoszát teszi meg a rossz közérzet alapjául, addig, mint arra Erős Ferenc előszava is joggal utal, Aleida Assmann emlékezettörténetének rossz közérzetét egy valóságos történelmi eseményre, a holokausztra és annak az emlékezetkultúrában való továbbélésére alapozza. Jelentős különbség ez, és magam bizonyos fenntartásokkal is fogadom ezt a freudi analógiát. Miközben ugyanis Assmann helyesen érzi, hogy az emlékezeti kultúrának hatalmas sebei és elfojtásai kísérik jelen életünket, addig azonban hatalmas különbség is van a mítosz elfojtása és a történelemi emlékezet „rossz közérzetének” okai és valóságos traumái, illetve ezek tényleges szerepe között.