Az uniós előírások értelmében 2020-tól az új autók 95 százalékának szén-dioxid-kibocsátását a jelenlegi, átlagosan 120,5 grammról 95 grammra kell mérsékelni, 2021-ben pedig már minden új autónak teljesítenie kell az alacsonyabb értéket. Az EU-standard értelmében 2007 és 2021 között 40 százalékkal kell csökkenteni az új autók emisszióját, ezt követően, 2030-ig a gyártóknak további 37,5 százalékkal kell visszavágniuk a szén-dioxid-kibocsátás értékét. A helyzetet nehezíti, hogy az átlagos emissziós érték az utóbbi időben még emelkedést mutatott, miután a vásárlók nagy része az üzemanyag-hatékonyabb modellek helyett például a városi terepjárókat favorizálta – jelenti a portfolio.hu (szeptember 13.)

A világgazdaságban ismét számos új típusú feszültség halmozódott fel, amelyek az eddigi nemzetközi kereskedelmi rend fellazulásával, növekvő tőke- és pénzpiaci aggodalmak keletkezésével párosultak, és kialakult egy, általában a feltörekvő piacoktól inkább tőkét elvonó – tehát azok devizáját inkább eladó, mint vevő – globális pénzpiaci hangulat. Ennek a hangulatváltásnak és vele a tőkekivonásnak a pontos okát/okait még nem ismerjük, de a globális kamatkörnyezet tényleg változik, megyünk vissza a „normál” állapothoz, amelyben az üzleti ciklus felszálló ágának meghosszabbítását szolgáló mennyiségi könnyítéseknek, vagyis a jegybanki pénzteremtésnek, az ultralaza monetáris politikáknak a fokozatos visszahúzódását látjuk. Úgy tűnik, a nagyon olcsó pénz időszaka véget ért. Erre az új, drágább hitel – drágább pénz korszakra készültek fel a nagy, külföldi intézményi befektetők is, például, amikor az elmúlt hetekben a magyar pénzügyi eszközöket inkább adták, mint vették, és ezzel a forintot alapvetően gyengítették.

Év vége közeledtével egyre több rangsor frissül. Vajon jobb lenne-e a modern világ a sokféle rangsor nélkül? Aligha. Az éllovaslistákat szinte mindenben szeretjük, a művészetben, a sportban, a tudományban, hiszen rangot adnak. A rangsorban pedig jobb elöl lenni, mint középen. A középmezőny csak ritkán vonzó, pedig sokszor az is elismerést tükrözhet. És mi a helyzet a gazdasággal? A helyzet az, hogy ott bizony a középmezőny is elég jó lehet.

Az EU és vele hazánk is hamarosan útelágazáshoz érkezik. Keve­sebb vagy több Európa? Lazább vagy szorosabb integráció? Többen vagy kevesebben együtt az európai projektekben? Ezek a kérdések lesznek napirenden az EU legfőbb döntéshozó testületei előtt, ahol minden tagállamnak színt kell vallania a tervezett átalakítások – nyu­godtan állíthatjuk – sorsdöntő kérdéseiben. A hivatalosan felajánlott perspektívák egyáltalán nem magától értetődő útválasztást jelentenek, az átlag európai polgár számára bizonyosan nem, főleg, ha az egyes lehetőségek következményeit is át kell látni. A tudomány a maga részéről tud ugyan kínálni némi esélylatolgatást az útbaigazításhoz, de az új irányt bizonyosan nem ez, hanem az európai politika – döntést közvetlenül megelőző – dinamikája fogja majd kijelölni. Az alábbi írás az útválasztás jelentőségét, valamint a különböző forgatókönyvek és a magyar preferenciák esélyeit veszi számba.

A mindenkori amerikai elnöknek az első három hónap kegyelmi állapot, szinte mézeshetek a Fehér Ház nyugati szárnyában. Ezt, vagyis az első száz napot követően azonban a sajtó nem hajlandó kímélni az új elnököt, kegyetlenül számon kéri a kampányban tett ígéreteket.

Megbolydult világot látunk, ha a kommunista Kína hirdeti a szabadkereskedelem és a nyitottság eszméjét, az USA pedig ennek ellenkezőjét. A Brexit, az új amerikai elnök protekcionista szólamai, az európai válságkezelés okozta félelmek, a jövőképek gyors romlása és a rendszerváltás ígéretekkel teli álomvilágából való hirtelen, kényszerű kijózanodás a kelet-európai piacgazdaságokban is a társadalmi feszültségek sokaságát hozta felszínre. Eltűntek a biztos tájékozódási pontok, és mintha a politikatudomány, a közgazdaság-tudomány is csődöt mondott volna. Az utóbbi állítás talán túlzás, de sokan így érezhetik. Tény azonban, hogy sok kérdésben, főleg a várható globális hatalmi és kereskedelmi fejlemények tekintetében az érintett társadalomtudományok a tanácstalanság jeleit mutatják. A Brexit, az újjá formálódó EU, Kína nyomulása még huzamosabb ideig ellátja majd megválaszolatlankérdés-munícióval a tudományos kutatókat és a médiát is.

Living in a low-rate world (Alacsony kamatok világában élve) – ezt a címet adta a londoni The Economist e héten megjelent száma címlapján vezető sztorijának.

Ami mostanra a világgazdaságban, így az EU-ban és Magyarországon is tapasztalható, már ami a konjunkturális és pénzpiaci környezetet jelenti, egyáltalán nem hétköznapi. Azt is mondhatnánk, rendkívüli helyzet alakult ki, amelyben a helyes és eredményes gazdaságpolitikai lépések csak a szokatlanul távoli jövőben elvégezhető ellenőrzés alapján lesznek értékelhetők, minősíthetők jónak vagy elhibázottnak. 

A brit népszavazás esetében különleges eseménysorral állunk szemben: még 2013 őszén, a Konzervatív Párt előzetes kampányában hangzott el először az ígéret, hogy a UKIP, a brit Függetlenségi Párt kilépést sürgető kampánya ellenében, hogy referendumra viszik a kilépés ügyét. De 2016. június 23-ra túl magabiztossá vált és már szinte el is fáradt a maradást támogató hírverés, legalábbis a konzervatív oldalon.

Ennek az összehasonlításnak a nehézségét illusztrálandó, Dani Rodrik harvardi professzor kérdését hívjuk segítségül: hol jobb az élet, azaz, magasabb az életszínvonal – egy gazdag országban szegényként, vagy gazdagként egy szegény országban? (A globalizáció paradoxona.  Demokrácia és a világgazdaság jövője, Corvina Kiadó, Bp., 2014., ford. Felcsuti P.) A kérdés nem könnyű, bevett iskolai szóhasználattal mondhatnánk azt is, hogy beugratós.  

Sajnos az államszervezési modellekkel kapcsolatban nincs olyan felszólalási esélyünk, rendszerválasztási lehetőségünk, amellyel a tesztelő vagy pláne tartósan tesztelő fázis után is kérnék a véleményünket. Ennek ellenére a közgazdaságtan tud néhány olyan útjelzőt, illetve kritériumrendszert is kínálni, amely a kapitalizmusmodellek közötti választást segíti.

Amint az ismert, az emberiség sok kísértésnek nem tudott ellenállni. Az autóba ülés is ilyen. Az önjáró masina vonzereje semmit sem veszített évszázados karrierje során, sőt, lankadatlanul száz- és százmilliók között hódít újra. Az autógyártók ebből a tartós szerelemből élnek. Nem is rosszul. Az ember és autója közötti szerelem mintha tényleg halhatatlan lenne. Újra és újra fellángol, néha heves konfliktushoz is vezet, de a villongások vége soha nem a szakítás. Még olyan botrányos esemény után sem, amilyen a Volkswagen dízelautókban elkövetett szoftveres ármány, amelyben a szennyezési paraméterek manipulálása a modern világ autóiparát majdnem megrendítette. Az eget rengető csalás dacára – nekem úgy tűnik – sem az autóipar, sem a VW-holding belátható időn belül nem fog összeomlani, töretlenül fogja kielégíteni a mai ember autók iránti szüntelen vágyát. Mindent meg fog tenni azért, hogy az autó jelentette szabadság és szerelem frissített ígéreteivel újabb és még izgalmasabb álmok gyártásával kösse magához a városi és falusi emberek régi és új generációit. Az autó még sokáig velünk marad, és az, hogy dízel, benzines vagy elektromos változatban, szinte mindegy. Belátom, bizonyosan ez a többségi álláspont.

Dani Rodrik: A globalizáció paradoxona. Demokrácia és a világgazdaság jövője. Fordította Felcsuti Péter. Corvina Kiadó, Budapest, 2014. 392 oldal,3990 Ft