Herczog Noémi

(Kristian Smeds: Just filming, Finn Nemzeti Színház, Trafó; Szabó Veronika: Queen­dom, MU Színház)

Mivel (közel) homogén nyelvű országban élünk, talán érdemes leírni, hogy ma elsősorban a többnyelvű, többkultúrájú és gyakran nemzetközi közönség számára is készülő előadások használják a „broken English-t” – vagyis a nem anyanyelvűek angolját. Hiszen míg egy többségi nyelven bemutatott előadásban a külföldiek csak mint a nyelvet akcentussal beszélő „idegenek” jelenhetnek meg, ezek az előadók adottságaira építő, gyakran nem szövegalapú előadások résztvevőiket mindig mint hozzánk hasonlóakat szeretnék bemutatni.

Tovább

(Kovács D. Dániel – Berlin, Alexanderplatz, Katona József Színház)

Akad néhány frappáns szerepösszevonás: Pálmai Anna „őrangyal” Évája vigyáz a főhősre annak alkoholmámorában, plusz szereplőt nem is kell behozni. Viszont jellemzően a szöveget nem igénylő, lélektani részek maradnak ki. A kisember karján megmutatott náci karszalag kívülről nézve, a főhőssel való azonosulás felkínálása nélkül közhely marad. A nagy történelmi ideológiák pedig a második felvonásra agyonnyomják a képek addigi játékosságát.

Tovább

(Bodó Viktor–Mózsik Imre: A Krakken művelet, Kultúrbrigád – Átrium)

Na, végre! Közösen szörfölhetünk a korrupció mocsarán. Akkor már hiába telik az idő, végre nem előre haladunk, hanem befelé: valakinek a tudatába. Megnézni egy politikus démonait (bár ebben az esetben homokszörnyeket és homokpolipokat): az előadás végre maga mögött hagyja a történetmesélés feleslegesen vállalt kényszerét.

Tovább

 (III. Richárd – Andrei Șerban, Radnóti Miklós Színház)

Alföldi Glostere lenyalt hajával, púpjával sem viszolyogtató. Sátáni sármja van – és képes rá, hogy még feltűnően ördögi külsejét is elfeledtesse. Pedig vihog, mint egy banya, félig kinyílt ajakkal, az intrikusok erotikájával, hevesen zihál. Túlzás volna? Egyszerűen arról lehet szó, hogy az elvetemült szereplők viccesek, és közben ezért bizarr mód szimpatikusak is. Hiszen hiába halnak meg sokan a III. Richárdban: ez vígjáték.

Tovább

(Pintér Tibor: Jimmy musical – még élni akarok; A Nemzeti Lovas Színház és a Sziget Színház koprodukciója. Stefánia Palota – Honvéd Kulturális Központ)

Ami az imidzset illeti, itt nem is egy, rögtön két mítoszról van szó. A nézőtéren számosan vannak, akik Jimmyt már aligha láthatták koncertezni, és talán Pintér Tibor miatt jöhettek, aki tagadhatatlanul az előadás középpontja. A rendező, a szerző, a címszereplő és a producer ebben a klasszikus operettszüzsét követő lávsztoriban. A bonviván. A Komáromi Magyar Lovas Színházból 2013-ban kivált Pintér Tibor „Nemzeti” (sic!) Lovas Színháza, repertoárján a Honfoglalással, a Dózsa György, a nép fiával vagy Az igazságos Mátyással egy magát „lovas nemzeti” múlttal meghatározó nép esetében minden szórakoztató jellegével együtt is politikus vállalkozás. (Meglepő módon Pintér azt állítja, sosem kaptak állami támogatást.) A Jimmy sem az első hasonló bemutatójuk, ott volt a 2013-as Edda musical – A kör. De elgondolkodtató, hogy éppen ez a heroizmustól, emberi és állati izmoktól duzzadó, nemzeti narratívával dolgozó, szórakoztató színház választja hőséül – és emeli be ezáltal a nemzeti kánonba is – Zámbó Jimmyt, a magyar proletariátus talán azóta is egyetlen, széles körben ismertté vált pophősét.

Tovább

(Rezes Judit–Szabó Győző: Loveshake – Az élet összeráz, Hatszín Teátrum)

Fintoroghatunk, de gondoljunk bármit, úgy korrekt, ha ebben az esetben is ugyanúgy vélekedünk a bulváros szemléletről, mint a magyar színházi emlékezet emblematikus előadásai esetében. Mert a Vígszínház 1963-as Rómeó és Júliájának Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán magánéleti töltete hasonló pikantériát adhatott. És attól tartok, hogy (legalábbis ebben a tekintetben) lényegében nem különbözött ettől, amikor bő tíz évvel ezelőtt Rékasi Károly és Détár Enikő bemutatta a Jelenetek egy házasságbólt. (…) Szabó Győző sem most először osztja meg privát élményeit a széleskörűvel, gondolok itt drogkönyvére (Toxikoma, 2012). Viszont most először választ élményeihez színházi formát, amelyben a referenciális olvasat mint lehetőség a két említett magyar előadás hagyományainak folytatását kínálja.

Tovább

(Üvegfigurák – rendezte Valló Péter, Radnóti Miklós Színház)

Ezek a williamsi dívák kicsit mind hasonlítanak: úgy tesznek, mintha nagyon érzékenyek volnának, de ezt az érzékenységet magukon kívül másokra nemigen terjesztik ki. Ha őszinték volnának egy pillanatra, talán azt mondanák: „Vagyok finom, mimóza lélek, tyúkot lopok, disznót herélek.” És az ennyire jól összefoglalható személyiségek színrevitele modorosság nélkül meglehetősen nehéz.

Tovább

(Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken, Pintér Béla és Társulata – Katona József Színház)

Pintér megint egy diktatórikus világról beszél, csak a diktatúra helyszíne most nem egy ország, mint a Titkainkban, nem is iskola, mint a Fácántáncban, és nem egy család, mint a Sütemények királynőjében, hanem az igazgatói akarattól függő Katonavári Kaposa József Színház mesebeli helyszíne: a hajdani, legendás Kaposvárból és a mai Katona József Színházból összegyúrt nevű minidiktatúra.

Tovább

(Ibsen: A vadkacsa – rendezte Fodor Tamás, Ódry Színpad, Padlás)

„Ibsen A vadkacsában felteszi a kérdést, szükség van-e megtisztító igazságra ahhoz, hogy élni tudjunk. Érvényesítsük-e a nyílt beszéd kíméletlenségét, ha mindennapjainkat szándékosan rendeztük be az öncsalás és az önámítás kényelmes kellékeivel.” Amikor bő két hónapja egy jelentős művészünk, Sárosdi Lilla feltárta húsz évvel ezelőtti, traumatikus történetét, e sorok rögtön új, egészen konkrét megvilágításba kerültek. A vadkacsa utóbbi bemutatója pedig a közismert okokból végül elmaradt. De a felszínre került szexuális zaklatások botránya, társadalmunk normáinak mélyebb megismerése óta – akarjuk vagy sem – e dilemmák már jelen vannak közöttünk.

Tovább

(Gogol: Háztűznéző – rendezte Ascher Tamás, Katona József Színház)

Akik azt mondják, semmi közük a Háztűznéző házasságközvetítős, mesebeli, múltbéli világához, azok szerencsések, és nem ismerik Agafja – a legfiatalabbakra jellemző – az irányú félelmeit, hogy ha most rögtön nem választ a hat adódó, egyaránt visszataszító férfi közül valakit magának, akkor esetleg örökre egyedül marad. Úgy látszik, Ascher Tamás ma is azon kevesek közül való, aki nem egyszerűsíti le választott szereplőit: e titkolt félelmekkel az ő abszurdja mellett ma a pályakezdő Fekete Ádám színházában szoktunk még találkozni (tragigroteszk tónusban). Az előadás értéke, hogy a kártyavető, álmodozó libuska abszurd léptékű bizonytalankodásából úgy kerekedik derűsen gyilkos abszurd, hogy benne a lány nevetséges aggodalma hiteles és ismerős.

Tovább

(Fabók Mariann: A háromágú tölgyfa tündére, Fabók Mancsi Bábszínháza; Ceri Townsend: Az óriás ölelése, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ – Insite Drama. 9. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle, Marczibányi Téri Művelődési Központ)

Ha a színház ősi, közösségi élményét keressük, de még azt is megkockáztatom, hogy ha szeretnénk újra utat találni a kortárs művészethez, sokszor jobban tesszük, ha követjük a legfiatalabbakat. Ha szégyellnénk, hogy túlkorosak vagyunk, csapjunk a hónunk alá egy ötévest, és tegyünk úgy, mintha az ő kedvéért néznénk meg Az óriás ölelését (Kerekasztal), vagy kérjünk meg egy tízévest, kísérjen már el minket Fabók Mancsitól A háromágú tölgyfa tündérére.

Tovább

(Schilling Árpád/Zetski dom [Montenegrói Királyi Színház; MNE]: Ameddig a szem ellát)

Schilling Árpád előadásainak az utóbbi években állandó kérdése, hogyan és miért, milyen nagyobb összefüggések-érdekek hálózatában marad magára a hatalommal nem rendelkező, huszonegyedik századi ember. Akkor, ha mint A harag napjában, a főhős magányos emberjogi küzdelmet folytat. Vagy ha mint A hideg napokban, bántalmazó kapcsolatból menekül. Vagy pedig, mint most: ha tőle telhetően a legjobbat akarja, de ott, ahol és amely társadalmi osztályban él, mégsem jöhet össze neki semmi. Még annyi sem, ami a derűs élethez minimálisan szükséges. Schilling látja és érti is azt a struktúrát, amely létrehozza ezeket a drámákat. Ahol a szereplők számára bármit tegyenek is, nem marad kiút.

Tovább

(Eszenyi Enikő: Hamlet, Vígszínház)

Tovább

(Vajdai Vilmos: Utas és holdvilág, Trafó)

Vajdai Vilmos playback színháza tehát a kisrealista magyar színházi valóság hétköznapjai helyett egyszerre alkalmas befordítani a kamerát a szereplők lelkébe, hogy ugyanazt lássuk, amit ők. És egyszerre képes a kortárs underground részeként felmutatni Szerb Antal kultikus regényét. Egyszerre bábszínház, rajzfilm és képregény (még MOME-hallgatók is dolgoztak az irdatlan stábban), amit egy dj rendezett és kevert össze. Vajdai egy saját, sok évvel ezelőtti hangjátékának szövegére tátognak és mozognak a színészek.

Tovább

(Alföldi Róbert: Hegedűs a háztetőn – Papp László Budapest Sportaréna)

Mi az, ami nincs? Fenyegetettség, feszültség: a szó, hogy Szibéria, itt üres, nem szorul össze a gyomor. A tánc önfeledt, ha ne adj’ isten meglöknék egymást a közös kocsmában mulató, de különböző felekezethez tartozó szereplők, aligha szabadulna el a pokol. Benn maradt a broadway-változatból az a filmből már hiányzó apróság, hogy a rabbi kétszer is tanácsolja közösségének a legnagyobb káoszban, hogy üljünk le. Ez pedig csak egyik oka annak, hogy az ő figurája is leegyszerűsödik. Hiszen ha egyéb tanáccsal nem tud szolgálni, akkor látszategyszerűség helyett valódi egyszerűséget hallunk az ikonikus szavakba. És ez abszolút rendezői (jóhiszeműen – helyszínbeli) kérdés, mert nemcsak a rabbi kétdimenziós, hanem majdnem mindenki.

Tovább

(Dijana Pavlovič–Giuseppe di Leva: Vita mia, parla/Beszélj életem; Mihaela Dragan–Liana Ceterchi: Del Duma / (A n)ő beszél; I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál a Független Színház szervezésében, Stúdió K)

Az első Nemzetközi Roma Storytelling Fesztiválon, a Stúdió K-ban roma előadók történeteit halljuk, monodrámáit látjuk, és ennek egyszerre politikai és esztétikai jelentősége van. Hiszen a roma értelmiség ma éppen azért küzd, hogy ne mások beszéljenek helyette a nyilvánosságban. Hogy szava legyen az őt érintő kérdésekben.

Tovább

(Bocsárdi László – Tévedések vígjátéka, Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, Gyula, Shakespeare-fesztivál)

A rendező, Bocsárdi László többnek látja ezt a korai Shakespeare-darabot, mint például én. A tévedéseket meghagyta, a vígjátékot már kevésbé. Több mint húsz éve, Mohácsi János legendás Csárdáskirálynője vezette be a magyar színháztörténetben az azóta szinte kötelező gyakorlatot, hogy a „könnyednek” ismert darabokat is vegyük komolyan. Hogy a happy endben is vegyük észre a keserűséget. De nem hinném, hogy erre minden darab alkalmas.

Tovább

(Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, rendezte: Tasnádi Csaba. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátéka a Városmajori Szabadtéri Színpadon)

Ízléstelennek találom, amikor az említett „marihuánás cigarettától” Eszter félönkívületbe kerül, tripjében pedig megidézi a holokausztot. Pedig csak egyetlen cigit szívott, mert mint Józsefnek mondja: csak téged szeretlek, ezt is csak, hogy egyszer nevetni tudjak. Két Ringasd el magad és Hogyan mondjam el között tehát egyszer csak azt halljuk, hogy annál minden csak jobb lehet, mint amikor a nyilasok vonultak végig az úton. Remélem, ezt nem úgy kell érteni, hogy annál még egy fesztivál is jobb.

Tovább

(PanoDráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére)

Tovább

(Káel Csaba – Román Sándor: a 17. FINA világbajnokság megnyitó ünnepsége)

Ahogy Román Sándor fogalmazott a rendezvény sajtótájékoztatóján: „Igyekeztünk egyedivé tenni ezt a nyitót. (…) Ez egy teljesen egyedi magyar szabvány.” A nemzetiesztrád-paradoxon viszont mégiscsak az, hogy a bezárkózó, újnacionalista performansz egy olyan revüs-amerikanizált, globális üzleti show-n keresztül próbálja meg felmutatni a magyar néptánc hagyományának kétségtelen értékeit mint tiszta forrást, amelynek körülbelül annyi köze van az autentikus népiséghez, mint a Disney Pocahontas hercegnőjének az indiánokhoz.

Tovább
Élet és Irodalom 2018