Columbo és a pocakos rendőr figurájához nemcsak az egyre homályosabb múlt, de az állandóan táguló jelen érzete is hozzátartozik. A mai huszonévesek többségét (nem is beszélve a náluk fiatalabbakról) nem igazán érdekli, hogy a két rendőrfigurát évtizedek vagy évszázadok választják-e el egymástól, hogy kitalált alakokról van-e szó, vagy esetleg összefügghetnek-e valós történelmi helyzetekkel. A zsánerszobrok ezt a múlt, jövő és valóság nélküli világunkat tükrözik, pontosabban mi tükröztetjük magunkat bennük. Ebbe a sorba illeszkedik most majd Gábor Zsazsa figurája is.

A nagykövetség 2023-ra vonatkozó terveiben 25 temetkezési hely restaurálása szerepelt, s ebből – ha jól számoltam a Twitter-oldalukon – tizenegyet ünnepélyesen fel is avattak; legutóbb a XVIII. kerületben, előtte Sárszentmihályon, Sárbogárdon, illetve Nagybajomban. A probléma nem az egykor itt elesett katonák emlékezetének megőrzésével függ össze, sokkal inkább a jelenlegi politikai-történelmi helyzettel (az Oroszország által indított háborúval), illetve a felújítás és a megújítás fogalmainak kétértelműségével.

(A Kereső című kiállítás január 7-ig látható a Trafó Galériában.)

Nem véletlen, hogy az alkotók a kiállítás címében sem többes számot használnak. Hogy A Kereső is kétnézetű, az elsősorban az angol fordításból derül ki, amelyben a Seeker (a searcherrel szemben) magában foglalja a törekvést, a vágyat is. A Kereső valójában nem is egyetlen személy, hanem inkább egy típus vagy egy fogalom; ehhez kulcsot a harmadik videó ad, amelyben egy lomtalanításon kereső-kutató alak jelenik meg, egy katonai ruhák darabjaiból összevarrt hatalmas kabátban.

(A Jakovits József New York-i képeit bemutató Teremtés című kiállítás november 12-ig látható a Műcsarnokban.)

A „zsidó érzékenység” következetes kutatással, gyakorlással, elmélyüléssel párosult; Jakovits munkáiban három héber betűt és három színt emelt ki, közülük is mindenekelőtt a héber ábécé első betűjét, az Alefet, a Kezdet szimbólumát, a lét és a lélek jelét. Ebből kiindulva építette fel új képi világát, amit a Kabbala tanulmányozásával támasztott alá. A misztikus tartalommal felruházott betűkből és a látszólag poposan plakatív színes felületekből összetett formák, stilizált, ősi arcok rajzolódnak ki, több helyen megjelenik a bikaszarv szimbóluma, s úgy tűnik, mintha mindezeket nem gondos munkával szerkesztette volna össze a magát „álkabbalistának” nevező művész, hanem az egyik a másikból nőne ki.

(Igor és Ivan Buharov Minket anarchistákat nem nyugtalanítanak morálgiliszták című kiállítása október 29-ig látható a Kassák Múzeumban.)

(A Leopold Bloom Képzőművészeti Díj kiállítása július 2-ig látható a Kiscelli Múzeumban.)

A Leopold Bloom-díj mindig is egy tükör volt, amelynek létezése tizenkét évvel ezelőtt még természetesnek tűnt. Mára a kortárs képzőművészeti intézményrendszerünkben már semmi sem természetes; minden, ami valaha annak számított – egy nagynevű külföldi kurátor látogatása vagy egy magyar alkotó részvétele egy nevesebb biennálén –, ma már különlegesség. Néhány évtized múlva pedig nyilván erre a mostani kiállításra is ugyanolyan csodálkozással tekintenek majd vissza a jövőbeli magyarok, mint arra a történelmi tényre, hogy csapból folyt a tiszta víz.

(A Súlypontok című kiállítás június 25-ig látható a Műcsarnokban.)

A mesterségbeli tudás megjelenésén és a szobrászati illúziók kiaknázásán túl nehéz egyetlen szálra felfűzni a hat alkotó műveit – az alcím, amely „a megjelenítés határai” fordulatot tartalmazza, inkább elmossa a körvonalakat. Ha mégis csoportosítani kellene őket, akkor kézenfekvő lenne az egyik irányban a gyógyítás, elfordulva pedig az embermegjelenítés címszavát alkalmazni. Most mégis inkább a léptékben jelölném ki a választóvonalat.

(Gosztola Kitti és Uwe Bressnik Räsonanz című kiállítása április 6-ig látható az Osztrák Kulturális Fórumban.)

Nem tudom, lehetne-e igazolni azt a feltételezést, hogy a kortárs műalkotásokat és kiállításokat az elmúlt évtizedek során egyre inkább a borús, homályos vagy sötét jövő felől értelmezzük (korántsem függetlenül a sötétedő jövőtől). Hiába itt is az ironikus megközelítés, a játékok a jelekkel, formákkal, anyagokkal, az ábrázolási konvenciókkal – minden abban a pillanatban halálosan komolyra fordul. A játékosság eltűnik, s maradnak a hasznosságra és haszontalanságra, az élhetőségre és élhetetlenségre, vagy a kultúra megmaradására és entrópiájára vonatkozó kérdések. Nincs ebben semmi, ami külön a harmincasokra vagy a hatvanasokra vonatkozna, nincs semmi, ami ebből magyar vagy osztrák különlegesség lenne.

(Vékony Dorottya Az elengedés rítusai című kiállítása április 23-ig látható a Budapest Galériában.)

A megélt idő teszi a néző számára is átélhetővé a tájban álló, a képből kitekintő fotós és az előtte térdelő, fejét a nő pólója alá rejtő meztelen férfi jelenének és jövőjének közösségét. Amikor pedig a látogató (ha jobban belegondolunk, a kiállítás kontextusában ez is milyen fogalom) térdet hajtva belép a hosszú hajfüggönnyel leválasztott barlangba, akkor szintén egy közös jelenhez és elképzelt jövőhöz csatlakozik. A részvét vezeti be, kényelmetlen úton, és részvételre berendezkedve helyezi magát kényelembe a kis üregben elhelyezett széken. A magánrítus legalábbis a képzeletben közössé, oszthatóvá válik, s kiemeli a nézőt a kiállítás idejéből is.

(A Herczeg Klára-díj kiállítása február 4-ig látható a Foton Galériában.)

Herczeg Klára klasszikus tanultságú és szemléletű érem- és szobrászművész volt; a díjat végrendelete nyomán alapította családja, s ők bízták meg a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületet a lebonyolítással. Úgy tűnik, mintha a díj az elmúlt huszonöt évében bizonyos tekintetben közelített volna Herczeg Klára életművéhez, pontosabban jobban viszonyíthatóvá vált ahhoz a huszadik századon végignyúló művészsorshoz, amelyben a hagyományos művészi értékek megőrzése és továbbadása játszott központi szerepet.

(A Blaha Lujza tér felújítása)

Az elmúlt években a környéken már megkezdődött a hatvanas évek elképzeléseinek eltüntetése – mintha a múltunknak soha nem is lett volna ilyen jövője. A mostani átalakítás – amely majd a Corvin régi homlokzatának leleplezésével válik teljessé – legnagyobb kérdése nem is elsősorban a múlthoz, mint inkább a közeljövőhöz kapcsolódik. Kik használják, kik lakják majd be ezt a teret tíz-húsz éven belül? A jelenlegi kialakítás mindenekelőtt a várakozókra és az áthaladókra, a nyáron, az egyre forróbbá váló környezetben röviden megpihenőkre gondolt, illetve azokra, akik nem a (mindenkori) kommunisták vélt áldozataiként szeretnének a Nemzeti Színházzal kapcsolatban nosztalgiázni. A tervezők egy találkozási pontot akartak kialakítani, leginkább egy óvatosan elképzelt jövőre vetítve.

(Szőke Gábor Miklós: Csodaszarvas)

Egy konzumvilág tetszőleges lenyomata, amely kivagyiságával, a környezet tökéletes negligálásával fényévekre van még azoktól a szarvasoktól is, amelyek 2001-ben kerültek a közelben, a Mammut bevásárlóközpont megbízásából a pláza előtti írott kövekre. Nevezhetjük Szőke Gábor Miklós munkáját a Sisi-szoborhoz hasonlatosan giccsnek vagy a Nemzeti Színház épületével párhuzamba állítva a posztmodern teljes félreértésének, a lényegen nem változtat: Magyarországon, mióta köztéren szobrokat állítanak, talán soha nem szakadt még el ennyire alkotás az őt körülvevő emberektől és a környező valóságtól.

(Lovász Luca Magic Maze című kiállítása november 30-ig látható a Horizont Galériában.)

Lovász Luca festményein minden neonszínű és édeskés. Koktélok, tortaszeletek, egzotikus gyümölcsök, világító zöldek, rózsaszínek, élénksárgák, mélylilák. Mindenütt egy szomorkás tekintetű lány áll a középpontban, hatalmas szemekkel; egy mangafigura, amely mint egy maszk, nyilvánvalóan magát a művészt rejti. Pontosabban egyáltalán nincs szó elrejtésről: itt minden igazán átlátszónak tűnik, még akkor is, ha a néző az ide-oda indázó növények és a nagy levelek között titokzatos szimbólumokra akad. Egy rózsaszín kígyó bukkan fel többször is, meg egy macska, de a bűnbeesés vagy a bujaság klasszikus értelmezésével nem juthatunk messzire. Egy magánmitológiáról van szó, amely ha nem érthető is jól, de legalábbis átérezhető a kilencvenes években született generáció számára.

(Fusz Mátyás Rückenkopf című kiállítása november 25-ig látható a Kisterem Galériában.)

Mostani tárlatán, ahol a kontextusteremtés korábbi módszere a megközelítésmódok enigmatikus egymásra helyezésével párosul, az egyes művek már önmagukban is jelentősek. Azonban valamennyit az értelmezési lehetőségek hatalmas felhője veszi körül, amelyben nincs kiemelt nézet. A veszély az lehet, hogy a felhővel a művész önmaga elől is kitakarja, hogy mi az, ami mondandójából a leglényegesebb. Lehetséges persze az is, hogy épp a bújócska – mint hosszú távon érvényesülő szerzői módszer – vezet majd el további jelentős alkotásokhoz.

(Pacsika Rudolf Képtelenség című kiállítása december 18-ig látható a szentendrei MűvészetMalomban.)

Pacsika művészete az aszinkronitás felvillantása – nem lehet megállapítani, mi az új és mi a régi. Egyetlen idő létezik, a művészet ideje, amelyben még az aktuális problémák is univerzális álruhában jelennek meg. Vagy másként – Duchamp nyomán –: egyáltalán nincsenek is problémák (s ebből kiindulva megoldások sincsenek). Egy másik irányból nézve viszont minden probléma. Mintha Pacsika fiatal korában Hollandiában tanulva – Obelix mintájára – megmártózott volna a kritikus, konceptuális művészet vizében, és ez azóta is hatna; így megmaradt ugyanannak az autonóm európai szellemnek, aki mindig is volt. Ebből az alapállásból tekint rá kívülről a kultúrára, és innen kiindulva gondolja el és éli meg a művészetet. Pontosan tudja, hogy a kettő – művészet és kultúra – távolról sem azonos.

(Rieder Gábor – F. Kovács Attila [szerk.]: ATTILAFK / art, architecture, design. Kie­selbach Galéria, Budapest, 2022)

Az elmúlt húsz évből megidézett installációkra tekintve az is kiderül, hogy mennyire átalakult a világ, amelyhez F. Kovács most már politikai díszleteket tervez: a valóság helyére mindenütt benyomult a virtualitás, új szellemek szabadultak ki (régi jelmezekben), így az a kép, amely korábban ironikusan vagy komolyan az elűzésükre szolgált, most csupán összeesküvés-elméletek vagy hatalompolitikai elképzelések illusztrációjának látszik. F. Kovács bábu- és tárgyegyüttesei ebben az összefüggésrendszerben kiürülnek, mintha valamennyi elemet egy-egy videójátékból nyomtattak volna ki.

(A documenta 15 szeptember 25-ig látható Kasselben.)

A documenta felügyelőbizottsága egy héttagú tanácsadó testületet kért fel – az antiszemitizmus, a művészet, az alkotmányjog, valamint a globális kontextusok és a posztkolonializmus perspektíváinak szakértőit –, amelynek tagjai augusztus elején ültek össze először, hogy azonnal éles kritikát fogalmazzanak meg a rendezvény aktuális vezetőivel szemben, akik a további vizsgálatokat már feleslegesnek tartották volna. A botrányok ezzel egyidejűleg tovább örvénylettek, mindenekelőtt a Bangladesben született brit művész, Hamja Ahsan körül, aki augusztus elején egy Facebook-posztban „fasiszta disznónak” nevezte a német kancellárt.