Weiss János

Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni. Tények és tanúk so­ro­zat, Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 292 oldal, 4499 Ft

A kötetben szerepel portré festőről, kritikusról, kiadóról, művészettörténészről, egyetemi oktatóról, de a legtöbbjük mégis csak íróról vagy költőről szól. Közülük egyesek közelebb, mások távolabb álltak a szerzőtől; ezért is van különös súlya a „barát” szó szigorú és takarékos használatának. A portrék ugyanakkor sohasem sablonosak: az arcképek hitelességét néha a szeretetteljes ábrázolás, néha a kegyetlen őszinteség adja. Egyszer személyesebbek, máskor rövid mű-elemzéseket is tartalmaznak. Nagyon érdekes lenne ebből a szempontból összevetni a Tandori- és a Petri-portrét.  „Tandori a Weöres – Pilinszky – Nemes Nagy Ágnes – Juhász – Nagy László-korszak utáni nemzedék legnagyobb költője volt.” És nem Petri? – kérdezhetnénk. Petri egyik, a szerzőnek címzett dedikációja így szól: „Radnóti Sándornak, aki ráébresztett arra, hogy milyen nagy költő vagyok.” (197.) Nem, ebben a kötetben nem, a Petriről szóló írás ugyanis annyira személyes hangvételű, hogy költőként való értékelése föl sem merül.

Tovább

Musonius Rufus és Sztoikus Hieroklész töredékei – Kebész táblaképe. Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Steiger Kornél, Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 160 oldal, 2800 Ft

Kezdjük onnan, hogy a sztoicizmus történetében a Kr. u. 1. században az etikai-egzisztenciális kérdések előtérbe kerültek a többi filozófiai diszciplínával (a fizikával és a logikával) szemben. Az etika pedig az egyes ember jól-létével foglalkozik, vagy másképp: a jó élet feltételeivel. Talán mindannyian föl tudjuk sorolni a jól ismert patenteket: a jó életet nem a külső tárgyak, nem a gazdagság és nem a hírnév, hanem a lelki béke vagy kiegyensúlyozottság biztosíthatja. Ehhez pedig bölcsességre, bátorságra és önmérsékletre van szükség. A recenzeált kötet éppen ebbe a korba, az úgynevezett „császárkorba” kalauzol minket. Méghozzá három nagyon különböző szöveggel.

Tovább

Albrecht Wellmer: Esszé a zenéről és a nyelvről. Fordította Csobó Pé­­ter. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Bu­­dapest, 2019, 400 oldal, 4990 Ft

A könyv elsősorban Adornóval dialogizál – azt keresi, hogy Adorno után hogyan lehetséges a zeneesztétika; ezért a szerző különböző előadásokban és tanulmányokban többször is szembenézett az adornói koncepció korlátaival és vakfoltjaival. Talán pontosabb lenne elfogultságokról beszélni: mereven elutasítja a könnyűzenét (a dzsesszben például nem hajlandó meglátni a tiltakozási potenciálokat), és mintha előítéletesen tekintene a XX. század számos nagy zeneszerzőjére (Sztravinszkijra, Hindemithre stb.). Wellmer könyvében is vannak preferenciák, de ilyen típusú elfogultságok nincsenek. A legszebb dicséretet a könyvről talán Georg Mohr fogalmazta meg: „Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ez fontos könyv, egy fontos témában, amely a megfelelő pillanatban jelent meg. A szerző nem csak azzal gyakorol ránk nagy hatást, hogy milyen átfogóan és szuverén módon ismeri Adorno zenefilozófiai reflexióit, hanem azzal is, hogy micsoda hatalmas ismeretei vannak a »klasszikus zenéről«, Bachtól napjainkig.” (Deutsche Zeitschrift für Philosophie 2010/4. 649.)

Tovább

Kálmán C. György: „Dehogyis terem citromfán”. Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 238 oldal, 2600 Ft

Kétségtelen, hogy a tanulmányokon érezhető az alkalmi megszólalások könnyedsége és spontaneitása. De az elemzések ettől még az elmúlt évtizedek legsúlyosabb irodalomelméleti problémáival (is) foglalkoznak. Én azt mondanám, hogy a tanulmányokat nem az operettszerűség jellemzi, hanem inkább a kérdések burjánzása (amit a szerző is említ). „Amin nem – vagy alig – tudtam változtatni, az a kérdések mértéktelenül túltengő száma; ezek sokszor »költői« [...] kérdések, de sokszor valódi dilemmákat fogalmaznak meg.” (9.) Adorno elemzéseit követve azt mondanám, hogy a könnyű műfajok, így az operett, nem szeretik a kérdéseket. Fogadjuk el, hogy a sztenderdek alkotják a tömegkultúra meghatározó elemeit. („A sztenderdek eredetileg a fogyasztók szükségleteiből jöttek létre: ezért akceptálják őket minden ellenállás nélkül.” (Adorno: Gesammelte Schriften, 3. 142.) És ha igaz, hogy bennük a „manipuláció és a visszaható szükségletek” egyetlen körré fonódnak össze, akkor mondhatjuk, hogy a sztenderdek azt sugallják, hogy már mindig is mindenre meg vannak a válaszaink.

Tovább

Bacsó Béla: Kép és szó. Filozófiai és művészetelméleti írások, Kijárat Kiadó, Budapest, 2019, 212 oldal, 3000 Ft

A tanulmányokban közös a mindig meglepő oldalági pillantás, amely hatalmas ismeretanyaggal, nagyon hatékonyan tud kimozdítani, kibillenteni már bevált értelmezéseket, előítéletessé merevedett megközelítéseket, kanonizált interpretációkat.

Ez a kötet biztosan nem átolvasásra, átfutásra készült, minden olvasójától nagy-nagy koncentrációt követel. De megéri. A kötetben számos olyan tanulmány van, amelynek súlya, gondolati sűrűsége egy önálló kötettel (ha nem egy fél könyvespolcnyi irodaloméval) vetekszik. Én most négy tanulmányt szeretnék kiemelni, kötelező hivatkozásokként és államvizsga-tételekként ajánlva őket.

Tovább

Krausz Tamás–Szigeti Péter (szerk.): Lukács György és Mé­szá­ros István. Filozófiai útkeresés – levelezésük tükrében. Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2019, 121 oldal, 990 Ft

A levelekben nyoma sincs semmiféle nyílt vagy rejtett kritikának. A tőkén túl című 1995-ben megjelent művének második kötetében azonban – csaknem negyed századdal Lukács halála után – Mészáros már élesen elhatárolódik a mestertől: „A probléma azzal volt, hogy Lukács bensőségesen elsajátította a posztrevolúciós fejlődés alapvető kényszerűségeit, nem pedig azzal, hogy holmi opportunizmussal személyesen alkalmazkodott volna a párt irányvonalához.” A különbségtevés finom, de a lényeg mégis csak ez: miközben Lukács az igazi marxista filozófia lehetőségeit kereste, belesüllyedt az 56-os forradalom utáni szituáció kényszereibe és megalkuvásaiba. Ez volt az otthonmaradás ára, mondhatná Mészáros, és Lukács most tényleg mérges lehetne.

Tovább

Friedrich Nietzsche: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Fordította Kurdi Imre, Tatár Sándor, szerkesztette Isztray Simon. Szenzár Kiadó, Bu­­dapest, 2019, 268 oldal, 3499 Ft

Ez a kötet ugyanakkor jóval gazdagabb, mint a korábbi kiadások, méghozzá azáltal, hogy tartalmazza Nietzsche a témához kapcsolódó négy dolgozatát (Tatár Sándor igen szép fordításában). Isztray Simon utószavából megtudjuk, hogy fölmerült Nietzsche fontosabb előtanulmányainak közlése. (Ezek közül talán a legjelentősebb A dionüszoszi világszemlélet, amelyet Nietzsche Cosima Wagnernek ajándékozott. Lásd: Attraktor Kiadó, 2019.) De aztán a kötet készítői mégis inkább úgy döntöttek, hogy a hátrahagyott írásokból közölnek egy csokorra valót; kétségtelen ugyanis, hogy a mű kontextualizálását tekintve, ezek sokkal nagyobb segítségünkre vannak.

Tovább

Radnóti Sándor: A süketnéma Isten és más bírálatok
Martin Buber: Istenfogyatkozás
Borbély Gábor: A lehetetlen másolatai

Esterházy Péter–Nádler István: Hét utolsó szó

Tovább

Tovább

Gábor György: Nem félsz book. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2018, 239 oldal, 3590 Ft

A könyv nagy érdeme, hogy a félelemmel vívott küzdelem számára talált megfelelő formai konstrukciót. Eredetileg persze nem is könyvről van szó, hanem blogbejegyzésekről, amelyek 2015 októbere és 2018 októbere között születtek. A bejegyzések punktuálisak, alkalmakhoz kötődnek, de mindig nagyon szellemesek és lényegre törőek. A félelem elkerülésének bázisa a fölény megkonstruálásán keresztül jön létre.

Tovább

Tőzsér János: Az igazság pillanatai. Esszé a filozófiai megismerés sikertelenségéről. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 375 oldal, 3990 Ft

Először is próbáljuk rögzíteni az elemzés nézőpontját: általában az analitikus filozófia tekinti a filozófiát episztémikus vállalkozásnak. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy az egész koncepció Carnap metafizika-kritikáját próbálja átvinni a filozófia történetére. Carnap híres tanulmányában (A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül) a metafizikai állításokat egyszerűen értelmetlennek nyilvánította; szerinte egy logikai elemzéssel meg lehet mutatni, hogy a metafizikai állítások mind puszta „látszatállítások”. (A Bécsi Kör filozófiája, 62-63.) Tőzsér a kifejezésmódot kicsit finomítja: episztémikusan nem bizonyított és nem bizonyítható állításokról beszél. Ugyanakkor az elemzések tisztességességét mutatja, hogy a szerző ezt a diagnózist magára az analitikus tradícióra is vonatkoztatja.

Tovább

Borsi-Kálmán Béla: Pszeudo fociesszék. Széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről. L’Harmattan Kiadó–Uránia Ismeretterjesztő Alap, Budapest, 2018, 228 oldal, 2700 Ft

A könyv legizgalmasabb része az Esterházy Péterről szóló hosszú esszé: „Esterházy Péterrel »éveket töltöttünk együtt futballpályán«.” (165.) Előbb a GALAMBOM FC nevű csapatban, majd az ÉS kispályás válogatottjában. Mit lehetett tanulni Esterházytól mint játékostárstól? Amikor a szerző először látta: „feltűnt nekem egy nagyorrú, viszonylag hosszú, jókötésű srác, aki boszorkányos ügyességgel s elképesztően gyorsan [...] kergette a labdát, s közben be nem állt a szája [...]. Átvillant az agyamon: de jól játszik ez a »zsidó fiú«.” (166-167.) Aztán nem sokkal később hallja, amint egy néző a szomszédjának mondja: „az ott egy gróf”. Borsi-Kálmán elszégyelli magát, mert rosszul hajtotta végre a hozzárendelést.

Tovább

Thomka Beáta: Re­gény­ta­pasz­ta­lat. Korélmény, hovatar­tozás, nyelvváltás, Kijárat Kiadó, Budapest, 2018, 264 oldal, 3200 Ft

Thomka Beáta új könyvében abból a megfigyelésből indul ki, hogy a regényirodalom történetében az ezredforduló körül nagy változásra került sor. (Létrejött egy új világ megalkotásának igénye.) A globalizációs folyamatok, a háborúk, az üldözések és az emigrációk eredményeként a kis kultúrákból érkező szerzők a nemzetközi irodalmi nyilvánosság szereplőivé válnak, abban szólalnak meg, abban próbálják kifejezni a maguk (és őseik) tapasztalatait. „A kettős kötődésű alkotóknál a származás régiójához, kultúrájához, hagyományához és az anyanyelvhez fűződő viszony kibővül a szerzett kultúra és társadalmi közeg tapasztalataival. Az eltávozás otthonról emlékezetlétesítésre, a korélmény és a nemzedéki tapasztalat átmentésére, az önazonosság reflektálására, a múlthoz való viszony újraértelmezésére készteti a kivándorlót.” (127.) Ezek lesznek az új regényirodalmi korszak legalapvetőbb vonásai.

Tovább

A német idealizmus és romantika esztétikai hagyománya szerint minden műalkotásnak van egy olyan reflexiós szintje, amely nem csak lehetővé teszi, de meg is követeli a fogalmi artikulációt. Ezért hiába mondanánk a legszívesebben, hogy a zenének éppen az a sajátossága, hogy valami nyelven túlit fogalmaz meg. A zenéről igenis lehet beszélni, sőt filozófiai fogalmakkal is elemezhető. A XX. századi filozófusok és esztéták közül Theodor W. Adorno tett a legtöbbet egy zenefilozófiai koncepció megalkotásáért. Az elmúlt hetekben-hónapokban két zenei monográfiája is megjelent magyarul. Az alábbiakban e két mű egy-egy gondolatából kiindulva próbálok közelíteni Adorno koncepciójához.

Tovább

Hankiss Elemér: Diagnózisok. Helikon Kiadó, Budapest, 2017, 562 oldal, 3999 Ft

A könyv műfajilag a publicisztikai szociológia (vagy a szociológiai publicisztika) kategóriájába sorolható. A szakma ezért nem is fogadta lelkesedéssel: „a szakmán belül néma csend volt a válasz”. (Hankiss Elemér: Idegen világban?, Helikon, 180.) Nem csak az volt a baj, hogy az elemzések nem empirikus bázisra épültek, nem adatokkal, korrelációs együtthatókkal és táblázatokkal dolgoztak, hanem inkább az, hogy Hankiss a nagy elméleteket (ma is tiszteletet parancsoló a kötet végén szereplő bibliográfia) esszéisztikus megközelítésekké alakította át. „Volt, aki becsülettel a szemembe mondta, hogy az, amit csinálok, nem tudomány, hagyjam abba.” (I .m. 180-181.)

Tovább

Heller Ágnes: A filozófia rövid története gólyáknak. III. Az újkor. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest 2018, 384 oldal, 4500 Ft

A könyvben nagyjából hét előadás foglalkozik Kant és Hegel filozófiájával; ezekről sokat lehetne beszélni. De én most inkább e könyv előadásainak előzményére szeretnék vetni egy pillantást: az 1976-ban megjelent Portrévázlatok az etika történetéből című könyvben öt olyan szerzőről is szerepel egy-egy nagy-esszé, akik a mostani könyvben is meghatározó szerepet kapnak (Hobbes, Mandeville, Spinoza, Rousseau és Kant). Ám ezeknek az előadásoknak az ethoszára a legnagyobb hatást mégis az 1995-ben megjelent Leibniz egzisztenciális metafizikája című kis könyv gyakorolta.

Tovább

Theodor W. Adorno: Az új zene fi­lo­zófiája. Fordította Csobó Péter György, Rózsavölgyi és Társa, Bu­da­pest, 2017, 238 oldal, 3490 Ft

A könyv két nagy fejezete egymástól hét évnyi távolságban íródott; ezeket kötötte össze Adorno egy hosszabb előszóval. A koncepció a könyv során alapvetően átrendeződik: az „új zene” a Schönberg-részben még az új „autentikus” zenét jelenti, a könyv egészében viszont már értékmentes, leíró fogalom. Így az új zene egyik vonulatát a „haladás”, a másik vonulatát pedig a „restauráció” címszavával lehet megragadni. A könyv egésze nem az új zene filozófiai transzformációja (Adorno a leginkább mindig is a Schönberg-kör filozófusa szeretett volna lenni), hanem az új zenéről szóló elemzés. Mindenesetre a bevezetés élére helyezett (Hegeltől szármató) mottó mintha még az előbbi jelentést őrizné: „A művészetben ugyanis nem pusztán kellemes vagy hasznos játékszerrel van dolgunk, hanem az igazság kibontakozásával.” (11.) De aztán a Walter Benjamintól származó felütés már azt sugallja, hogy a totalitás gyakran az extremitásokra való szétesésen keresztül bontakozik ki. (Igaz, Benjamin „filozófiai történetről” beszél; de amúgy is a filozófia és a zene között akarunk kiépíteni analógiát.)

Tovább

David Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Vá­lo­gatás egyéb írásokból és par­la­men­ti beszédekből. Madarász Aladár bevezetőjével, fordította Atkári János. Napvilág Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 563 oldal, 4200 Ft

Valamikor, amikor minden felsőoktatási intézetben tanítottak politikai gazdaságtant, a Ricardo-olvasás a marxi koncepció kanonizált helyének megerősítésére vagy megingatására szolgált. De ennek vége. Olvasókra ma a leginkább a társadalomfilozófia iránt érdeklődők köréből számíthatunk. Ezért a közgazdasági elemzéseket kerülve azt javaslom, hogy induljunk ki Marxnak a könyv felépítésére vonatkozó átfogó megjegyzéséből: „A ricardói elméletet […] kizárólag az első hat fejezet tartalmazza. Ha a mű hibás felépítéséről beszélek, akkor ez erre a részre vonatkoztatva történik. A másik rész […] alkalmazásokból, magyarázatokból és pótlásokból áll, amelyek a dolog természeténél fogva összevissza vannak dobálva […].” (MEM26 / II. 150.)

Tovább

Kis János: A politika mint erkölcsi probléma. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest 2017, 566 oldal, 4990 Ft

Kant azt mondta, hogy szubjektív értelemben a politika és a morál vitája fennáll (és lehet, hogy mindörökké fenn is fog maradni). Kis János könyve egy látens kordiagnózisra látszik utalni: a rendszerváltás utáni időszak a politika „demoralizálásának” korszaka. Az 1994-es választások után Tamás Gáspár Miklós ezt írta a (baloldali) szavazókról: „Nem hisznek a politikai szabadságban. Azt hiszik, hogy az intézmények tevékenységét az önző csoportos és magánérdek irányítja. Meg vannak róla győződve, hogy a hatalom gonosz, továbbá elkerülhetetlenül korrupt. Azt gondolják, hogy a politika maga ezt csak fokozza.” (Beszélő, 1994. július 7, melléklet, 9.) A politika így (az ő szemükben) elvesztette a maga morális töltését, vagy pontosabban a maga morális impregnáltságát. Aztán jó tizenöt évvel később a magyar politika nyíltan meg is szakította a kapcsolatát a morállal. Az emberek most megkapták, amit korábban csak úgy láttak. Ilyen körülmények között, és ezekre válaszolva született ez a könyv.

Tovább

Gyenge Zoltán: Emberlétünk határai
Bagi Zsolt: Az esztétikai hatalom elmélete
Schwendtner Tibor: Heidegger és a nemzetiszocializmus
Seregi Tamás: Művészet és esztétika

Tovább
Élet és Irodalom 2020