Régen, szétesik, esett, borzalmas, rögzült, mostanság, olykor, vének, elég.

(Mónus Márton hajléktalanokról készült futballfotói, Mai Manó Ház)

Láttam a futballról elég fényképet – ezek nem a futballról szólnak, elég egy pillantás hozzá. Egyetlen hosszú pillantás – aztán félrenézek. Mert nézem ugyan, de inkább ne látnám; a várthoz képest ugyanis – hogy ezek egy kiállítás képei – egészen mást kapok. A valósággal ütközöm, a valódit látom, nem „csak” az igazat, itt nincs helye semmiféle süppedésnek. Ellenkezőleg, a fényképek kidobnak, egyenest kihoznak a sodromból. Ezekből a művekből előront a mondanivaló – és mégsem lépek le onnan.

(Polgári élet. 1962) Rajkaiék az Aradiban laktak, a Rózsa és a Szív közötti szakaszon. A ház alá volt dúcolva. Valamiképp az egész, minden erkély, körben a folyosók, minden részlet. Mindig is alá volt dúcolva, mintha már építés után azonnal aládúcolták volna. (K) csönget és vár. Elég sokáig. Semmi. Mintha valami kaparászást hallana mégis. Ki az!

Rekedt női hang. A Rajkai anyja, ki más lenne.

Vagy a cselédlány. De nem a cselédlány. Nincs is cseléd.

Nem nyit ajtót, mert még nincs elég sötét.

Ki az! (K) mondja a nevét. Á, csak te vagy, hallja (K), egy fokkal mintha kedvesebb volna a hang, gyere vissza, fiam, egy óra múlva.

Nincs itthon a Gyurika, majd jöjjél vissza egy óra múlva, fiacskám.

Nem volt bekötve a telefon.

Elnyújtva mondta a Gyurikát, meg azt, hogy jöjjél. Színésznősen. (K) akkor úgy gondolta, hogy ez a színésznős. És valamiképp most is így gondolja.

Volt telefonjuk, de a Rajkai senkinek nem adta meg a számot, mert titkosított. Titkosítva van, baszd meg, az anyám titkosította, érted? Értem. Lófaszt érted! Előrehajol, mintha valami gyomorszájon vágta volna.

Van szaga neki, mondja Rajkai az anyjáról. (K) igyekszik ezt nem meghallani. Oké, szaga van, de miért beszél erről a hülye Rajkai? Miért beszél az anyjáról! Mindig az anyjáról beszél, és persze nem mindig, de (K) úgy érzi, hogy mindig. Szagos, sziszegi Rajkai, pedig fürdik, baszd meg. És a parfümök! A parfümjei!