Tóth Krisztina

Négyre ígérte magát az a házaspár, amelyik a múlt héten telefonált a hirdetésre. Jobban örültem volna, ha délben vagy kora délután jönnek, amikor még besüt a nap, de azt mondták, háromig dolgoznak. Felgyújtom a villanyokat, hogy világosabb legyen, aztán sorban leoltogatom őket, nehogy azt gondolják, azért égnek, mert sötét a lakás.

Négy óra háromkor becsöngetnek. Gyorsan igazítok még a függönyön, és ajtót nyitok. Steppelt télikabátos, piros sálas férfi áll az ajtóban, mellette magas, kipirult, szőke nő. Félreállok, betessékelem őket.

Lecövekelnek a szűk előszobában, és néhány másodpercig tétovázva bámulnak, mint akik rossz helyre toppantak be. Elkérem a kabátjukat. A férfi felfelé fordítja a tekintetét, megkérdezi, mennyi itt a belmagasság. Kettő ötven, válaszolom, mire a nő is a plafont kezdi mustrálni, aztán visszafordul felém: legalább könnyű kifűteni. Forgolódnak, kukucskálnak befelé, a nappaliba. Örülök, hogy legalább az olvasólámpát égve hagytam, barátságos fénykörbe vonja a kanapét.

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Tovább

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!

Tovább

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!
Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2024