A kortárs magyar írót arról kérdezte az egyik folyóirat, hogy mitől fél az író. A kérdés címzettje elgondolkodott, megpróbálta felidézni élete fontosabb félelmeit.

Például kisgyerekkorában félt a kutyáktól. És még sokkal inkább félt a sötétben.

Na de várjunk csak! Álljunk meg egy pillanatra! Amíg ő gondolkodik, döntsük el, milyen néven emlegessük őt, mert nem szeretném több tucatszor leírni, hogy „kortárs magyar író”. Nevezhetném őt egyszerűen csak Lacinak, de abban érződik valami vállveregető bizalmaskodás. Nem vagyok én annyira közeli barátságban ezzel a bizonyos Lacival. Úgyhogy inkább a neve kezdőbetűit fogom kiírni, valahogy így: M. L.

Él egy embertársunk valahol Budapesten. Nevezzük Akárkinek. Egy szép napon Akárki megtudta, hogy cukra van.

Akárki addigra sok mindent megtudott már. Azt például gyerekkorában tudta meg, hogy a kisbabákat nem egy föld alatti raktárban kapja meg az édesanyjuk egy jóságos idegentől, hanem a magzat kicsúszik a vajúdó nő szülőcsatornáján. Azt már valamivel később tudta meg, hogy Lenint 1917 tavaszán a német kormány jóváhagyásával egy leplombált vagonban szállították Zürichből az orosz határra, hogy aztán kirobbanthassa a nagy októberi forradalmat, amelyről Akárki már jóval korábban megtudta, hogy igazából novemberben zajlott. Valamikor a felnőttkora kezdetén azt is megtudta Akárki, hogy a valódi apja nem is az apja, hanem egy ismeretlen férfi.

Bihari Péter: Németország és a németek. 500 év Luthertől Merkelig. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 406 oldal, 4900 Ft

A szerzőnek tehát úgy kellett elmondania 400 oldalon Németország egész történetét (elárulom: nem Lutherrel kezdi, hanem a népvándorlással), hogy tisztában van vele: nem magától értetődő, mi az, hogy „német”, mi az, hogy „ország” és mi az, hogy „egész”. El kell kerülnie az ebből adódó buktatókat; világosan kell fogalmaznia, anélkül, hogy felületes lenne; láthatóvá kell tennie az összefüggéseket, anélkül, hogy leegyszerűsítené őket. Szemléltetnie kell, hogy miből miért mi lett, ugyanakkor a munka hangsúlyos pontjain érdemes jeleznie, milyen veszélyeknek vették elejét, és milyen lehetőségeket szalasztottak el az adott államférfiak. (A könyv természetéből következik, hogy szinte kizárólag férfiakkal találkozunk benne. Az egyedüli fontos női szereplő Angela Merkel a legvégén. Mária Terézia és Rosa Luxemburg inkább halvány epizodista, akárcsak a náciellenes vértanú, Sophie Scholl.)

Brentenberg alatt van egy partszakasz, ahol a Moldva kiszélesedik, sodrása lelassul, és a homokos part könnyen megközelíthető. Annak ellenére, hogy a mai napon szokatlanul magas a levegő hőmérséklete, a most érkezőkön kívül senki sincs a parton, csak a közeli cisztercita kolostor körvonalai reszketnek a levegőben.

Átöltözésre és fürdésre kerül sor. Öt aranyfényű, sziporkázó csillag úszik a fénylő folyóval egy ütemben lefelé, mégsem hasonlítanak az állhatatosság diadalmenetéhez, mert a víz, meghazudtolva az afrikai hőséget, még mindig cseh viszonyokhoz méltóan hideg. Nem is ajánlatos folyásirányban elhagyni a természetes úszómedencét: ahol véget ér, imét felgyorsul a sodrás, és a meder tele van víz alatt megbúvó, éles szegélyű sziklákkal.

A Baronessét, ha túl sokáig és folyamatosan érintkezik a szerkesztő úrral, hasonló kínos meglepetés érheti. Mert hiszen lássa, kedves Sidi: gondolja végig a saját életét, és gondolja végig az övét. Ő nem lehet más az Ön számára, csakis idegen. Egy jöttment, akinek nincsenek gyökerei.

Sándor Iván: A forradalom visszanéz, 1956–2016

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

Kamel Daoud: Új vizsgálat a Meursault-ügyben

Kamarás István: Ferenc pápa-legendárium

Alessandro Mari: Nagyon is emberi remény. Fordította Lukácsi Margit. Az utószót írta Láng Zsolt. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2016. 763 oldal,4990 Ft

 Nincs módom rá, hogy részletesen írjak Alessandro Mari írói eljárásairól vagy akár egy-egy érdekesebb megoldásáról. Röviden csak annyit, hogy a regény terjedelmes, de nem terjengős. Nincsenek benne üresjáratok. Minden epizódnak vagy leírásnak megvan a maga funkciója. Az apró megfigyelések, amelyekben igen gazdag a szöveg, nagyobb összefüggések felé mutatnak. És felocsúdva abból a kábulatból, amelyet első olvasáskor a részletek tarka sokasága okoz, a nagyívű, jól átgondolt, biztos kézzel kivitelezett kompozíciót is észrevehetjük.

Dantétól az európai kultúra eltávolodott – nem most, hanem már a reneszánsz idején. Mégsem egzotikum, hanem egyik szellemi ősünk. A Színjáték olvasásakor olyasféle találkozást élhetünk át, mint amikor Dante találkozik ükapjával, Cacciaguidával. / Mindezzel Nádasdy Ádám pontosan tisztában van. Nem Dantét próbálja modernné értelmezni, legalábbis látszólag nem erre törekszik, hanem modern nézőpontból próbál (sikerrel) tiszta és pontos képet adni róla, adott esetben a tőle való távolságról is. Ezt a célt szolgálják az énekeknek adott címek és a szövegközti alcímek, a különféle táblázatok és útbaigazító ábrák, valamint a magyarázatok is. Ez utóbbiak nemcsak megvilágítják a homályos vagy többértelmű helyeket (sok magyarázat kezdődik az „értsd” szóval), hanem gyakran érzékeltetik Nádasdy finom iróniáját is, amely éppen a teljes tárgyszerűségben mutatkozik meg.

Peter Juščak: ...és ne feledd a hattyúkat! Regény. Fordította Pol­gár Anikó. Kalligram Kiadó, Po­zsony, 2016. 456 oldal, 3600 Ft

Az 1953-as születésű Peter Juščak új regényének főhőse egy olyan asszony, aki életkora szerint a szerző anyja lehetett volna. Ennek lehetősége persze föl sem merülhet, egyrészt mert Irena Kalaschová regényhősnő, akinek élete (azaz szenvedéstörténete) irodalmi fikció, másrészt mert 1953-ban, a szerző születésének és Sztálin halálának évében a kolimai terület egyik munkatáborában tartózkodik már sokadik éve. 

Orosz István: Sakkparti a szigeten. Borda Antikvárium, Zebegény, 2015. 230 oldal + melléklet, árjelölés nélkül

A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!