Szécsi Noémi–Géra Eleonóra: A modern budapesti úrinő (1914–1939). Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2017, 440 oldal, 4490 Ft

Ha bárki azt a következtetést vonná le, hogy Szécsi Noémi és Géra Eleonóra kötete ultrafeminista vádirat volna despota férfiak ellen, az téved. A szerzőpáros bőven idézi a tárgyalt kor keresztény, jobboldali, nemzeti nőmozgalmainak tanácsait, amelyek a föntiekhez hasonló elvárásokat fogalmaznak meg. Éppen ez a lenyűgöző forrásgazdagság a könyv egyik legnagyobb erénye. Magától értődik, hogy a szerzők merítettek a korabeli sajtóból Az Esttől kezdve a Magyar Uriasszonyok Lapján át a Vörös Ujságig, de a levéltárakban olyan kútfők között is kutattak, mint a Lehotkay-, a Rédly-Weszycki-Hellebrandth-, a Gerenday család, Méhely Pál, Veress Endréné és Charmant Oszkár iratai, sőt, bőven használtak magántulajdonban lévő családi anyagokat, így a Neÿ család levelezését és fényképeit (Buzinkay Géza sajtótörténész tulajdona).

Konok Péter: Történetek az innen is túlról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017, 304 oldal, 3490 Ft

A szerző nyilvánvalóan azonos saját magával, sőt, törekszik arra, hogy minél többet mutasson abból az emberből, akinek a gondolatait megosztja, hiszen józan, kritikai dühét éppen saját életének tapasztalatai hitelesítik. Ez az ember – a könyvből tudjuk – budapesti gyökerű, de falun élő történész doktor, aki szereti a családját, a sört és a kutyáját, fiatalabb éveiben sokat bulizott, s részesült a keleti blokk által nyújtott szabadságfoszlányokból, az olcsó bulgáriai tengerparttól kezdve a lengyel és a csehszlovák csajok elcsábításáig. Ez az ember rajong az irodalomért, főleg a huszadik századi amerikai szerzőkért, olvasott, művelt, de nem hivalkodó: érvei között nem hivatkozik a tudományos fokozatára, annál többet a művészet szeretetének és az élet élvezetének elsőbbségére a magyarországi politikai bűnözéssel szerzett haszonszerzéssel szemben.

Tárcatár 2017 – a búcsú. TEMATIKUS PRÓZAÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 25 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára, Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2017-ben Kácsor Zsolt „csendéleteit”, Szabó T. Anna költői tárcáit és Radnóti Sándor esszéprózáit, portréit olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!  2018-ban Szív Ernő és Radnóti Sándor mellé (aki még egy évig folytatja sorozatát) két új szerzőt kértünk fel.

Ifj. Mazurka Flórián decemberben egy kicsit meghalt. Karácsonyra ezzel akarta meglepni saját magát. Nem mintha fontos volna neki a karácsony, de ha már ajándékozni kell, hát legyen, de most akkor legyen a halál, az még úgysem volt.

Amúgy nem is olyan nagy ügy ám meghalni, ezt utólag legalább már tudja.

Nem nagy ügy, tényleg.

Hazamegy az ember józan fejjel egy vidámnak tekinthető baráti vacsora után, és desszert gyanánt fölfal néhány szelvény altatót, antidepresszánst, szorongásoldót és nyugtatót, mindegyikből úgy egy jó marékra valót, s ráiszik egy deci fehér bort.

Ifj. Mazurka Flórián a vörös bort jobban szereti, de hát csak fehér volt otthon. Azzal kellett leöblítenie a halált. Lehet, hogy ez volt a baj, a fehér bor. Mert hát íme, nem sikerült az öngyilokkísérlet. A léha, léhűtő, literátus ember életben van, és ír: itt sorakoznak ezek a mondatok, mennek a szavak egymás után befelé az olvasó fejébe, s ott várnak a sorukra, mint pszichiátriai szakrendelésen a szomorkás, hallgatag betegek.

Megismerkedtem egy grafikusnővel, Orsival, akit az a vágy hajt, hogy megrajzoljon egy gömböt, de belülről. Mondtam neki, hogy ez igazán nem probléma, ha az a gömb átlátszó, de kinevetett, s azt válaszolta, hogy az nem volna kihívás, hiszen egy átlátszó gömböt mindenki meg tud rajzolni belülről, aki már fogott ceruzát a kezébe. Ő azonban egy olyan gömböt akar tökéletesen ábrázolni, amelynek belül tükrös felszíne van, tehát minden egyes pontjában önmagát vetíti vissza. Nekem ez jó nagy hülyeségnek tűnt, mert nem értettem, hogy mitől lenne fény egy átlátszatlan gömb belsejében, de igazán nem akartam beleszólni a dolgába. Elvégre, ő sem akart beleszólni, hogy én miről írjak. Mindenesetre nem akartam lemaradni mögötte az eredetiségben, ezért azt magyaráztam neki, hogy az én titkos nagy vágyam meg az, hogy megírjam az ötös számot tökéletes prózában.

Az ÉS könyve novemberben - Bibó István összegyűjtött írásai I. Az európai politikai fejlődés értelme. Szerkesztette Dénes Iván Zoltán. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 1108 oldal, 8000 Ft

Olvasói ítélőképességem azt súgja, hogy a címadás alapján világos szerkesztői orientálásról lehet szó: ez a szövegválogatás Bibó István életművének az européer, nyugatias, diktatúraellenes vonulatát erősíti. Ha nagyon szájbarágós akarnék lenni, azt írnám, hogy ez a gyűjtemény (különösen annak első blokkja) a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elméleti-történeti megalapozottságú kritikája. Az elmúlt pár évben a szemünk előtt megszületett antidemokratikus, Európa-ellenes, uszító, pártparancs-uralmi rendszer megtestesíti mindazt, ami Bibó számára az egyéni és kollektív szabadságeszmények – az ő kifejezésével: „szabadságintézmények” – tekintetében elutasítandó és elfogadhatatlan.

Értékteremtők 2017. Írta és össze­ál­lí­totta László Ágnes. Kos­suth Kiadó, Budapest, 2017, 204 oldal, 2800 Ft

A mostani kötet azonban – dacára annak, hogy a Hazám-díj presztízse mit sem változott – nagyon szomorú lett, pontosabban szomorúan fogjuk kézbe, mert a 2016-os év díjazottjai közül ketten – Esterházy Péter író és Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester – már nem lehetnek közöttünk. A kötetben szereplő többi interjúalany: Bojár Gábor vállalkozó, Csomós Mari színművésznő, Iványi Gábor lelkész, Komoróczy Géza orientalista és Szalai Erzsébet szociológus.

Sinkó Ervin: Optimisták

Nádas Péter: Világló részletek

Szántó T. Gábor: 1945 és más történetek

Kerékgyártó István: A rendszerváltó

A nő a szívemet harapta, méghozzá éppen azon a ponton, ahol volt már egy heg. S milyen pontosan megtalálta rajtam a korábbi vámpír által ejtett harapásnyomot! Ezt utóbb a javára írtam. Aztán semmi mást.

Nagyon finom szabású bőrbe bújt ez a nő is, mibe másba. Hát szép volt. Egy szívós és szagos, gyönyörű szép vámpír volt, aki az életemet olyan okosan csapolta meg, hogy nekem alig hagyott belőle valamit. A kelő nappal jött ez a nő, én legalábbis úgy emlékszem, hogy eleinte semmi köze nem volt az éjszakákhoz, mert az élet és halál ura hozta magával, a pirkadat, az új élet reménye. De később hiába szólongattam az élet és halál urát érte, hogy vegye vissza, hiába hajtogattam, hogy nem szeretem, nem kell, gyűlölöm, mert ez a nő éget, mint a fáklya, és szúr, mint a bogáncs.

Igen, ez Pierre bácsi, ez ő. Máris föltámadt benne a makacs despota.

De hát jól van, legyen, akkor menjünk Cassis-ba, öreg. Ezt nem hangosan mondtam, csak magamba fojtva, hiszen fortyogtam belül. Én elviszlek téged oda, te vén, rozzant szekér, aztán csinálsz, amit akarsz, nem érdekel. Újra kiértünk Marseille-ből, s ráfordultam a keletre vezető országútra. Nekiindultunk a hegyeknek lassú emelkedéssel, miközben Pierre bácsi a fákat nézte csillogó szemmel, meg a fűszeres illatú, kopár szirteket, a holdfényben messziről fehérlő, szép, provence-i tájat, majd egyszerre csak odaszólt nekem halkan a kicsi, beteg sirály: ne haragudj, öcsikém, de meg fogok halni.

Amikor Bartholomeus Spraneerst a műtermében utoljára láttam, a függöny nélküli, világos nagyablak elé állított munkapadjánál ült, és kicsiny jégmadarakat festett aprócska, lapos, folyami kavicsokra. Megkérdeztem tőle, hogy ha befejezte a munkát, szokás szerint átmegyünk-e egy sörre a Bariton Bárba, mire azt válaszolta, hogy persze, hogyne, feltéve, ha tudok várni három hetet, három napot és három órát, mert a munkát csak három hónap, három nap és három óra múlva fejezi be.

Nádas Péter: Párhuzamos olvasókönyv. Második, jelentősen bővített kiadás. Szerkesztette Csordás Gábor. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 500 oldal, 4499 Ft

A Párhuzamos történeteket olyan nehezen befogadható és nehezen érthető (sőt, súlyosan félreérthető) regénynek tartom, amely különösen igényli mind a szerzői magyarázatokat, mind a szakszerű irodalomtudósi olvasatokat. Nem vagyok híve annak, hogy egy regényt a kritikai befogadása felől közelítsek meg, de a Párhuzamos történetek esetében nem volt más választásom, mert az értelmezésbe, őszintén bevallom, beletört a bicskám.

Nem nekem kellett volna Marseille-ben élnem, hanem az apámnak, elvégre utoljára azokban a hónapokban láttam elemében, amikor azt hitte, hogy a lapja kiküldi Párizsba franciaországi tudósítónak. Képtelen vagyok fölfogni, hogy miben reménykedett, hiszen a kis megyei lap – amelynek a párt által mesterségesen kialakított, hamis piaci viszonyok közepette is csak alig ötvenezer előfizetője volt – nem engedhette meg magának, hogy saját tudósítót fizessen, pláne nem egy ellenséges, imperialista NATO-tagországban.

György Péter: Az ismeretlen nyelv

Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök

Kis Pál: Csillaggal nem jó járni most

Szálasi Ferenc naplói (1942–1946)