Sinkó István

A szerkezet, a konstrukció a rációt és nem az érzelmeket hivatott szolgálni. Egy konstruktivista kép aligha vált ki meghatottságot vagy dühöt. Ám Matzon Ákos – aki mérnökből vált képzőművésszé – alkotói életműve során épp e tételt cáfolja. Munkái, különböző szerkesztett világok, elmozdulások, tükröződések (valós és mesterséges tükrök), síkplasztikái és reliefjei bizony emocionálisan is megérintik a nézőt.

Visszafogott színvilág, a struktúrák finom elmozdulásai, a szabályostól a szabálytalanig való kikacsintások adják munkáinak „több mint józan” gondolatiságát.

Az Ómega felé elnevezésű új sorozata a nagy vallásfilozófus, Teilhard de Chardin gondolatainak képbe, térbe fogalmazása.

Matzon az elbillenő sugárnyalábokat – ha megfordítjuk az értelmezést, az égből aláhulló fénypászmákat – az emelkedés, a törekvés szimbólumaiként használja. A fegyelmezett vonalak már nemcsak a szabályos képformátumban, hanem formázott vásznon – faalapon – jelennek meg.

De Matzon játékosságát korábbi műveiben is tetten érhetjük. Építőkockák, gyerekjátékok épültek be a képtérbe, színesítve, vidámítva a műegységet.

Matzon alkotói filozófiája a rend és a renden felüli humánum összesimítása. Ezt bizonyítja életműve minden darabjával.

Tovább

(Szurcsik József munkái a Godot Galériában június 3-ig tekinthetők meg.)

Tovább

Tovább

Tovább

(Berki Viola életműkiállítása a Vigadó Galériában  május 20-ig látható.)

Tovább

Tovább

„Indulati absztrakt” – így nevezi Kemény György a 90-es évek végén indított grafikai nyelvét, mely a fotót ötvözi a Matisse szabad színes formáira emlékeztető absztrakt (organikus) formákkal. Körberajzolja a fotót a számítógépen, majd egyenként színezi a formákat.

Növényi puzzle, dzsungel tetris, ami körbefolyja az adott képet, legyen az művészettörténeti hommage (David, Guido Reni) vagy játékkutya, talált tárgy, gyógyszerespasztilla.

Körbefolyja s gyakran elnyeli, mert az örvény ugyanolyan izgalmas lehet, mint a kimaradó konkrét utalás. Kemény játékos elme, szigorú dokumentátor, 82 évesen is minden fontos és nem fontos művészeti eseményen jelen lévő, fiatal és idős kor- és kartársat érdeklődéssel figyelő gyermeki lélek. No meg vérprofi. Sosem tévesztett utat, sőt ő mutatott utat a magyar grafikában, az installációs vagy neodada törekvésekben. Jelenléte nemcsak fizikai, de szakmai is. Digitális grafikákkal korosztályából szinte csak ő jelentkezik, vállalva a hitetlenkedést.

Munkáiban az irónián túlmutató szellem, az intellektus Janus-arca (miszerint oktat és szórakoztat) ott leledzik.

Megmutatta, s mutatja ma is, érdemes olvasni, nézni, tájékozódni. Bármikor összefuthatunk egy jó soft- vagy hardverrel (haverrel) és Matisse-szal.

Tovább

Mostan színes tintákról álmodom – nem színes tájakról, alakokról és főleg formákról álmodik Gergely Nóra. Új képein, kollázsain korábbi rajzainak motívumai a 30-as, 60-as évek oldott neokubizmusát idézik. Geo­metria és organikus forma egymásba ér, s válik tájjá, csoportképpé, csendéletté. Nagyon színes és nagyon derűs ez az új-régi világ. Minden elem rímel minden másik elemre, dallamok és variációk (fúgák) csendülnek. Nosztalgikus az, ahogy újra látjuk Juan Gris, Delaunay, majd Hockney és Lewis világát. Vörös Géza találkozik Gadányi Jenővel, kéz a kézben mennek Martyn Ferenchez, és de jó látni a sok fontos festőt megidézve, hogy egykoron s ma is milyen fontos még a kép, a szín, a forma. Gergely azonban – félre ne értsük – se nem nosztalgiázik (de felidéz), se nem hommage-okat fest, ragaszt, épít. Saját világából emeli ki „hőseit”, saját képére és hasonlatosságára formálja őket. Megmutatja, volt és van még képépítő mesterség, kicsiben, nagyban él a kép fogalma abban a hagyományos modern és abban az újklasszikus modern világban, amiből táplálkoztunk, és amit még szeretni tudunk.

Tovább

A metróaluljárókban, utcasarkokon beleütközünk a „nagy sikerű” Body kiállítás plakátjába. a preparált holttest idegszálai ki-kilógnak az izmok alól, el-elválnak a csontoktól. A rodini pózban üldögélő kínai munkás holtteste esztétizálóvá teszi az elmúlást, tanulmányozhatóvá – talán – a lét csúcsragadozóját, az embert.

Kovács Péter rajzain az idegszálak szervezik össze, tartják egyben a romlandó testet, vibráló drótként, szívós ág-bogként hálózzák körül a nem látható szöveteket, a felsejlő csontokat. Homunculusok, de nem haldoklók. Bár az elmúlás állapota is ott lebeg Kovács rajzai felett, mégsem a megsemmisülés, hanem inkább a „struggel for life” – a harc az életért – hangulata uralja a virtuóz rajzokat. Vonaglik, szenved, küzd. Ez jellemzi Kovács alakjait. S így nem is sajnálkozás vagy rémület, inkább erőt adó tisztelet az, ami elönti a nézőt. Mintha magunkat, a magunk küzdelmét érzékelnénk a pókháló-finomságú vonalgubancokban megjelenő alakokban.

Lüktető rajzok, szenvedélyes vonalvezetés, elhalkuló, felerősödő sűrűségű vonalhálók. Ezekben jelenik meg Kovács Péter fanyar életszemlélete: ecce homo.

Tovább

 „Az Idő bennünk lévő távolság”
 (Paul Valéry)

Fehér László, aki most ünnepli 65. születésnapját, szinte egész életművében az idővel foglalkozik. Azzal az idővel, amely képben megjeleníthető. Ez adja emlékképeinek, múltban megtörtént dolgoknak, dolgainknak a felidézését. S ha tárgyakat (szobrot, egy-egy régi kutat vagy éppen egy süteményt) fest, akkor is az emlékek, a benne élő idő dolgozik. Vágyódik talán egy elmúlt pillanat fausti rögzítésére? Aligha. Fehér László érzelmes realista, tudja, csak ő képes megragadni és megállítani az idejét, a sajátját, ám ez nem megy másként, csak ha „művészetben rögzíti” a mulandót.

 Fehér képsorozatai – azok is, melyeket most a Fészek Galéria termeiben állít ki, s azok is, melyek a nemrég zárult nagy sikerű pekingi tárlatának darabjai voltak, hétköznapokról szólnak. A mi hétköznapjainkról feketében – fehérben – rózsaszínben. Azokról a jelentéktelen – vagy annak tűnő – eseménydarabkákról, szétforgácsolódott időpillanatokról, amikor boldogok voltunk. Valakivel valami történt. Felnézett egy pillanatra, elmosolyodott, majd eltűnt. De eltűnése előtt – vagy épp utána – Fehér képbe zárta. Zárványművek – mondhatnánk, de nem lennénk igazságosak. Nem megmerevedik, inkább új életre kel a vízben úszógumival lubickoló (művész), a házfal mögött olvasó nő, a képeslapszerű farsangi jelenet. De semmi nosztalgia. Azt Fehér konok képi geometriája („az Idő geometria – ezt is Valéry mondta) nem engedi. A redukált színek, a hol tónusra, hol vonalra – hol meg e kettő együttesére – épülő kompozíció, a kontrasztok játéka szigorúságot kölcsönöz az emlékidézésnek.

Csak a lényegest. És Fehér szempontjai, épp ezek a művészi szempontok teszik izgalmassá az egész piktúrát. Mi is a lényeges? Néha az esetleges, a véletlenszerű válik lényegessé. A dekomponált elemek változtatják izgalmakkal telivé a rafináltan egyszerű festményeket, rajzokat. Monumentálissá a kisméretű ceruzarajzot, pasztellt, intimmé a két méterszer kétméteres festményt.

Fehér László létfilozófiai rezdülései súlyos mondandó illusztrációi egyben: „...életünk tulajdonképpen csak előtér, amely mögött, mint egyedüli bizonyosság, ott áll a halál” – írja Georg Simmel. Bár Fehér László nem tragikus művész, nem fenyeget, a mulandóságot nem mint rettenetes sorscsapást idézi meg, de nem tagadja, hogy nem „csak a derű óráit számolja”. Az Idővel számol, s megragadni igyekszik a benne lévő távolságot.

Képeinek ezért nem csak esztétikájuk, de üzenetük is van nézői számára. Nem a „memento mori”, de nem is csak a „carpe diem”. Az e kettőt összekötő „emlékezetesztétika” segíthet művészt és nézőt feldolgozni az életet. Fehér célirányosan véletlenszerű képtémái, rafináltan egyszerű építkezésmódja hitelesen támogatja a képben gondolkozás és a kép által való szembenézés lehetőségeit.

Tovább

Amikor hirtelen begyorsul, majd kivilágosodik a kép, érezzük, most következik be a filmszakadás. Aztán már csak egy merev kocka, egy snitt látható. És itt új kaland kezdődik. A rajzolt film grafikává szelídül. M. Tóth Éva filmjeiben a világ felfordul, mocorog, ingadozik, tekeredik. S rajzain, a bravúros tusrajzokon ugyanez merevedik állóképpé. A gyilkos kanapé mögött életre kel a festményen a filodendron, a mesepalota konyhájában az eldőlő létra épp hogy nem töri össze a hatalmas dunsztosüveget. Vajon összetöri-e, ha megmozdul? E grafikák épp nem mozgóképek, s még épp egyedi rajzok. Mozgalmasságuk meseszerű, a rajtuk megjelenő tárgyak bravúrosan szecessziós folt–vonalakkal tárulnak szemünk elé. M. Tóth játszik a folttal, a térrel és a vonallal egyaránt. Van úgy, hogy egy elemből építkezik, máskor zsúfolt, barokkos képi világot tár elénk. Felhasznál címtáblát, alkalmazott grafikát, karikatúrát, s ezeket gyúrja egyedi világának alkotórészeivé. Élvezetes kaland végiglátogatni lapjai minden egyes részletét, megéri bevárni a pörgő film végét. Vagy a filmszakadást.

Tovább

A hatvanas évek szocializmusának depresszívebb realista szocialista-modernizmus korszakában néhány festő rossz közérzetének képet adva szomorú, álomszerű terekbe helyezte főhőseit. Somogyi-Soma László melankóliája, Kóka Ferenc, Gadányi Jenő és Jakobovics Miklós szür-reáliái, úgy látszik, felidéződnek az ifjú festőnemzedék néhány tagjának újabb munkáiban. Újfalusi Éva álomszerű, bonyolult szerkezetű és szimbolikájú munkái is talán ebből a keserű nosztalgiából táplálkoznak. Mert a közérzeti válság, a személyes melankólia nem rendszerfüggő. Újfalusi színes és játékos módon mond álomvalóság-meséket, labirintusok, felsejlő emberalakok, fénypászmák és tájak, belső terek váltják egymást. Mind-mind egy-egy jelenés. Bennük bolyong a művész, s vezeti a nézőt egyre beljebb, kettős-hármas terek nyílnak, kis ablak-ajtók csukódnak. A szoba rikítóan vörös szőnyege alatt egy folyó (kanális?) szalad el, a sivatag félbevágott gyümölcse kivirágzik. Szomorú arcok és magányos emberek jelzik, valami hiányzik. De nagyon. A hiány hiányát megfesteni csak sok motívummal érdemes, gondolja Újfalusi Éva, s valóban, motívumgazdag képeit örömmel járjuk be, álmot és valót egyaránt felkeresve.

Tovább

 (Káldi Katalin kiállítása a Kisteremben február 23-ig látható.)

Tovább

Wechter Ákos naplót vezet, családi legendáriumot rajzokban elbeszélve. Ismerjük ezt a műfajt filmes és fotós vonalon, a Fortepan gyűjtemény és Forgács Péter amatőr film montázsai is ezekből a képes családtörténetekből táplálkoznak. Csakhogy Wechter utólag rekonstruál, apja 1944-es történeteit bővíti, folytatja. De hogyan? Látszólag a század alapikonjait, karikatúrákat, mese- és képregény-illusztrációkat visz fel nyomataira, magazinok képeit, apró címkeszerű motívumokat. Ezek ismétlődnek, vándorolnak lapról lapra, alattuk szövegként montázsolt idézetek lexikonból, újsághírből kiemelve. Családi legendárium? Kornapló? Igen, egy rejtőzködő szerző naplója, aki a korszak bulvárrajzai, hírei és képei mögé bújva figyelmeztet: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: / ez volt a múlt, emez a vad jelen, – / hordozd szivedben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más legyen.” (Radnóti)

A rossz világ Wechter lapjain vicces külsőt, nevetséges formát, kusza tartalmakat kap, mert ilyennek látja, láttatja múltunk és jelenünk valóságát. Wechter grafikusi iróniája néha véresen komoly, a rasszista, az elnyomó, a mindenkit figyelő ideológiák között tengődő kisember Donald kacsai és Mickey Mouse-i mosolya nem őszinte. Csak kényszeredett.

Tovább

Tovább

(Csernátony Lukács László munkái a byArt Galériában 2018. január 5-ig láthatóak.)

Sok, kicsit túl sok a látvány. Burjánoznak s így ismétlődnek is a fekete-fehér-szürke és színes csíkos figurák, portrék. Zsúfolttá kívánja tenni az alkotó a teret, telítődjünk a látvánnyal. Azonban kisé monotonná – unalmassá (?) – válik a hangoskodó hősiesség, sőt szuperhősiesség.

Tovább

(A Lámpa! című kiállítás a Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtárban december 31-ig látható.)

A kiállítás törzsanyagát kitevő német gyűjtemény sok meglepetést és néhány csalódást hordoz. A „feladatként” kiadott lámpavariációk sora izgalmas és szellemes megoldásokat egyaránt bemutat, elsősorban a designerek tettek ki magukért. Aldo Mondino 1995-ös variációja filctollakkal ékesíti a gömb búrát, szecessziós fejfedővé alakítva azt. Michael Bette a gömb egy-egy darabját illeszti talpazatra – bár elfelejti jelezni a „hiányzó elemeket” magán a búrán. Takako Saitó fülbe súg a lámpán, egy szögekkel kirakott fafület épít rá a lámpatestre. Daniel Spoerri nagy név ugyan, de e munkája az életműben aligha fog súllyal megjelenni. Két lámpabúrát mint melltartót helyez egy aktra. Richard Hamilton elegáns aktfotója egy kortárs szobabelsőben angyali üdvözletként élheti meg a lámpát. Ben Vautier szintén sztárművész, ám hanyag eleganciával mindössze összefirkálja a búrát, ráírva: Nincs művészet fény nélkül.

Tovább

Kósa János klasszikus mester. Posztmodern klasszikus, és az idézetek mestere. Kósa a festészeti múltba réved, új képekké formál nagy realista piktorokat. Zichy és Matejko, Munkácsy és Velázquez mind-mind főhajtásra alkalmas idézetanyag számára. De realista festészete nyomán Szt. Auby Tamás egykori vödrös akciója, performansza is posztromantikus motívummá szelídül. Kósát a festészet érdekli, a Grand Art legjava.

 De néha a klasszikus is szabadságra megy. Vázlatkönyvet, ceruzát ragad, s ötletei mellé odafirkál – persze virtuózan – egy-két látványt. Alakokat a térről, közlekedőket és szerelmeseket vagy épp egy geometriai konstrukciót. Kell az. Jól jön még egy majdani festmény elő- vagy hátterébe.

 Picasso könnyedsége, Lautrec frivol iróniája, Vértess Marcell karikaturisztikus élet-rajzai jutnak eszünkbe Kósa firkaszerű rajzairól. Portrékat vet oda, kis emlékötleteket.

A szabadság szabadságot ad, a feladatnélküliség felszabadít. Kósa örökösen rajzol, no nem azért, hogy ki ne essen a rutinból, hanem mert tudja, a vázlat, a firka, az ötlet szüli, építi, alakítja a képet. A mindenkori kortalan képet is.

Tovább

(T. Horváth Éva kiállítása a Fugában december 10-ig látható.)

T. Horváth gyűrt, töredezett, hulladék anyagokkal dolgozik leginkább. Kartonlapok, pizzás dobozok, repedezett faanyagok adják munkáinak fő elemeit. Már a kiválasztás módja is determinálja a majdani képet.  Arte povera, art brut, ezek a művészeti irányok nem állnak távol T. Horváthtól, ugyanakkor nincs egyetlen olyan munkája sem, mely a brutalitást, a szennyet, a pusztulást ábrázolná.

Inkább felfokozza, nemesíti a repedezett, töredezett anyagokat. Nyomdafestékkel, fekete akrillal, tussal szövi át a gipszes, ragasztott rongyokat, arany foltokkal „nemesíti” a látványt. Pszeudo -ikonok, népi szentképek világa idéződik meg, még akkor is, ha kollázsaiban újságok, képeslapok elemeit helyezi el.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2018