Váncsa István

Tovább

Szijjártó Péter nemcsak külügyminiszterként, de magánemberként is epedve várta, hogy orosz kollégájával, Szergej Viktorovics Lavrovval találkozhasson. Ezt tőle magától tudjuk, persze nem személyesen nekünk vallotta meg, hanem Lavrovnak. Magyar politikusok orosz kollégáik iránt ily heves érzelmeket azokban a szép időkben tápláltak, amikor Szijjártó még a világra se jött, ám ők túl szemérmesek voltak ahhoz, hogy szívük féltett titkát az egész világ előtt leleplezzék. Valójában persze gyanítható, hogy igazából Szijjártó se ezért utazott az orosz fővárosba, hanem hogy jót vacsorázzon a Puskin étteremben, és hazahozzon pár kiló kaviárt, ennek ugyanis volna értelme. Ellentétben a hivatalos indoklással, mely szerint Putyin februári látogatását akarná ottan előkészíteni. Vlagyimir Vlagyimirovics visszatérő vendége Orbánnak, hovatovább csukott szemmel is idetalál. Persze gondoskodni kell valami szerény szállásról, ahol meghúzhatja magát, és a látogatás teljes tartamára el kell rendelni a kijárási tilalmat, ám ezek jellemzően budapesti feladatok, nem moszkvaiak. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy Moszkvában a magyar politikus leginkább csak a saját másnaposságát tudja előkészíteni. Negyven–ötven évvel ezelőtt ennyi legalább sikerülni szokott.

Hogy aztán mi végre ez a nagy barátság Putyin és Orbán között, az elég nyilvánvaló. Vlagyimir Vlagyimirovics azt akarja demonstrálni, hogy van európai kormányfő, aki szóba áll vele; Orbán azt, hogy van a világon valaki, aki ővele szóba áll. Hálából igyekszik az Európai Uniót az eddigieknél is hatékonyabban bomlasztani, azaz egy idegen és az unióval szemben ellenséges hatalom ügynökeként diverzáns akciókat hajt végre a szövetségi rendszer ellen, amelynek Magyarország a tagja és amelynek ő maga személy szerint megszámlálhatatlan előnyét élvezi.

Tovább

Tovább

Húszmillióért Magyarországon családi házat lehet venni, nem is kicsit. Az év legelső napján láttunk ilyet az ingatlan.­comon, nettó százhetvennyolc négyzetméter lakóterület, csaknem száz négyzetméter pince, ezernyolcvan négyzetmé­ter telek. Nem a fővárosban, hanem az áldott magyar vidé­ken, annak is a lelki-erkölcsi centrumában, Felcsúton. Persze Budapesten és környékén többet kérnének érte, ott ugyanis a kapzsiság ütött tanyát, nemkülönben a bírvágy, ami Felcsúton totálisan ismeretlen. A pontosság kedvéért rá kell mutat­nunk, hogy az eladó ház a Pancho Arénától légvonalban jó három kilométernyire esik, lakójának tehát nem lesz módja a stadion látványában naphosszat gyönyörködhetni, viszont közelebb kerül hozzá valamivel. Szabadidejében, ha kiül a te­raszra, és észak-északkeleti irányba fordulván a távolba me­reng, érezni fogja a jelenlétét annak a spirituális energiának, amely a felcsúti szakrális épületekből (kormányfői hajlék, stadion, PFLA) szétsugárzik, és minden élőlényt jobb kedvre derít.

Mindössze húszmillióért.

A miniszterelnök új dolgozószobájában elvégzendő „egyedi belsőépítészeti kialakítás” ezzel szemben négymilliárdba ke­rül. Ami tehát kétszáz nagyméretű családi háznak az ára. Harminchárom százalékkal több, mint amennyit a kormány a szociális tűzifakeretre szán. 

Tovább

Magyarország népe ezekben a napokban a demokrácia visszaállításának érdekében fáradhatatlankodik. A piacok és az élelmiszerboltok kifosztása már befejeződött, most a feldolgozási fázisnál tartunk; ahány konyha csak van széles e hazában, mindegyikben párolódik, sül vagy fő valami, közben gondosan tesztelgetjük az italkészletet. Vajon megfelelő minőségű borokat, pálinkákat és efféléket hurcoltunk-e haza, és vajon elegendő mennyiséget-e; ez az a kérdés, amelyre igazán megnyugtató válasz sohasem adható.

Nyájas olvasóm e pillanatban még nem látja tisztán, hogy a föntebb leírt ténykedésnek a demokráciához mi köze van; előrebocsátom, hogy nagyon is sok. Egy új keletű szociológiai vizsgálat szerint a demokratikus érzelmű állampolgár a közjóért a legtöbbet a konyhában, illetve az ebédlőasztalnál teheti. Készítsen és fogyasszon finom ételeket, melléjük remek borokat igyon, ennyi az egész, s a haza fényre derül.

Tovább

Mikuláskor a magyar emberek csizmácskáiba az Echo TV és a Figyelő került. Utóbbit mindeddig informatív, tekintélyes, irányadó gazdasági hetilapként tartottuk számon, mostantól viszont, ahogy az új tulajdonos beharangozta, méltányos lesz, és mértéktartó, más szóval csokimikulás. Ami a másik ajándékunkat illeti, avval látszólag olyasmit kaptunk, ami kezdettől fogva a mienk, magyar embereké, viszont ennek az akvizíciónak roppant fontos üzenetértéke van. Ha a nemzet gázszerelője nemzeti elkötelezettségű, baráti médiát vásárol, és ráadásul olyat, amit a nézettségi adatok szerint a kormány fanatikus hívei is messzire elkerülnek, az csak annyit jelenthet, hogy megvenni való már nincs a piacon. Ami a sajtó- és médiavilágban bármit is ér, vagyis amit a pártállami hablaty kolportálására a siker bármily elenyésző esélyével használni lehet, az már a megfelelő kezekben van, a többi pedig szóra sem érdemes. Az illiberális állam monumentális építményének záróköve evvel a helyére került, készüljünk a karácsonyra, és dicsérjük az Urat lankadatlanul.

Tovább

Edward Gibbont olvasom, A Római Birodalom hanyatlása és bukása című hatkötetes röpdolgozatot, amelyhez hasonlót Gibbon óta senki se írt. Másfél éve forgatom, ehhez képest a második kötetnek még a derekánál se tartok, minthogy sajnos nagyobbrészt különféle hülyeségekre fecsérlem az időt, például hírekre, amelyek olyasmiről szólnak, hogy valamelyik köztörvényes idióta tegnap megint mondott valamit, vagy újabb jókora summát lopott. Mintha volna ebben bármi olyasfajta mozzanat, ami általában a történelem folyamán és speciálisan Gibbon roppant munkájában halmozottan ne fordulna elő. A történelem gyakorlatilag abból áll, hogy az emberi lény több-kevesebb rátermettséggel csal, lop, hazudik, rabol, aztán ezen vagy meggazdagszik, vagy rajta veszt, vagy mindkettő, vagy egyik se, ahogy a sors kereke kiforogja – ez is benne van Gibbon monumentális krónikájában, amely a Római Birodalom fénykorától Bizánc bukásáig terjedő időszakot fogja át egységes történetfilozófiai nézőpontból, de olyan részletességgel, ami lenyűgöző. Az alapját képező erudíció önmagában is emberfölötti, ilyen tudásanyagot még a tizennyolcadik-tizenkilencedik század csendes, hosszú telein és békakuruttyolásos-madárfüttyös nyarain is csak azok szedtek össze, akiket a genetika önkénye abnormálisan túlfejlett elmével ruházott föl, mégsem ez benne a legelképesztőbb, hanem a módszer.

Tovább

Kormányunkra „kimondottan jellemző a puritánság” – közölte a halk szavú Balog miniszter, nyilván feltételezve, hogy ennek az örömhírnek széles körű visszhangja támad. Valamikor csakugyan így lett volna, húsz évvel ezelőtt a tapasztalati valóság politikai indokból történő szemérmetlen tagadása napokra sztárrá tette a nyilatkozót, csak hát az a világ elmúlt. A publikum ingerküszöbe jó ideje az egekben, mondhat bárki bármit, a légy se zümmög. Bölcsebbek lettünk, vagy rezignáltabbak, mindenesetre beletörődünk, hogy a „puritán” szó eleve széles jelentéstartománya ezekben a napokban markánsan új elemek­kel gazdagodott, tehát a nyelvi környezet, amelyben hátralevő éveinket morzsolgatni fogjuk, soha többé nem lesz olyan, mint volt azelőtt.

Balog miniszter arra is rámutatott az Indexnek adott interjúban, hogy kormányunktól teljességgel idegen az a fajta fékevesztett rongyrázás, aminő „például a Medgyessy-kormány söjtöri lakmározása” volt, mármost evvel összefüggésben még a legelvakultabb kormányfanoknak is lehetnek apróbb fenntartásaik. Balog miniszter képzeletvilágában a Deák-évfordulón tartott kormányülés a jelek szerint Caligula perverz és vérgőzös lakomáit idézi, illetve azt, amit ezekről Suetonius vizionált, holott valójában csak annyi történt, hogy a kormány együtt ebédelt a megye vezetőivel. A cech személyenként hétezer forintra rúgott, míg ellenben Lázár miniszter egy kétéjszakás külföldi úttal csak hotelszámlában hozni szokta a kilencszázezret, hogy az egyéb igényeiről szó se essék.

Tovább

Az októberi program felemelőnek ígérkezett. A hónap első hétvégéjén lezajlik a kvótanépszavazás, és nyilván világra szóló sikert arat, a negyedik hétvégén megünnepeljük a forradalmat, amelynek valamennyi célkitűzését az alcsúti ember váltotta valóra, közben pedig a mélység torka feltárul, és a pártállami időkből itt maradt gonosz a pokolra száll. Ennek az eseménynek az időzítése jobb nem is lehetett volna, hiszen az első műsorszám várakozáson aluli sikere folytán megváltozó kontextusba is belepasszol. Meg lett mutatva a kornyadozó párthűségű szavazóknak, de az elpofátlanodásra hajlamos médiának is, hogy munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll. Aki ezt se érti, magára vessen.

Szimplifikálni nem akarjuk a történetet, bár nem is igazán lehetne. Ideológiai bázisa közismert. Alaphelyzetben az illiberális állam kormánya a pőre racionalitáson alapuló szabadrablást folytat, semmi ideológia, viszont mindenkinek vannak gyenge pontjai. Az egyik ember a tökfőzeléket utálja, a másik ember a kengurut, az alcsúti ember a civil szervezeteket meg a sajtót. Hogy az utóbbit miért, azt az ötös számú tagkönyv tulajdonosa ismertette négy évvel ezelőtt. 

Tovább

Magyarország megmenekült, és ez nem kis részben Vajda Zita jegybanki titkárnőnek köszönhető. Ezt a legilletékesebb személy, maga Vajda Zita tudatta egy interjúban, megemlítve, hogy ő nemzetközi kutatásokat folytat, míg ellenben az előző jegybanki vezetés nem folytatott nemzetközi kutatásokat, és ennek következtében Mária országa a végromlás szélére került. Sebaj, jött Vajda Zita, és seprűnyelet dugott a szakadék felé rohanó szekér küllői közé, ezért nem tartunk most ott, ahol a görögök.

A legújabb örömhír az, hogy itt van Kitti is, Zita húga, mármint nem itt, hanem a jegybankban, és ez azért jó, mert így szükség esetén beugorhat Zita helyett országot menteni, ha Zitának épp más dolga akad. Régi honmentő dinasztia. Zita amúgy India-kutató is egyebek között, és evvel a jegybank egyig alapítványánál havi hatszázezer forintot keres. Mellesleg az India-kutatás elvileg tudomány volna, és mint ilyen, a szanszkrit nyelvi stúdiumok köré szerveződik. Vajda Zitát két okból csodáljuk, részint mert úgy lett India-kutató, hogy se szanszkritül, se más klasszikus indiai nyelven egy árva szót nem tud, részint pedig azért, mert tudományával akkora jövedelemre tesz szert, mint húsz végzett indológus együttvéve – különös tekintettel arra, hogy az utóbbiaknak a kilencven százaléka a szakmájával soha egy huncut petákot se keresett. Ez a havi hatszázezer forint amúgy Vajda Zita bevételének az egyharmada csupán, hiszen ő ennél többet érdemel, ahogy nyilván Kitti is. 

Tovább

Együtt, bátran, közös akarattal mondunk nemet az önmagából kifordult liberális világnak, ezt olvastuk hétfőn a Magyar Időkben, mi ugyanis azt olvassuk, nem pedig a liberális szennylapokat, mert olyanok ma már szinte nincsenek is. Fel is merült bennünk, hogy talán az volna helyes, ha az önmagából kifordult liberális világnak mi magunk is nemet mondanánk, csak hát evvel akad némi gond. Ha ki van fordulva önmagából, akkor önmagával meghasonlott, tehát önmagának is ellene mond, mármost két egymást tagadó állítást egyszerre tagadni kicsit necces. A másik gond meg az, hogy a liberális világ mostanra szétfoszlott, eltűnt, semmivé vált, mármost nemet mondani annak, ami már nem létezik – pláne együtt, bátran, közös akarattal –, ez valahogy hülyén veszi ki magát, legalábbis szerintünk. Mások szerint láthatólag nem annyira.

Nyájas olvasónk nyilván rájött, hogy a liberális világnak ezúttal jobboldali egyetemisták frissiben hírhedtté vált gittegylete mond ellent, a szervezet neve indifferens, funkciója pedig nyilvánvaló. Lakájnak jelentkezni a feltörekvő új nemzedék olyan csoportjaként, amely a hatalom legkényesebb igényeinek is megfelel. Hogy mely igényekről van szó, az nem kérdés, hiszen a most és mindörökké regnáló hatalom tudvalevőleg engedelmes idióták társaságában érzi jól magát, tehát aki szebb jövőt akar, effélének mutatkozik. Nagy jótétemény, ha színlelnie se kell, vagyis ha a hülyeség erőlködés nélkül folyik belőle, mint rigóból a fütty, a szóban forgó ifjakat pedig az Úr láthatólag pont evvel az ösztönös tehetséggel áldotta meg.

„Hiába próbált megtörni minket a liberális média, mi nem ismerünk félelmet.” Ez nem a habonyi píárkommandó körmönfontan színlelt kreténsége, hanem egyszerű, őszinte szó, amely egyszerű elmékből fakad.

Tovább

Miután pedig ennek a problémának sikerült megnyugtató módon a végére járnia, leült vacsorázni egy párizsi bisztróban és azt látta, hogy két asztallal arrébb olyasvalamit esznek, ami kísértetiesen hasonlít a Wellingtonra, noha értelemszerűen nem lehet az, vagy legalábbis nem hívhatják annak. Ahogy például Kutuzovnak sem hívhatják. Kérdésére a pincér azt válaszolta, hogy ez a valami filet de bœuf en brioche périgourdine, nagyon finom. Wildschwein úr leellenőrizte, és arra az eredményre jutott, hogy igazat szólt a pincér, ez a valami csakugyan remek. Lényegében ugyanaz, mint a Wellington, eltekintve a szarvasgombától, amire a périgourdine szó utal, valamint a tésztaburoktól, bár az a Wellingtonnak nevezett Wellingtonok esetében se okvetlenül egyforma.

Tovább

Őrség Zöld Aranyát nem látni a pultban, emiatt kissé szomorúak vagyunk. A városkában, ahol mostanság meghúzzuk magunkat, egyetlen valamire való cukrászda működik, abban téblábolunk, hogy megízlelhessük az Őrség Zöld Aranyát, ám ebből a jelek szerint semmi se lesz. Őrség Zöld Aranya van? – kérdezzük a pultosnőt, ő riadtan pillog, és nem találja a megfelelő szavakat. Egy éve járunk ide, hovatovább megkedvelt minket, most viszont csalódottan néz ránk, tekintetében gyanakvás és riadalom. Az ország tortája – tájékoztatjuk segítőkészen, ő pedig mintha kissé felengedne. Az van, hogyne. Mutatja is, ám a pultban szerénykedő termék sajnos nem az idei torta, de még csak nem is a tavalyi, hanem a tavalyelőtti, a somlói revolúció. Az se volt rossz, de most vágynánk az ideire.

Mint kiderül, olyan nem lesz, se ma, se holnap, semmikor, ugyanis drága. Delikát nyersanyagok kellenek hozzá, mandulaliszt, tökmagolaj, kilencszáz forint lenne szeletenként, vagy akár több, nem fogyna el, a tavalyi is a cukrászda nyakán maradt. Budapest-közeli, jól szituált, kiegyensúlyozottnak látszó, normális város legközepén vagyunk, ez nem az ország, hanem annál messze jobb, de az ország tortájára itt se futja. Veszünk negyedkilónyit az ország pogácsájából, az olyan, mint a pogácsa általában, csak épp háromnapos, és elhagyjuk a helyszínt. 

Tovább

Menjen az européer (értsd: nem kormánypárti) polgár kvótanépszavazni, vagy ne menjen, foglaljon állást explicit módon, vagy bojkottálja a kvótanépszavazást, ez a vita már jó ideje tart, és tartani is fog mindaddig, amíg az urnákra lakat nem kerül. A dilemma hétfőn új megvilágítást kapott, ugyanis a kormánypárt frakció­vezetője a baloldalt állásfoglalásra – értsd szavazásra – szólította fel, és evvel ér­telemszerűen a bojkottpártiakat erősíti. Ha ugyanis Gulyás Gergely azt mondja, hogy kvótanépszavazzunk, akkor még annyira se fogunk kvótanépszavazni, amennyire egyébként kvótanépszavaztunk volna, akik pedig más véleményen vannak, azok valamennyien az alcsúti ember fizetett ügynökei. Csak hát ezt az alcsúti ember is tudja, így aztán ha lovat akar, szamarat mond, vagyis nyilvánva­lóan azért buzdítja frakcióvezetője által szavazásra a bojkottpártiakat, hogy ma­radjanak otthon, mert neki ez az érdeke. Következésképp ha szavazni hív, akkor az a helyes, ha csakugyan szavazunk, evvel keresztülhúzzuk a számítását, ő pedig megpukkad. Bár ez se biztos, mert mi van, ha egy lépéssel még messzebbre lát, ergo épp azért buzdít szavazásra, mert feltételezi, hogy a föntebb leírt módon okoskodunk, és elmegyünk szavazni abban a hiszemben, hogy túljárunk az eszén, noha valójában épp ekkor csináljuk azt, amit ő akar. Ezt még lehetne foly­tatni ebben az irányban, ám evvel is az ő utcájában sétálgatnánk, úgyhogy köze­lítsünk inkább másképp.

Tovább

Hajnali négykor a kolostor csendjét dörömbölés verte föl. Inés nővér, a Mon­asterio Nuestra Señora del Rosario de Fátimában élő három idős apáca egyike, odacsoszogott a kémlelőnyíláshoz és kikukucskált. Ötvenes évei de­rekán járó, jól öltözött úr állt odakint a szemer­kélő, hideg esőben, és azt mondta, hogy adományt hozott. A nővér bevezette a konyhába, viszont a jövevény nem ennivalót szedett elő, ahogy általában szokás, hanem bankjegykötegeket, egyiket a másik után, és csak rakta, rak­ta megállíthatatlanul. A vagyon eredetét firtató kérdésre azt felelte, hogy ő maga lopta, a saját dolgos kezeivel. Inés nővér ekkor jött rá, hogy ezt az urat már látta valahol, sőt nem is egyszer, politikus, miniszter vagy efféle, tehát érthető, hogy lopja a pénzt. Ezért fizetik. Sajnos az időközben előkerü­lő főnökasszony, lévén kissé rugalmatlan személyiség, akként foglalt állást, hogy lopott pénznek a kolostorban helye nincs, majd hívta a rendőrséget.

Tovább

Két olyan ország volt Európában, amely az uniós tagságnak csupán az előnyeit fogadta el, az egyik nem számított, a másik viszont annál inkább. Tavaly novemberben ez a másik, vagyis az Egyesült Királyság bejelentette, hogy még nem elég, többet akar, bizonyos dolgokat viszont nem akar egyáltalán. Fel is sorolta, micsodát. Nem akarja kifizetni az uniós munkavállalóknak járó szociális juttatások egy részét, nem akarja a tagállamok egyre szorosabb unióját, nem akar semmiféle szuperállamot, és egyáltalán nem akar eurót. Fönntartja magának viszont a jogot, hogy bármely rá vonatkozó döntésnek, ha érdekei úgy kívánják, ellene mondhasson.

Idén februárban valamennyi követelése teljesült, ami azt jelenti, hogy bár korábban is neki volt a klubban a legjobb sora, innentől kezdve még jobb dolga lett. Négy hónappal később pedig úgy döntött, hogy most akkor kilép.

Tovább

Magyarországnak szilárd helye van a sikeres európai nemzetek sorában, mondta a nemzetgazdasági miniszter a trianoni szerződés aláírásának évfordulóján, ami mostanra már a legújabb nemzeti ünnepünkké magasztosult. (Lesz itt négy év múlva olyan vigalom, hogy még az ükunokáink is megemlegetik.) Mármost a sikeres európai nemzetek sorában elfoglalt szilárd helyünket illetően valamennyien tudjuk, hogy dicső nemzetünk 2016 elejére Európa abszolút sereghajtójává küzdötte le magát, immár mindenki előttünk van, a görögök is; mellesleg még egy hónapja sincs, hogy ez feketén-fehéren kiderült. Eddig azért nem mi voltunk a legutolsók, mert az uniós adófizetők pénzéből képesek voltunk fenntartani valamifajta látszatot, most azonban, amikor a források gyérebben csordogálnak, kezd az igazság kiviláglani.

Románia gazdasági növekedése a legutóbbi (keddi) adatok szerint 4,2 százalék, Szlovákiáé három százalék fölött van. Mi ezzel fél százalékot tudunk szembeállítani, azt is úgy, hogy a GDP az előző negyedévhez képest 0,8 százalékkal csökkent. Közben leszúrt lábbal állunk a színpad szélén, és fejhangon visítva dicsérjük önmagunkat.

Tovább

Egyelőre nincs szó arról, hogy a Google Maps használatát korlátozni akarnák Magyarországon, viszont a középiskolai földrajztanítás visszaszorul. Elsőként a szakgimnáziumokká alakuló szakközépiskolákból tervezik száműzni, a későbbiekben pedig nyilván más iskolatípusokból is, összhangban kormányzatunknak a földrajztudományról alkotott elképzeléseivel, amelyekből holnapra az is kiderülhet, hogy a Föld nem gömb, illetve forgási ellipszoid alakú, mint eddig hittük, hanem lapos téglatest, amit négy partjelző tart a hátán. Ezt az alcsúti ember fogja megemlíteni egy péntek reggeli szózatában, amikor majd időszerűnek látja.

Természetesen ehhez államosítani kell, nem megy másképp. Nyájas olvasónk nyilván arra gondol, hogy de hiszen az állam már most is vasmarokkal fogja az iskolák csingilingijét, és ez csakugyan így is van, ám a jelenlegi helyzet evvel együtt félmegoldás. A parlament lapzártánk után tárgyalja az oktatás szabályozására vonatkozó javaslatot, az eredményről nincsenek kétségeink. Az állam jó, az állam erős, az állam illiberális, ennélfogva az államot szeretjük, és bízunk benne. Egyébként pedig megmondta Rétvári államtitkár, hogy az önkormányzatok által működtetett iskolák államosításáról a legérintettebbek határoztak, értve a legérintettebbeken a Köznevelési Kerekasztalt és így implicite annak tagszervezeteit is, mint például a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, a Magyar Művészeti Akadémia és maga a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ. 

Tovább

Odavan értünk a világ!, adja hírül a 888.hu, a független és tárgyilagos hírportál, amelynek hitelessége csak a Tényekével és a Magyar Időkével állítható egy sorba. Hogy pontosan mennyire van értünk a világ oda, az persze nem tudható, viszont az illiberális állam (iá) dokumentálhatóan odavan önmagáért, és erre minden bokorban újabb ok kínálkozik. Nem volt még olyan év, amikor az első négy hónap egyenlege ennyire kedvező lett volna, a magyar büdzsé hiánya megdöbbentően alacsony, áprilisban 0,2 százalék volt az infláció, a jövő évi költségvetés pedig annyira átgondolt, sőt „számításokkal alátámasztott”, hogy az Állami Számvevőszék elnöke csak a meghatottság könnyeivel küszködve tudott róla szót ejteni. Jönnek az elismerések külföldről is: a KKM biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára szerint az OECD Magyarországról szóló jelentése talán az eddigi legjobban sikerült, legkedvezőbb tartalmú, amennyiben gazdaságmegújító törekvéseinket és eredményeinket valóban elismeri. Vagyis nemcsak mi megyünk rakétaként fölfelé, de képességeinek megfelelően az OECD is iparkodik, most például tűrhető házi feladatot sikerült összehoznia. És nincs egyedül: szokatlan sikertörténetként értékelte Magyarország válságkezelését a Forbes magazin, írja a Magyar Idők, forrásként a PestiSrácok.hu hírportált jelölve meg. (Mint ismeretes, a PestiSrácok.hu direkt kormánymegbízatásokat teljesít, ezek korrekt mód le vannak papírozva, szerződések, számlák, minden, ami kell, a cikkek tartalma a megrendelővel az utolsó szóig egyeztetve. A Szabad Nép ehhez képest olyan volt, mint a BBC.) Mindent egybevetve ki lehetne mondani immár, hogy Magyarország sikeresen lerakta az iá alapjait, és a fejlett iá építésének szakaszába lép.

Tovább

Változatos, kissé vad vidék, erdők, dombok, cserjések, füves puszták, tavak, éjszakánként denevérek surrognak a fák között. Most is olyan az egész, mint kétszáz éve, amikor Constable számos festményen örökítette meg, leszámítva az egyik képen ábrázolt szélmalmot, mert az ott sohase volt. További különbség, hogy akkortájt tehenek legelésztek a zöld gyepen, mostanság viszont muntyákszarvasokkal és kínai víziőzekkel találkozhatni ugyanott, a fákon a jégmadarak és a csókák között örvös sándorpapagáj pöffeszkedik. Ez a Hampstead Heath, London egyik nagyobbacska összefüggő zöldterülete, de messze nem a legnagyobb. Csupán háromszor akkora, mint a mi Városligetünk, ezért aztán nem csoda, hogy magában Hampsteadben számos egyéb park is szolgálja az ott lakók felüdülését, így például a Waterlow park, a Primrose Hill, a Golder’s Hill Park és így tovább, arról nem is szólva, hogy Hampstead közvetlen szomszédságában további parkok találhatók. London zöldterületeinek együttes terjedelme több mint tizennégyezer hektár, a Városligeté, a Népligeté és a Margitszigeté együtt valamivel több mint háromszáz hektár. London lakossága Budapestének négy és félszerese, zöldterületeinek együttes terjedelme viszont a budapestiének negyvenháromszorosa. Evvel együtt ne gondoljuk, hogy London a legzöldebb város a világon, valójában csupán a harmadik, mások szerint a hatodik, bár még így is ott van az első nyolc között.

Tovább
Élet és Irodalom 2018