Fáy Miklós

(Beethoven: Piano Sonatas – Deutsche Grammophon, 2018)

Mindezt zongorára fordítva: hihetetlen boldogság Murray Perahia új Beethoven-lemeze, éppen azért, mert nincs benne semmi csalás, semmi átverés, bűvésztrükk. Egy vége felé közeledő, hosszú pálya tanulságai, most éppen Beethovenre vonatkoztatva. Így aztán már maga a műsor is szokatlan, a nagy Hammerklavier szonáta mellé jött a kis Holdfény, vagy lehet, hogy nagy az a Holdfény, csak a neve furcsa. Glenn Gould mondta, hogy a mellékneveket viselő Beethoven-szonáták közül csak a Holdfény az igazán jelentős, újszerű, zenetörténet-fordító.

Tovább

(Sheku: Inspiration – Decca, 2018)

Némileg más a helyzet Matt Haimovitzcal, aki mint valami Dávid király pásztor korában jelent meg a kilencvenes években a Deutsche Grammophon lemezborítóin, de viszonylag hamar kiábrándult ő is a neki tervezett pályából. Saját lemezcéget alapított, most afféle ápolatlan felnőttként csellózgat a világban. Ezek után kicsit féltem a Sheku mosolyát, de ez, ha egyáltalán valami, akkor a jövő. A jelen ez: ő az első színes bőrű (afro-brit?) nyertese a BBC fiatal művész programjának, és itt az első lemeze, és eszemben sincs elkövetni azt a hibát, hogy most Rosztropoviccsal is meghallgassam a Sosztakovics 1. csellóversenyt.

Tovább

(Puccini: Tosca – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, január 27.)

Ami a Metropolitan-közvetítéseket illeti, néha tényleg érdemes a szünetért is menni, most például interjút készítettek a kissé karót nyelt díszlet- és jelmeztervezővel, John MacFarlane-nel, aki egyrészt elmesélte, hogy a Tosca jelmezköltségeinek 80 százaléka a darab mindössze hét percére megy el. (…) Elmondta azt is, hogy őt mindig utálták a perfekcionizmusa miatt, hogy a gombokat is úgy kellett megvarrni, hogy igaziak legyenek, meg ő arra is ügyel, hogy miféle iratok vannak Scarpia asztalán, így aztán egy ilyen HD-közvetítés számára a nagy igazolás, mert ilyenkor látni mindent, ami silány, talmi, díszletnek való, azt rögtön kiszúrja a néző a mozivásznat figyelve.

Tovább

(Cseh Tamás 75 – MOM Sportcsarnok, január 21.)

Meg kellene tagadni valahogy Cseh Tamást, letagadni, hogy most is ilyen hatással van, mert az embernek ki kell jönnie ezekből a pózokból. Vagy ha ő élne, a gyermek Karinthy humorával szólva: a nemzet cselegénye (cseh legénye), nyilván már ő se volna ez a galamblelkű rajztanár, aki pengeti, pengeti sírván.

Tovább

 (50 éves a Táncdalfesztivál – Aréna, január 13.)

Vannak óvatosabb csodák is, Zalatnay Sarolta, akiről nyilván már a hatvanas években is lehetett tudni, hogy a kétezres években nem fog énekelni, mert csak nyomatta torkaszakadtából, ami nem tesz jót a hangszálaknak. Amit most használni tud, az már a maradéknak is csak maradéka, az a csoda, hogy így is neki mer futni az alapdalainak. Elhangzik a Fák, virágok, fény meg a Nem várok holnapig, és ami még furább, hogy valami kisül ebből is, hang nélkül is, amitől utólag is kénytelen átértékelni az ember a Zalatnay-jelenséget, nemcsak a nyers hang számított, de van itt, és ha van, akkor volt itt valami színpadra termettség.

Tovább

(We Will Rock You – BOK csarnok, január 6.)

Kétségkívül nem a sztori a Queen-musical legnagyobb erőssége. Nem is azért megyünk, bár érdekes észrevenni ezt az az ellen harcolunk, amik vagyunk hozzáállást. Valaha ezzel dolgozott egy másik rock-musical, a Képzelt riport is, de a rock szinte rá van erre kényszerítve. Lázadni kell, és nemet mondani az uniformizált világra meg a pénz hatalmára, lehetőleg uniformizálással és pénzzel.

Tovább

(Haydn: A teremtés – Müpa, január 1.)

Nehéz is lett volna nem hallani meg, hogy Fischer Ádám az eddigi leggyengébb csapattal kezdett neki A teremtésnek, az őskáoszból csak a káoszt lehetett hallani, de az őst egyáltalán nem, hogy itt valami nagyszabású dolog kavarog, amiből majd világ lesz. Már annak is örültem volna, ha legalább a klarinétot hallom. Ahogy később már annak is örültem volna, ha a kürtöt nem hallom, mert nevetséges ennyi gikszert fújni, ha nem megy, tessék cserét kérni.

Tovább

(Dmitrij Hvorosztovszkij 1962–2017) 

Mert jól énekelt. Nem is technikai szempontból, hanem összességében. Világszép hang, és hozzá ez a termet, izomzat, a fehér haj, ami bármilyen különös volt, soha nem láttam, hogy a rendezők intézkedtek volna, fessék be, dugják paróka vagy nagy kalapok alá. Legyen csak ő az, aki, ismerjék föl azonnal, senkiben ne legyen valami színházi kétely, hogy ki is az, akit lát és hall. Nem Anyegin, nem Luna gróf, nem Rigoletto. Hvorosztovszkij. Lehet, hogy az ő nevét nehezebb kimondani, de muszáj lesz.

Tovább

(Mozart-arias – Sony, 2017)

Nem valami nagy leleplezés akar ez lenni, inkább elismerés. Három évtizede egy ilyen tenor labdába se rúghatott volna, pontosabban más labdába kellett volna rúgnia, elsőrangú Rossini-tenor lett volna egy olyan operavilágban, amelyben nem a tenor körül zajlanak az események. Talán Mozart is az övé lehetett volna, de Verdi közelébe sem engedik. Az más hang, más súly, ott nem elég, ha megvannak a magasságok, teljesebb figura, emberibb hang, hősibb hozzáállás kell a dolgokhoz. Most viszont Flórez az opera egyik központi figurája, a decemberi hangversenyműsor csillaga.

Tovább

(A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Müpában – december 2.)

Nem tudom, hogy a Brandenburgi verseny volt az oka, de egy időre nem is ocsúdtam föl az ezt követő Bartók-mű, a Zene… alatt sem. Nehézkesnek és kimódoltnak tűnt az első tétel, mintha Bartók föladott volna magának egy leckét, amit úgyis tudunk, hogy meg fog oldani, az aranymetszésnek megfelelően fölkapaszkodik a csúcsra, aztán szépen elfogyasztja önmagát, kiássa maga alól a hegyet, csak a lelkét nem lehetet érezni, hogy miért is ez a nagy építkezés és lebontás.

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye – Müpa, november 28.)

Nincs semmi iránya a zenélésnek, nem hatolunk el a művek elejétől a végéig, nyilván útba ejtve a közepét is, hogy a végén azt éreznénk, valami történt közben velünk. Nívós a dagonya, nem arról van szó, vannak színei a zenekarnak, még ha nem tetszik is feltétlenül minden szín, de ez tényleg nem szempont.

Tovább

(Rossini: Olasz nő Algírban – Erkel Színház, november 18.)

Nem tudok más magyarázatot az Opera új bemutatójára, mint hogy végezni akarnak Rossinival, bebizonyítani, hogy lapos, hülye, hogy van az a két vígoperája, ám legyen, a borbély, meg a Hamupipőke, de köszönjük, többet nem vállalunk.

Tovább

(Schubert: Forellenquintett – Deutsche Grammophon, 2017)

 Ez a hegedűsök egyik balszerencséje: nem sok Schubertet tudnak játszani. De most azért szívesen eltekintek attól, amit Anne-Sophie Mutter játszik a CD függelékeként, a két Schubert-dal hegedű átiratától, mert annak nem nagyon látom az értelmét. Nem lesz belőlük dal szöveg nélkül, mert ahhoz túl érdekesen próbálja meg elhúzni, nem tudom, miben nem bízik, Schubertban vagy önmagában. Marad egy elég kétes ízléssel végrehajtott kísérlet, nekem nem jön be, de mindegy is, ez tényleg csak a függelék. A lényeg a Pisztrángötös volna, hiper-szuper zongoristával, Daniil Trifonovval.

Tovább

(The Handel Album – Erato, 2017)

Itt a bónusz Händel zsenije mellett az Artaserse zenekar, a zenélésük elevensége, hogy nem szorulnak bele a szabályokba, a Flavio-ária zenekari visszatérésekor fokozzák a tempót, mint amikor énekórán a tanár elunja a gyerekek álmatagságát, és ütemes tapssal próbálja őket fokozottabb teljesítésre kényszeríteni. Ha Jaroussky személyisége nem repíti le a házak tetejét, abban is csak azt látom, hogy korának hőse.

Tovább

(Meyerbeer: A hugenották – Magyar Állami Operaház, október 28.)

Pirosan világít a kérdés: miért A hugenották. Egy kicsit gyengének érzem a választ, hogy idén van a reformáció ötszázadik évfordulója. Ezen az alapon volna még egyéb opera is, sőt, lesz is, ez viszont pont olyan, amit nem tudnak előadni. Lehet az is a válasz, hogy évtizedek óta nem volt műsoron, talán nem véletlenül, talán a régebbi döntéshozók felelősebben választottak műveket. Mert most az az első számú tanulság, hogy elég operaszerű a mű, de mégsem az, hosszúak az üresjáratok, még ha megéri is kivárni őket, mert aztán vannak jól megoldott zenei részek. Ehhez kellene az előadói meggyőződés, hogy akkor most megmutatjuk a világnak, de legalábbis Budapestnek, miről maradtak le az előző generációk, Meyerbeer igazi zseni. Erről viszont senki nincs meggyőződve, ahogy az előadást nézem, inkább azt sugallják, hogy nem volt véletlen a hosszú álom, és talán még hosszabb jön utána.

Tovább

 (Mozart/Grieg: Piano Sonatas – Warner, 1995–2016)

Tovább

(Mozart: A varázsfuvola – közvetítés a Metropolitanből, október 14.)

Béna a Sarastro, és ezzel minden bánatunkat el is mondtuk, mert az előadás meg gyönyörű. Tizenegy éve már közvetítették, akkor Pape mellett Miklósa Erika volt az Éj királynője. Most annak örül az ember, hogy még mindig James Levine van az árokban. Kerekes székben, zenebohóc frizurával, furcsán oldalra dőlve, de a zenekar úgy játszik, mint az angyalok. Kopogós angyalok, de ez nyilván Levine kívánsága, kaparnak egy kicsit a hegedűk a nyitányban, de ettől szép az egész, nincs meglágyítva a hangzás, mintha ez is valami kiállás volna az emberi értelem mellett: épület a zene, bejárható, csodálható, és egy téglát nem lehet elvenni belőle, mert összedőlne minden.

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje – Olasz Intézet, október 4.)

Bonyolultabb a helyzet, amikor Kocsis maga a zeneszerző. A Memento című művet, ha jól sejtem, régen játszották utoljára, és sejtelmem sincs, mikor játsszák majd legközelebb. Az idő szerencsés módon kihúzta alóla a politikai töltetet, az atomkatasztrófa emlékzenéjével ma már nem lehet tiltakozni sem a múlt, sem a jelen ellen, klasszikus fejbe verős, xx. századi zene, a végén szép skálákkal. Zoltán lajtorjáján mennek a lelkek és angyalok a mennybe, vagy legalábbis afelé. Nézünk utánuk, amíg még lehet, ameddig látjuk a talpukat, amíg eleven az emlék. Nem Csernobilról van szó, persze hogy nem, Kocsis után bámulunk, őt reméljük látni.

Tovább

(A Jacqueline du Pré Recital – Warner, 2017)

Október közepén emlékeznek meg Jacqueline du Pré halálának harmincadik évfordulójáról. Akkor már tizenöt éve végleg és hivatalosan is visszavonult, nem volt miben reménykedni, a sclerosis ma is gyógyíthatatlan. De az évfordulóra kiadják néhány lemezét újra, az eredeti borítókról néz ránk ez a most már mindörökké fiatal maradt nő. Ellenőrizhetjük a szívünket. Hátha mégsem kőből van.

Tovább

(Händel Goes Wild – Warner, 2017)

Vannak időnként kételyeim Christina Pluhar és együttese, a L’Arpeggiata zenéjét hallgatva: vajon szabad-e ennek örülni? Nem egy nagyon magas szinten kivitelezett, de mégiscsak olcsó fogásról van szó, amikor azzal a felkiáltással, hogy a barokk zene nagyon erősen imporvizatív volt, minden muzsikus pompásan rögtönzött, ráeresztik Händelre a jazzt?

Tovább
Élet és Irodalom 2018