Wagner István

(Herausforderung Moderne – Wien und Zagreb um 1900, Orangerie im Unteren Belvedere, Wien. Kooperation mit der Galerija Klovićevi dvori, Zagreb. Megtekinthető február 18-ig.)

Tovább

 (Cézanne – Metamorphosen, Staatliche Kunsthalle Karlsruhe, megtekinthető február 11-ig.)

Tovább

(Heiter bis wolkig – Naturschauspiele in der Niederländischen Malerei, Wallraf Richartz Museum & Fondation Corboud, Köln. Nyitva február 4-ig.)

 

Tovább

(Rubens – Kraft der Verwandlung, Kunsthistorisches Museum Wien. Megtekinthető január 21-ig.)

Tovább

(Anton Kolig, január 8-ig, Ferdinand Hodler – Wahlverwandschaften von Klimt bis Schiele, január 22-ig, Leopold Museum, Bécs. Lapunk képeit a tárlatok anyagából válogattuk.)

Tovább

 (Die Geburt des Kunstmarktes – Rembrandt, Ruisdael, van Goyen und die Künstler des Goldenen Zeitalters. Bucerius Kunst Forum, Hamburg – megtekinthető január 7-ig.)

Tovább

(A Bruegel – A világ ábrázolása című kiállítás december 3-ig, a Raffael című kiállítás január 7-ig tekinthető meg a bécsi Albertinában.)

A bécsi Albertinában az ősz szenzációja a 16. század két világhírű mesterének párhuzamos bemutatása egy fedél alatt. Raffaello Santi az olasz reneszánsz kiteljesítőjeként a természetes szépség, a kortársak remekművei és az antik példaképek kvintesszenciáját fejlesztette eszményi harmóniává, míg az ő korai halála után pár évvel később született flamand id. Pieter Bruegel a paraszti lét nyers valóságát tükrözte részlet-gazdagon, humorosan ironizáló moralitásával.

A császárvárosban ez az első monografikus Raffaello-tárlat, - együtt működve az oxfordi Ashmolean múzeummal -, 130 rajzzal és 18 festménnyel, mindegyik alkotói korszakából, umbriai, firenzei és római periódusából egyaránt. A saját tulajdonukból való munkák mellett világhírű múzeumokból kölcsönöztek rangos főműveket, így a mi Szépművészetink büszkesége, az olajjal falapra pingált Esterházy Madonna (1508) is ott díszeleg (…)

Profiljához illően, kizárólag a grafikára koncentrált az Albertina Bruegel esetében, kereken száz lappal, amelyből húsz a saját kezű rajz és nyolcvan a nyomat. Azt hihetnénk, hogy egy ennyire ismert mesternél már nem számíthatunk meglepetésekre, ám a rendezők négy éves előkészítő munkája nyomán számos, eddig azonosítatlan rézkarc vagy rézmetszet bukkant elő a mappákból, amelyek frissen restaurálva most kerülnek először a nyilvánosság elé.

Tovább

 (Die Palast-Galerie, Museum Barberini Potsdam, megtekinthető február 4-ig.)

Tovább

 (Matisse – Bonnard. „Es lebe die Malerei!” Städel Museum, Frankfurt am Main, megtekinthető 2018. január 14-ig.)

Tovább

(William Kentridge: Thick Time. Installationen und Inszenierungen, Museum der Moderne Salzburg – Rupertinum & Mönchsberg, megtekinthető november 5-ig.)

Tovább

(Romanze mit der Revolution, ACC Galerie Weimar, megtekinthető november 12‑ig.)

Tovább

(Uwe Pfeifer – Wahlverwandte & Idole, Kunsthalle Talstrasse, október 15-ig és Uwe Pfeifer: Beton und Träume, Kunstmuseum  Moritzburg, Halle, november 11-ig)

Tovább

(Von Hopper bis Rothko. Amerikas Weg in die Moderne – Museum Barberini, Potsdam. Megtekinthető október 3-ig)

 

Tovább

(Max Pechstein – Künstler der Moderne, Bucerius Kunst Forum, Hamburg. Megtekinthető szeptember 3-ig.)

Tovább

Ez a címe „az év kiállításának” – egy egész esztendőn át – a Schwäbisch Hall műcsarnokában, az itteni Würth-gyűjtemény saját anyagából – némi kölcsönzéssel  – öt évszázadból 150 művész 250 művével. A nemzetközi monstre-seregszemle egyik legrégebbi darabja 1460 tá­já­­ról, id. Hans Murer műhelyének mindkét oldalán festett fenyőfa oltárképe, tizenkét szent alakjával, mögöttük változatos tájjal, a Bodeni-tótól a Dunáig. Az egyik legújabb 2014-ből Christopher Lehmpfuhl helgolandi vihart ábrázoló vászna, a tajtékzó tengert zabolázó vasbeton hullámtörők „erődítményfalával”.

Noha a rendezők a természeti elemeket, valamint az időjárási jelenségeket meg az év- és napszakokat megjelenítő alkotásokat fogalmi csoportokba sorolták, azért még „szabad a gazda” a felfedező kedvű látogatóknak is a kötetlen csapongásra. Így például csokorba szedhetjük a francia impresszionisták színe-virágát, Eugène Boudin vagy Camille Pissarro kikötői képeivel Le Havre-ból, Alfred Sisley vízparti naplementéjének jegenyesorával, Pierre Bonnard háztetők felett gomolygó felhőivel vagy a német expresszionisták közül Ernst Ludwig Kirchner Drezda-környéki téglapiros fürdőházát szintén olajban, Emil Nolde hol vakító fehéren izzó, hol skarlátvörösbe, hol kobaltkékbe vagy bakacsinfeketébe borult, vízen tükröződő fríz égboltjait oldott akvarellben vagy Erich Heckel holland tengeri látomását, már-már monokróm szürke árnyalatokban, vegyes technikával. Netán összevethetjük Max Liebermann fürdőző fiúkról készült variációit Hermann Max Pechstein hasonló témájú változataival. A harmincas évekből az op-art korai előfutára Max Ernst hullámvonalakkal telerajzolt rézkarcsorozata, Hans Arp papírkollázsainak ciklusa és Josef Albers víz alatti világot sejtető, raszteres alumíniumlapja fekete-fehér kontrasztokban, metafizikussá stilizált Max Beckmann vagy Alberto Magnelli egy-egy tengerparti vászna, illetve Lyonel Feininger mértani szigorú vitorlásainak sok-sok háromszöge vegyes technikával, miközben szürreális látomás André Masson bikaviador rovarainak raja az arénában meg Fernand Léger mennyei sorompókat átszelő repülőgépei az égbolton és nem utolsósorban René Magritte elvarázsolt birtokának sejtelmes kastélya a pozsgás levelekből óriási madarakká átvedlő címerállatokkal. Az ötvenes évek kísérletező kedvét idézik Alexander Calder színezett fém mobilplasztikái, a hetvenes esztendőkben az amerikai absztrakció világhódító hatását illusztrálja Roy Lichtenstein monumentális vászna, és öles léptekkel haladva az ezredfordulóig, még a címe is azonos – Szélmenyasszony – Hans Trier mozgalmas tojástempera kompozíciójának, Dieter Hacker bronzból öntött, lobogó „sörényű” női büsztjének, valamint Anselm Kiefer fotóátfestésének, valódi hajból készült applikációval. A legutóbbi évtizedben atombombák gombafelhőit vizionálta drámaian Roberto Longo szénrajz Nagaszaki-sorozata, Alfred Hrdlicka akvarell-filctoll ciklusa az iraki háborúban a foszforbombák okozta lángtenger elleni protestálás, Marc Quinn pedig meghökkentő módon fehér márványból faragta ki ezt az apokaliptikus látomást, közel kétméteres méretben, és ezzel csak válogatási ötleteket ad a nézőknek az alkalmi tallózás.

Rangidős mesterek esetében akár sok évtizedes életművük markáns periódusaival is megismerkedhetünk, netán párhuzamos kirándulásaikkal más műfajokban és kivitelezési technikákban meg alapanyagokban, mint ahogy az Gerhard Richter, Günther Uecker, Markus Lüpertz, Arnulf Rainer, Anselm Kiefer vagy épp Christo projektjei esetében történt a világ távoli tájain. Az egyetlen magyar ezúttal a hatvanas, újvidéki Penovác Endre, a tengert és az eget finoman összemosó madártávlati panorámájával, aki a rendszerváltás óta Bácska-Topolya és Budapest között „ingázik”.

(Wasser, Wolken, Wind – Kunsthalle Würth, Schwäbisch Hall. Meghosszabbítva szeptember 3-ig. Lapunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Tovább

Kizárólag saját gyűjteményéből válogatva, a biedermeiertől a korai avantgárdig ívelik át az 1830 és 1930 közötti évszázadot a bécsi Leopold Múzeum ún. „nőképei”, ahogy az eredeti címadás fogalmaz. A kiállítás első felében a nők megörökítésének változatai sorjáznak tematikus bontásban, a portrétól az aktig, az anya–gyermek motívumon vagy a foglalkozás és a környezet ábrázolásán át a különféle életszakaszokig. A tárlat második része viszont a XIX. és XX. század női szerzőinek festményein, grafikáin és szobrain át variálja ezeket a témákat.

A férfiak szemszögéből születtek a fotografálás elterjedése előtt az arcképrendelések, Michael Neder 1835 körüli népies zsánerjelenetétől Ferdinand Georg Waldmüller 1856‑os öregasszonymellképén vagy Josef Engelhart 1890 körüli, fekete kucsmás idős hölgyén át a felkapott festőfejedelem – Gustav Klimt – társadalmi presztízst is megtestesítő, díszes karosszékben ülő és elegánsan öltözött fiatal leányáig, 1894 tájáról. Amikor Anton Romako 1885-ös életképét szemléljük a kastélyának tágas termében, darázsderekú krinolinban festegető Maria Magda Kuefstein grófnőről, majd összevetjük ismeretlen szerző 1910-es évekből való, impresszionisztikusan könnyed jelenetével, amelyen a szalmakalapos, festőköpenyes művészasszony a szabadban pingál egy meztelen modellt, talán eszünkbe se jut, milyen hosszú emancipációs út vezetett „a gyengébbik nem” esetében az akadémiai tanulmányok engedélyezésétől a kiállítási lehetőségek biztosításáig. Még az amúgy rebellis Egon Schiele is hagyományos szerepkörben és bizánci ikonná stilizálva örökítette meg modern Madonnáját 1912-ben, azonos évből másik tipikus női szerepkör a műteremben várakozó modellek csoportja Ernst Ludwig Kirchner expresszív kompozícióján vagy Herbert Boeckl fekvő női aktja (1919), de még Koloman Moser is Vénusszá idealizálta grottában pózoló, meztelen nőalakját 1914 táján. Amíg a kézimunka családi körben is művelhető volt – megtestesítője itt Käthe Kollwitz fáradt arcú proletárasszonya a Német Otthoni Munka Kiállítás 1905-ös berlini falragaszáról  –, hovatovább társadalmilag is elfogadott női foglalkozássá vált a színész mesterség – lásd Anselm von Feuerbach klasszikus-kosztümös Medeáját (1873) –, akárcsak a cirkuszi akrobataság, amint azt Max Feldbauer flitteres dresszben pózoló Artistanője (1913) demonstrálja.

A női részlegen egyrészt a figurális témák vonják magukra a figyelmet, Cecil van Haanen 1875 körüli, fehér pettyes, piros fejkendőben megörökített műtermi lányprofiljától Helene Funke Álom (1908/10) című, telt idomú heverő aktjáig, illetve Käthe Kollwitz múlt század fordulóján mintázott, férfiasan rusztikus és tömbszerű nőcsoportjától a húszas évek végén a Wiener Werkstätte  művészeti vezetőjévé avanzsált Wally Wiesel­thier Éva a kígyóval (1920 k.) biblikus ihletésű, színes mázzal borított art-deco kerámiájáig. Ám inkább a természeti tájak és urbánus veduták dominálnak, amelyek közt jellemző a felhasznált alapanyagok és alkalmazott technikai eljárások változatossága. Így az 1900-as években Marie Egner lavírozott akvarellben vetette papírra a salzburgi mocsárvidék távolba vesző horizontját a végtelen égbolttal, Olga Wisinger-Florian olajjal rögzítette kartonra rózsakertbéli Nyári estjét, Tina Blau nem kevésbé impresszionista könnyedséggel pingálta lenvászonra bécsi Práter-részletét (1910/15), míg Emma Milch-Bormann a madártávlatból szélesen kitárulkozó Boszporusz (1930 k.) panorámáját színes fametszetlapokon sokszorosította. Utóbbi amerikai emigrációban hagyott hátra jelentős grafikai életművet, és a mifelénk kevésbé ismert Broncia Koller-Pinell is, akárcsak a húszas évek végének dekoratív kerámiákat alkotó nőcsoportjából Gudrun Baudisch-Wittke, Irene Schaschl-Schuster vagy Kitty Rix-Tichachek. A fehér foltok feltárása a tematikus tárlat egyik érdeme. 

(Frauenbilder – Vom Biedermeier bis zur frühen Moderne, Leopold Museum, Bécs. Megtekinthető szeptember 18-ig. Lapszámunk képeit a kiállítás anyagából válogattuk.)

Tovább

(Klimt und die Antike – Erotische Begegnungen, Orangerie im Unteren Belvedere. Megtekinthető október 8-ig.)

Tovább

Tovább

(Luther und die Avantgarde, Altes Gefängnis, Lutherstadt Wittenberg. Nyitva szeptember 17-ig.)

 

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2018