„Ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk, mert ezek csak feszkókat okoznak” – mondta a miniszterelnök a miskolci polgármesterrel közösen tartott sajtótájékoztatóján, majd elküldte a kérdezőt a népesség-nyilvántartóba, noha küldhette volna máshova is. Mindenesetre a válasz hangneme arra látszik utalni, hogy feszkó már eleve volt. Orbán ugyan örömmel nyugtázta, hogy „derűs, nyugodt eseményen” vesz részt, ahol „nincs feszkót eredményező pártpolitika”, de hát kormányfő ilyet is ritkán mond, mármint normális körülmények között. Aki ezt a pályát választja, az szükségképpen a feszkót eredményező pártpolitikára teszi fel az életét, már amennyiben parlamentáris berendezkedésű ország kormányfője kíván lenni, nem pedig fáraó. Persze Orbán habitusához ez utóbbi foglalkozás közelebb állna, de hát most az van, ami. Pimasz emberek kérdezik, ki az a Habony, mért sertepertél a kormánypárt körül, honnan kapja a pénzt, mármost egy tökös keleti diktatúrában ilyeneket kérdezni eszükbe nem jutna, de hát mi még nem tartunk ott, ahol ők. Nálunk vannak kérdések, és azokra a kelleténél is nyeglébben válaszolni nem túl gyümölcsöző. Mondhatta volna például, hogy Habony finom úriember, kitűnő birkapörköltet főz és prímán lehet vele beszélgetni a tizenhatodik századi Erdély politikai gondolkodóiról, különös tekintettel Kovacsóczy Farkas állambölcseleti munkájára, vagy mondhatott volna akármi mást.

Ásványvíz, kenyér. Nem az a fajta víz, amihez szokva vagyunk, hanem valami silányabb és drágább, továbbá a kenyér se az, viszont többe kerül. Hosszú sor a pénztárnál, az előttünk álló vevő az új magyar slágert dudorássza. Vasárnap van, fölkelek, indulnék templomba... Folkmár úr az, a háztömb bölcse, három zsemlét vásárolt, hét közben nem futja ennyire, de ma vasárnap van. A refrénhez egy hölgy is csatlakozik, baszódjál meg, kádéenpé, közben mindenki mosolyog, a pénztárosnő is, pedig a dal üzenetével neki semmi oka nincs egyetérteni, de hát a művészet az művészet. 

A pénzügy a pénz kezelésének és hasznosításának azon művészete, melynek jegyében a pénz addig jár kézről kézre, amíg végérvényesen el nem tűnik. Ezt Robert W. Sarnoff, az RCA és az NBC egykori elnöke mondta, ő pedig nyilván tud­ta, mit beszél, hiszen már csak a foglalkozásából fakadóan is volt valamelyes rálátá­sa mindarra, ami az amerikai gazdasági életben végbemegy. Azóta eltelt ugyan némi idő, viszont az alapvető összefüggések változatlanok. A Securities Investor Protection Corporation becslése szerint az amerikai tőkepiacon évente legalább tíz-, de inkább negyvenmilliárd dollárnak kél lába, vagyis ad­dig jár a pénz kézről kézre, mígnem egyszer csak nyoma veszik. Ami persze nem azt jelenti, hogy megsemmisül, hanem azt, hogy oda kerül, ahova igazá­ból való. Olyan emberek magánszámláira, akik a pénzt igazán és tiszta szívből szeretik, megbecsülik, mindennél jobban akarják. Nem azért akarják, mert pénz ellenében bármi megkapható, hanem önmagáért. 

Szijjártó szerint a szörnyű Mester kedden délben érkezik, és egészen estig marad, nagyjából úgy, mint Merkel. A különbség annyi, hogy Merkel a szövetségesünk ugyan, de nem a barátunk, s ily módon neki örülni nem volt kötelező, bár nem is volt tilos. Csápolnunk persze Vlagyimir Vlagyimirovicsnak se muszáj, ő nem látogat el a Csepel Művekbe, nem utazik a metrón és nem elegyedik spontán beszélgetésbe egy véletlenül épp arra járó úttörőleánykával, mint Leonyid Iljics 1972-ben, sőt puszi se lesz. Mondjuk ez érthető is, hiszen a szörnyű Mester, aki a szarajevói székhelyű Organized Crime and Corruption Reporting Project nevű szervezettől a világ legkorruptabb vezetője megtisztelő címet érdemelte ki, szintén nem a barátunk, hanem az ellenségünk, egyszersmind azonban a példaképünk is. Mármint nem az enyém, hanem málé kis inasáé, aki mellesleg a világ második legkorruptabb vezetője cím büszke birtokosa is egyben, nemkülönben az ő híveié, akiktől a kialakult helyzet nagyfokú szellemi rugalmasságot követel.

Csigát a magyar ember többnyire Franciaországban fogyaszt először, és nagyobb részt elégedett vele. Már a neve is előkelően hangzik, escargots à la Bourguignonne, látványa tetszetős, szép, nagy csigaházak, bejáratuknál a petrezselymes-fokhagymás vaj élénk zöldjével, illata pedig jóformán bármely ehető anyagot ínyencfalattá lényegítene át.

Mária országának gyepűin túl sötét tekintetű, gonosz szándékú, mindenre elszánt idegenek ólálkodnak, sőt, mint a közmédiából megtudhattuk, immár Hunnia kebelében is illegális jöttmentek növekvő létszámú falkája ütött tanyát. Két hete van ez így, egészen pontosan január tizennegyedike óta, azt megelőzően a kutya se akart idejönni, bevándorlóink gyakorlatilag nem voltak egyáltalán. Leszámítva pár tucat törököt és kínait, akik Budapesten török, illetve kínai büféket üzemeltetnek, valamint pár száz szerencsétlen flótást, akik különféle magyarországi menekülttáborok vendégszeretetét élvezik, és ennek megfelelően már nemcsak azt bánták meg, hogy betették hozzánk a lábukat, hanem azt is, hogy világra jöttek valamikor. 

Az utóbbi néhány évben Magyarország a közép-európai régió vezető országává vált. Ezt az örvendetes hírt a közép-európai régió vezető országának miniszterelnöke ismertette a minap a Tanjug hírügynökséggel, ám a valódi címzettek, mint mindig, most is a miniszterelnök rajongói. Ők sajnálatos mód egyre kevesen vannak, viszont régóta követelik, hogy legyen úgy, mint régen volt, süvegelje meg a magyart mind az oláh, mind a német, mind a tót. Csak a teljesség kedvéért írom ide, hogy ennek a rigmusnak az első ismert változata Erdélyi János sárospataki tanár Népdalok és mondák. Magyar népköltészeti gyűjtemény című munkájának 1846-ban megjelent első kötetében olvasható, ahol a megsüvegelők köre még „Mind a lengyel, mind a német, mind a tót”. 

Bebizonyosodott, hogy demokratikus keretek között is legyőzhető a Fidesz, mondta az MSZP első embere, utalva pártjának újpesti sikerére, és talán nem is jár túl messze az igazságtól. Demokratikus keretek között a Fidesz csakugyan legyőzhető volna, minthogy demokratikus keretek között elvileg akármelyik párt legyőzhető. Demokratikus keretek között nyerésre biztos garancia nincs, bukás ellen szintén nincs, nem véletlen tehát, hogy Magyarország dölyfös ura épp ezt számolta föl, a demokratikus kereteket, és magát az egész demokráciát. Őt és bandáját persze továbbra is le lehet győzni helyi szinten, továbbá alsósban, ferbliben, snap­szerben és még annyi másban is, országgyűlési választásokon viszont kevésbé, noha Tóbiás József implicite arra utal. Persze ha neki volna igaza, hazánk akkor is rút kelésként virítana Európa hátsó fertályán, viszont mindenki látná, hogy ez a kelés gyógyítható. Továbbá akkor azt mondhatnánk, hogy van itt egy orcátlan, hazudós és korrupt rablóbanda, amelyik mindent hazavisz, ami mozdítható, amit pedig nem vihet haza, azt tönkreteszi, jelenléte mérgezi a levegőt, büdös van tőlük, de sebaj, eljön majd az igazság pillanata, ők pedig ezt követően a létezés más, alacsonyabb szféráiban fogják a boldogság kék madarát megtalálni. 

Magyarországon jobban működik a polgári demokrácia, mint bármelyik másik országban, mondta a minap Rétvári államtitkár, és én már azt is el tudom képzelni, hogy a maga módján igaza van. Azt követően mondta, hogy nyilvánosságra került az internetadó terve, amiről a hazai internetszolgáltatók addig még nem is hallottak, de nem hallott róla sem a gazdasági bizottság, sem a Fidesz-frakció, sem a kormány, de még a kormánypárt elnöksége sem. Hogy az ellenzéki pártok nem voltak beavatva, az persze érthető, mármint magyarországi viszonyok között, mert máshol nem volna az, ám a szóban forgó törvénytervezetről gyakorlatilag senki élő ember nem értesült. Valaki kitalálta, másvalaki pedig rábólintott, persze még az is lehet, hogy a kitaláló és a rábólintó személy egy és ugyanaz.

Szavazni a Kádár-korban egyszer voltam, 1967-ben. Akkor lettem nagykorú, gyakoroltam frissiben rám szállt politikai jogaimat, vagyis választottam abból az egy személyből, akiből lehetett. Szocialista társadalmi rendszerünk ettől tovább erősödött, vagy legalábbis ezt mondták. Viszont nem mondtak olyasmit, hogy győzött az ország, részint, mert effélét ki se tudtak találni, részint, mert azt gondolták volna, hogy az emberek torkán ekkora blődlit lenyomni mégse lehet. Nem is sejtették, mennyire bő az a torok. Azt se mondták továbbá, hogy kegyelmi pillanatban vagyunk, sőt azt se, hogy Magyarország munkába állt, Magyarország dolgozik, noha akkor speciel csakugyan dolgozott. 

Tíz hónapig élt törött karral egy idős asszony, adta hírül a minap a hír24, a történet szép és mély értelmű. Nem az egészségügyről szól, hanem Magyarországról, úgy, ahogy van.

Hepienddel végződik, hogyan is végződhetne másképp.

Némethné elesett, fájt a karja, fájdalomcsillapítót kapott. Készült röntgenfelvétel is, ám azon az orvos nem látott semmi érdekeset. Ugyan a csonttörés általában szembetűnő, de csak akkor, ha a felvétel azt a csontot mutatja, amelyik el van törve. 

Kivándorlás hatására nőhet a munkapiaci feszesség, olvasom A kivándorlás hatása a hazai munkaerőpiacra című, frissen megjelent MNB-tanulmányban, és próbálom a munkapiaci feszesség fogalmát polgári, nemzeti & keresztény szemszögből értelmezni. A Czuczor–Fogarasi-szótár szerint a feszesség 1) Tulajdonság, melynél fogva valaki vagy valami folytonos feszben, azaz merev, hajlatlan állapotban van, illetve 2) Nyalkaság. Eszerint tehát kivándorlás hatására a munkapiaci nyalkaság fokozódik, ami pedig feltétlenül üdvözlendő, minthogy „ceteris paribus magasabb bérdinamika irányába mutat”.

Távolról sem biztos tehát, hogy a munkaerő elvándorlása negatív jelenség, vonják le a szerzők a tanulságot, hiszen például az is jó, hogy a külföldi munkavállalás lehetőségének köszönhetően „többen fektethetnek be humán tőkéjük fejlesztésébe”. Vagyis tanul a nép, hogy aztán valamelyik épeszű országban nyugodtabb körülmények között, magasabb bérért dolgozhasson. Nem kizárt viszont, mutat rá a tanulmány, hogy némelyikük mégis itthon marad, s így a hazai populáció képzettségi színvonala (értelmi nyalkasága) örvendetes módon emelkedik.

Kétfélék vagyunk, egyfelől vannak a becsületes magyar emberek, másfelől pedig a fradisták – legalábbis ezt lehet kihámozni amaz értékes gondolatokból, melyeket a legfelsőbb személy az FTC-stadion felavatása alkalmából megosztott velünk. „A becsületes magyar emberek nevében köszönöm a fradistáknak, hogy a Fradi-szív mindig nemzeti, piros-fehér-zöld szív is volt” – mondta, noha mi, becsületes magyar emberek, sohase kértük őt, hogy a nevünkben nagy nyilvánosság előtt hajmeresztő zagyvaságokat beszéljen, sőt minden effélétől eltanácsoltuk volna, ha rajtunk múlik. De nem rajtunk múlt, hanem vagy rajta, vagy a fradistákon, bár az utóbbiakkal nekünk igazából semmi bajunk. Most például kifütyülték őt is, és a pótolhatatlan Kubatovot is, ami manapság szokatlan, viszont igen szívmelengető gesztus, és talán némi – roppant halovány – reménykedésre jogosít. 

Halat enni jó, sőt dicséretes. A halhús könnyen emészthető, nyomelemekben, vitaminokban, ásványi anyagokban gazdag, élettani hatása fölöttébb áldásos. Halevő népek, például a grönlandi eszkimók vagy a japán halászok között a szívinfarktus ismeretlen, köszönhetően az omega-3 zsírsavaknak, amelyek gátolják a vérrögképződést, mérsékelik a vérzsírszintet, szabályozzák a vérnyomást. Ha a várandós anya elegendő halat fogyaszt, akkor a gyermek okosabb lesz, magasabbra nő, élesebben lát, jobban hall, ellenkező esetben bele se érdemes gondolni, mivé fajul. 

Idén februárban a CNN számba vette a világ legrondább emlékműveit, a listát pedig időnap előtt közzétette a weboldalán. Nagy hiba volt. A hírtelevíziók doyenjének tudnia kellett volna, hogy valahol Európában olyan – nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű – monumentum van születőben, amely, ha kész lesz, minden korábbi képződményt elhomályosít. Kim Ir Szen, Szaparmurat Nijazov, Nagy Péter vagy Dzsingisz kán szobrát éppúgy, mint a bagdadi diadalívet. Nem is szólva a breszti citadellában levő háborús emlékműről, amely szintén nem túl szép, sőt fölöttébb ormótlan, s mint ilyen, a rút emlékművek listáján előkelő helyezést kapott, viszont amiről szól, az igaz. 1941 júniusában az előrenyomuló német haderő csaknem egy hónapon át tartó harcok és komoly áldozatok árán tudta bevenni a breszti erődöt, amelyet határőrök védelmeztek gyakorlatilag az utolsó csepp vérükig. Érthető, hogy a szovjet utódállamokban a CNN listájának ez a tétele igen nagy felháborodást váltott ki, így aztán a hírtelevízió az egész listát visszavonta.

Kerek ötven évvel ezelőtt a férfiak születéskor várható élettartamát tekintve mögöttünk állt Új-Zéland, Németország, Lengyelország, Ausztria, Japán, Portugália, Ausztrália, Csehország és Törökország. Az adatok az OECD hétfőn megjelent statisztikájából valók, tartalmas kiadvány, bár nem látom tisztán, hogy Csehország vagy Németország fogalmát 1964-re vetítve hogyan kéne értelmezni, de mindegy is. Mögöttünk álltak. Jobbak voltunk, mint ők.

Abaj Kunanbajogli (oroszos formában Kunanbajev) oroszbarát kazah költő, műfordító, a kazah irodalmi nyelv megteremtője. Létezéséről Magyarországon eddig csak a török filológiai tanszék oktatóinak volt tudomásuk, mostantól viszont szobra áll a Városligetben, kedden avatta fel a kazah miniszterelnök és a kazah ügyekben valami okból mélységesen elkötelezett Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter. Eredetileg úgy volt, hogy maga Nurszultan Nazarbajev, Kazahsztán örökös diktátora is jelen lesz az aktusnál, ő azonban végül távol maradt. Egyébként Abaj Kunanbajoglinak, legalábbis tudomásom szerint, magyarul mindössze három verse olvasható, a derék magyar hazafiak pedig már azt se értik, mért állít szobrot a magyar kormány egy olyan költőnek, aki nem Wass Albert, sőt még csak nem is háborús bűnös, de hát a válasz roppant egyszerű.

Béla a vád szerint az oroszok zsoldjában áll, és az EU ellen kémkedik. Mármost tudvalévő, hogy az oroszok a mi barátaink, míg viszont az EU az ellenségünk, aki minket gyarmatosítani akar. Ez irányú aljas szándékát illetően legfőbb hadurunk (a továbbiakban lfh) akképpen nyilatkozott, hogy nem leszünk gyarmat, a magyarok nem fognak idegenek diktátumai szerint élni, nem fogják feladni sem a függetlenségüket, sem a szabadságukat. A magyar nép a szabadságharcok népe, a saját tengelye körül akar forogni. Mindezt lfh mondta Krasznahorka égő várának fényénél, és mindevvel az EU-t, a mi elszánt és könyörtelen ellenségünket vádolta.

Azt, ami ellen Béla kémkedik.

Már a régi görögök is ismerték a bőrt, de hogy még mi mindent ismertek, arról eddig fogalmunk se lehetett. Viszont a Nemzeti Együttműködés Rendszere, mint annyi másban, ebben is rendet csinál. Ezt azért van okunk remélni, mert a Magyartanárok Egyesülete Facebook-oldalára valaki felrakta egy vadonatúj kilencedik osztályos irodalomtankönyv görög mitológiával foglalkozó oldalának fénymásolatát, ebből fogják a gyerekek megtanulni, mindazt a sok szépet és jót, amit a régi görögökről tudni érdemes. 

Egyértelmű és nem megkérdőjelezhető felhatalmazást, megerősítést kaptunk arra, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk, mondta a miniszterelnök a hétfői nemzetközi sajtótájékoztatón, ami természetesen ugyanolyan díszletben zajlott, mint máskor. Magyar zászlók a háttérben, uniós egy szál se. Európa más országaiban az a szokás, hogy a nemzeti zászlók mellé az uniósat is kirakják, egy ilyen, egy olyan, Európában ugyanis nem az európaiság, hanem a civilizációs normák áthágása szégyellni való. Csalni, lopni, rabolni, lehazudni az égről a csillagokat, belehugyozni a szenteltvízbe, mindez nem illő, európainak lenni viszont igen.