Csengery Kristóf

(Roman Rabinovich zongoraestje. Zeneakadémia, január 30.)

Tévedés azt hinni, hogy az ilyen koncertműsorok jók. A zene ellen való, hogy zenén kívüli szempontok logikáját érvényesítsék benne, ebből legtöbbször semmi érdemleges nem sül ki. Nincs értelme olyan koncerteket összeállítani, amelyeknek „témája” a hegyek, a tavasz, a macska vagy a vakbélgyulladás megjelenése-ábrázolása a zeneirodalomban. Mosolyogtató azért meghallgatni „a leghíresebb jezsuita zeneszerző”, Zipoli művét Picassóval összefüggésben, mert a festőnél jó kétszáz évvel korábban született komponista történetesen a festő szülőföldjén lépett be a jezsuita rendbe.

Tovább

(Beatrice Rana: Ravel, Stravinsky. Warner Classics)

A régiekhez méltó mai legkiválóbbak ligájában játszik Beatrice Rana is, aki 1993-ban született, és kilencévesen már Bach f-moll zongoraversenyét szólaltatta meg a nyilvánosság előtt. Magyarországon még nem járt, két első lemeze közül a Chopin-prelűdöket tartalmazó debütáló CD (2012) és a Schumann–Ravel–Bartók-műsorú második (2013) engem elkerült, a Prokofjev 2. és Csajkovszkij 1. zongoraversenyét tartalmazó harmadik korongot (2016) megismerve azonban nem volt kétséges számomra, hogy rendkívüli művészről van szó, s ezt az érzésemet erősítette meg a művésznő Goldberg-variációk-felvétele is (2017), amely bátran odaállítható a mű összes eddigi jelentős tolmácsolása mellé.

Tovább

(Hector Berlioz: Requiem. Erato)

Az amerikai John Nelson (1941), Berlioz életművének apostola 2019. március 8-án – napra pontosan Berlioz halálának 150. évfordulóján – a londoni Szent Pál székesegyházban, Michael Spyres szólójával, a Londoni Filharmonikus Kórus és a Philharmonia Énekkar, valamint a Philharmonia Zenekar közreműködésével, hangversenyen vezényelte a Requiemet, s az élő produkció felvétele jelent meg a közelmúltban. Lehet-e egy ilyen művet hanglemezen kiadni, van-e ennek értelme, és van-e értelme egy ilyen hanglemezt meghallgatni? – kérdezhetjük, hiszen a mű olyannyira kötődik a valós tér élményéhez, sőt annak ellenére, hogy zenéről beszélünk, a vizualitáshoz, ne kerteljünk: a színházhoz, hogy a látvány, úgy tűnik, elengedhetetlen, s ha ez nincs, akkor valami nélkülözhetetlent veszítünk el.

Tovább

 (King’s Singers: Royal Blood. Zeneakadémia, november 27.)

Budapest mindig is nagyon szerette őket, a közönség minden koncertjükön az éppen esedékes hat énekes tenyeréből evett. A hangzás, az együttes jellege olykor leheletnyit változott, akadtak olyan koncertek, amelyeken úgy érezhettük, a pillanatnyi teljesítmény vagy az aktuálisan érvényesülő esztétikai ideál nem mindenben méltó a múlthoz. Az ötvenegy éves együttes pár napja Royal Blood (Királyi vér) címmel adott rendkívül igényesen összeállított tematikus hangversenyt a Zeneakadémián.

Tovább

(Jevgenyij Kiszin zongoraestje – Müpa, november 5.)

Kiszin előadásmódja tele volt drámaisággal, kontraszttal. A Patetikus szonáta lassú bevezetését színpadiasan szólaltatta meg, a szonáta-főszakaszt igen gyorsan és szikrázó virtuozitással. Az Eroica-variációkban minduntalan mellbe vágott a zongorakezelés ütőhangszerszerű jellegének hangsúlyozása, és általános értelemben egy olyan vadság, szilaj, zabolátlan karakterizálás, amely az indulatkitörésektől sem visszariadó, szélsőséges Beethovent állítja elénk.

Tovább

(Beethoven: Complete Piano Concertos. Deutsche Grammophon)

Lehetetlen méltó szavakat találni arra a magasrendű komplexitásra, amely az öt zongoraverseny felvételeiben megnyilvánul. Lisiecki muzsikálása csak a legnagyobbak mércéjével mérhető. Tökéletes technikai kidolgozás, szikrázó virtuozitás, plasztikus billentés, kristályos zongorahang, átvilágított faktúra, mindig szabatos ritmika, a zenei beszéd hangsúlyokkal való berendezettségének fényűző gazdagsága és választékossága, szellemessége, mélysége, mely a legapróbb részleteket is felfedezi, megmutatva a zene minden titokteljes zugát.

Tovább

 (Maddalena and the Prince. Deutsche Grammophon)

Mindezek tudatában aligha csodálkozunk, ha a lemezt végighallgatva egyik első észrevételünk: milyen egységes a hat mű stílusa annak ellenére, hogy négy különböző zeneszerző műveit halljuk! Érthető, hogy az, hiszen egy és ugyanazon rezidenciális muzsikusi környezet uralkodó hangja szólal meg. Ennek a környezetnek Haydn volt a középpontja: ő volt, aki a hangvételt és a mércét meghatározta.

Tovább

(Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Vásáry Tamás, Ránki Fülöp – Zeneakadémia, szeptember 24.)

Ránki Fülöpöt az utóbbi időben elsősorban Liszt-művek előadójaként hallottam, így fokozott érdeklődéssel vártam Beethoven-tolmácsolásait, kiváltképp, mivel ezen az estén az elterjedt gyakorlattal ellentétben nem egy, hanem két versenyművet szólaltatott meg, különleges szellemi és fizikai próbatételt vállalva ezzel. Kezdjük mindjárt e legutóbbi mozzanattal: a huszonnégy éves zongoraművész, aki már Liszt Tizenkét transzcendens etűdjét is többször adta elő egyvégtében egy hangversenyen – erre csak kevesen vállalkoznak –, olyan könnyedén felelt meg az est rendkívüli szellemi, technikai és állóképességet érintő követelményeinek, mintha ez a lehető legtermészetesebb volna. Mindezeknél fontosabb azonban az a felkészültség, tudás és tisztánlátás, amely produkcióiból ezúttal is sugárzott.

Tovább

(Ginette Neveu – The Complete Recordings. Warner Classics)

Azt gondolhatnánk, ilyen élet és halál után az utókor nyomatékosan számon tartja Ginette Neveu művészetét. Nem lévén otthonos a francia zeneélet berkeiben, nem tudom, szülőhazájában van-e kultusza a hegedűművésznőnek, azt azonban állíthatom, hogy magyar vonósoktól a nevét sem hallottam az elmúlt fél évszázadban, és felvételeivel sem találkoztam a Magyar Rádió műsoraiban. Ginette Neveu tehát a tájékozott és sokszínű magyar zenei emlékezetben ismeretlen személy, így most, hogy születésének centenáriumán a Warner Classics négy CD-t tartalmazó albumban jelentette meg újra összes felvételét, mindez jó alkalom arra, hogy a „százéves újoncot” elhelyezzük zenei értékrendünkben.

Tovább

 (New Millennium Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál és Mesterkurzusok – záróhangverseny. Régi Zeneakadémia Liszt Ferenc Kamaraterme, szeptember 2.)

A három előadás együtt azt a kérdést vetette fel: milyen lehetett a mesterkurzusok átlagos színvonala, ha a versenyen is induló, sőt ott első helyen végző fiatalok ilyen szerény teljesítményt nyújtanak? Igaz, a fesztivál szólistái között egyetlen valóban nagyformátumú művész akadt, s ez Klenyán Csaba. Ő kétségkívül korunk egyik legjobb klarinétosa, rendkívüli muzsikus, szerencsés mindenki, aki tőle tanulhat, még ha csak néhány órán át is. A többiek mesterkurzusára, ha hangszeres muzsikus volnék, aligha jelentkeznék.

Tovább

(Chopin: Nocturnes, op. 55, Mazurkas, op. 56, Berceuse, op. 57, Sonata, op. 58. Maurizio Pollini. Deutsche Grammophon)

Pollini Chopin-játékában nemcsak a visszafogott fegyelem fontos, de a hangszeres kivitelezés perfekciója is. Az előadások kidolgozása bámulatba ejtőn pontos és mikroszkopikusan részletező, de ez soha nem válik szenvtelen akríbiává, inkább lelkesítő, mintha a kifejezésmódban tapasztalható végsőkig érleltség érzését nyújtaná egy másfajta területen, a hangszeres megmunkálás vonatkozásában. Nincs henye hang, nincs motívum, amelynek tiszta-plasztikus megformálásával-kidolgozásával (és persze jelentésteli átlelkesítésével) Pollini adósunk maradna. Végezetül mindezt megkoronázza az előadásmódból sugárzó nemesség.

Tovább

 (Lajtha: Piano Works. József Balog – piano. Convention Classic Management)

A zongorazenének ezt a személyes, naplószerű, életképeket bemutató, múló élményeket pillanatfelvételszerűen rögzítő vagy éppen személyes vallomásokat karakterdarabokba sűrítő fajtáját képviselik a szintén zongoraművészként indult Lajtha Lászlónak (1892–1963) azok a művei (billentyűs oeuvre-jének jelentős része, de nem a teljes zongoratermés), amelyek a magyar zongoristák középgenerációjának kiemelkedő alakja, Balog József (1979) két CD-t tartalmazó albumában váltak hozzáférhetővé a közelmúltban. A Prelűd, a Hat zongoradarab (op. 14), a Mesék (op. 2), a Három bölcsődal, az Egy muzsikus írásaiból (op. 1) és a Szonáta (op. 3) második, Andante tétele (a felsorolás a két lemezen történő elhangzás sorrendjét követi) hangsúlyosan képviseli a fiatal zeneszerző formálódó stílusát, de nem kizárólag az ifjúkori művekből válogat, hiszen a Három bölcsődal tételei, a zeneszerző távolban élő, soha nem látott unokáinak komponált, érzelmes „üzenetek” történetesen Lajtha érett kori terméséből valók.

Tovább

(50 Best Relaxing Classics. Warner Classics)

A dobozon a cím: 50 Best Relaxing Classics – az ötven legjobb klasszikus zene, lazításhoz. A gondolat, mely szerint a klasszikus zene arra is alkalmas lehet, hogy lazítsunk a hallgatása közben, kérdéseket vet fel. Mit jelent az, hogy lazítás? Jelenti-e a lazítás azt is, hogy nem figyelünk oda arra, amit hallgatunk, hanem csupán hagyjuk, hogy a zene „bemenjen a fülünkön”? Nehéz erre válaszolni, hiszen ahány ember, annyiféle.

Tovább

(Jaap van Zweden, New York Philharmonic: Stravinsky, Debussy – Decca Gold)

Jaap van Zweden vezényletével a két mű mérnöki pontossággal, virtuózan, aprólékos részletgazdagsággal és pazar sokszínűséggel szólal meg. A felvételek méltók a világ egyik legprofibb zenekarához, amely mindent le tud játszani, és hosszú ideje híres arról, hogy luxuskivitelű előadásokat prezentál közönségének; olyan produkciókat, amelyekben tényleg minden hang a helyén van.

Tovább

(The Masters Collection – János Ferencsik. Hungaroton)

A The Masters Collection Ferencsik-albumának összeállítása nem lehetett kockázatmentes feladat, mert a karmesternek vannak szürke, rutinszerű felvételei is. Ez az antológia azonban a legelőnyösebb módon világítja meg a dirigensi profilt. Ráadásul nem mindig veszélytelen művekben.

Tovább

(American Postcard. Christina és Mi­chelle Naughton – zongora. Warner Classics)

Az első fontos közlendő: az amerikai zenének ugyanúgy megvolt és megvan a maga folklórja, mint ahogyan megvolt a magyarnak Bartók és Kodály, valamint követőik idejében. Ezt a lemezt hallgatva ráébredünk: számos amerikai szerző számára ehhez nagyon hasonló funkciót tölt be a tradicionális dalok, népénekek, gospelek világa, sőt legalább ennyire a jazz és a könnyűzene.

Tovább

 (The New York Concert. Evgeny Kissin & Emerson String Quartet, Mozart – Fau­ré – Dvořák. Deutsche Grammophon)

A nyolcvanas évek Magyarországon is megfordult csodagyerekéből sértetlenül csodafelnőtté átlényegült Kiszin nem fordul el olyan következetességgel a partnerekkel való együttmuzsikálástól, mint idősebb kortársa, a másik nagy zárkózott orosz, Szokolov – de azért az ő esetében is inkább szólóestekre és szólólemezekre, legfeljebb zongoraversenyek élményére emlékezünk, a kamarazene ritkább pillanat, lemezen különösen (vessünk csak egy pillantást diszkográfiájára), s ezért nagyobb kíváncsiság is övezi. Kiváltképp, ha olyan rendkívüli a partner, mint korunk egyik legjelentősebb vonósnégyese, az elmélyült és maximalista Emerson Kvartett, amely a repertoárban éppoly igényesen válogat, mint a partnerek között. A Kiszinnel való találkozás még számukra is különleges élmény, olyannyira, hogy a lemez kísérőfüzete is erről: az együttműködés részleteiről szól, ahogy a primárius, Eugene Drucker emlékezik a részletekre.

Tovább

(Grigorij Szokolov zongoraestje. Müpa, április 29.)

Szokolovot tehát több mint másfél évtizede, minden évben meghallgathatjuk, s ez mostanáig másfél tucatnyi hangversenyt jelent. Bachtól Chopinig, Mozarttól Prokofjevig, Schuberttől Szkrjabinig nagyon sok és sokféle zeneszerző műveit játszotta már ezekben az években, előbb a Zeneakadémián, utóbb azonban, immár sok esztendő óta, a Müpa zsúfolásig megtelt nagytermében. (...) Szólóestjein valóban nagyon gazdag repertoárból válogat, ugyanakkor a műsor sokszínűsége ellenére, a művész jelentőségének megkérdőjelezése nélkül elmondható, hogy bármilyen zeneszerző művét játssza is, bizonyos értelemben mindig ugyanazt nyújtja. Ő nem „fejlődő”, nem „változó” művész, hanem statikus, végérvényes, állócsillagszerű.

Tovább

 (Demény Balázs hangversenye. Régi Zeneakadémia kamaraterme)

A három mű előadásával Demény Balázs világossá tette, hogy kiváló zongoraművész és a művekhez érzékenyen közelítő, szuggesztív muzsikus. Előadásában Beethoven két szonátája felmutatta erejét, gazdagságát, és az interpretációk gesztusai nyomán a művek fajsúlyáról is képet kaphattunk. Örömmel tapasztaltam, hogy a zongoraművész igényesen értelmezi a hangszeres megmunkálás feladatát, következetesen érvényesítve egy magas igényrendszert.

Tovább

 (Hugo Wolf: Italienisches Liederbuch. Erato)

Aki abszolút csúcsteljesítményt nyújt, az Deutsch. Bölcsessége és türelmes mindentudása egy zen mesteré. Kaufmann kifejezésmódjában hallatlanul kifinomult, vokálisan rendkívül igényes és mindvégig kontrollált, közel jár a tökéleteshez.

Tovább
Élet és Irodalom 2020