Az utóbbi hónapok legjelentősebb franciaországi híre, hogy Éric Zemmour indul a 2022-es elnökválasztáson. Jóllehet a botrányos kijelentéseiről ismert szélsőjobboldali újságíró viszonylag új szereplő a politikai életben, döntése alighanem befolyásolni fogja a jövő évi elnökválasztás forgatókönyvét. Míg eddig úgy látszott, Marine Le Pen visszaszorulása a „republikánus jobboldal” malmára hajtja a vizet, ma már az sem lehetetlen, hogy Zemmour bejut a második fordulóba. Az utóbbi egyre növekvő népszerűsége, ami párhuzamos a hagyományos jobboldal sorvadásával, további átrendeződéseket okozhat a francia politikai életben.

Akárhogyan is, ezek az írások mégiscsak azt jelzik, hogy a fiatal Proust az életének ezt az intim dimenzióját is be szerette volna építeni a műveibe; korántsem véletlen, hogy ezekből a szövegekből egyet-kettőt folyóiratban is megjelentetett. Hogy egyáltalán szerepet szánt nekik, az arra vall, hogy a homoszexualitás „tragédiája” központi helyet foglalt el alkotóművészetében. Tény, hogy a homoszexualitás csak igen-igen halványan jelenik meg a kilencvenes évek derekán elkezdett, de befejezetlenül maradt és csak 1952-ben közreadott Jean Santeuil című fiatalkori regényben. Ami annyit jelent, hogy Proust a kilencvenes évek közepén a témát nem is annyira félretolta, mint inkább elfojtotta magában, csak hogy később, jó másfél évtized múltán, ezek a homoszexualitással kapcsolatos gondolatok, szorongások és aggodalmak, már Az eltűnt idő nyomában lapjain, annál nagyobb erővel törjenek utat maguknak…

Kerek ötven éve, 1971. július 16-án ezen a számon hozta meg a francia Alkotmánybíróság azt a korszakos döntését, hogy az 1958-as alkotmány preambuluma a főszöveghez hasonlóan szintén alkotmányos erővel bír. A döntés nemcsak azért emlékezetes, mert ettől fogva az alkotmánybírák a szorosan vett alkotmánynál sokkal szélesebb hivatkozási alapot teremtettek maguknak; emlékezetes azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy a végrehajtó hatalmat addig szolgaian képviselő Alkotmánybíróság – felülemelkedve a kormánypárti elvárásokon – teljes mellszélességgel kiállt a testület függetlensége és a szabadságjogok mellett.

Eddig arról nem volt szó, hogy a Fidesz – Salvini meg a lengyel PiS mellé – Marine Le Pent is bevonná az EP-ben alakuló új politikai „pártszövetségbe”. Nyilván azért nem, mert a francia politikus sokáig mereven elutasító volt Franciaország EU-tagságát illetően. Csakhogy az elnökválasztás közeledtével sokat puhult a Rassemblement National (RN) EU-val szembeni álláspontja. Ilyenformán a formálódó pártközösség keresve sem találhatna jobb szövetségest annál a francia formációnál, amely szintén a nemzeti önállóságot, a migráció elleni harcot meg a „nemzeti identitás” megőrzését állítja politikájának centrumába. Mindössze az a kérdés, Marine Le Pen el tudja-e majd fogadni, hogy az új pártközösségnek egy nem különösebben jelentős közép-európai kisállam ambiciózus kormányfője legyen a hangadója...

Soós Eszter Petronella legutóbb (2022 – Bonjour, présidente Le Pen, ÉS, 2021/12., márc. 26.) pontos látleletet adott a 2022-es francia elnökválasztás tétjéről. Nagy az esély, csakugyan, hogy Marine Le Pen lesz a második forduló első befutója. Ezért időszerű a kérdés: hogyan viszonyul a francia szélsőjobb elnökjelöltje a republikánus értékekhez, amelyeket egyébként jó ideje ő maga is zászlajára tűzött, mi több, nemegyszer keltett olyan látszatot, mintha ezeknek az értékeknek a mai francia politikai életben ő volna az egyetlen hiteles képviselője. Ez már csak azért is fontos, mert a köztársasági államforma Franciaországban nem egyéb, mint a demokrácia jellegzetesen francia formája...

Sokáig úgy látszott, a közhatalommal való visszaélésként felfogott korrupció csak a fejlődő országokra meg Európa keleti végeire jellemző. Ezzel szemben a nyugat-európai országok nagy részét jó ideig a közerkölcs példaképének tartották, bár igazság szerint ezek sem teljesen mentesek a korrupciótól, amely egyik legszembeötlőbb tünete és fokmérője a modern képviseleti demokráciák válságának. Franciaország például tavaly már huszonharmadik lett a Transparency International által összeállított korrupcióérzékelési index listáján...

A francia forradalomig nem számított csak az uralkodói dinasztia genealógiája. A forradalommal azonban új szereplő jelenik meg a történelemben: a nép. Mivel a francia uralkodói dinasztia meg a nemesség a germán frankoktól eredeztette magát, a nemzetállammá szerveződő francia népnek is szüksége volt felmenőkre. A francia királyság dinasztikus történetének a száli frank Klodvig 496-os (?) megkeresztelése a kezdete. A XIX. századi francia történetírás azonban, fél évezreddel visszalépve a kronológiában, történeti alternatívaként azokban a gall törzsekben fedezi fel a francia nép eredetét, amelyek a római hódítás előtt éltek a leendő ország területén. Ezt a mitikus eredetet hirdették a XIX. század végének meg a XX. század elejének általános iskolai történelemkönyvei, és foglalták össze – a pozitivista történész Ernest Lavisse (1842–1922) legendás tankönyve nyomán1 – a sokat emlegetett és nagy jövő előtt álló „nos ancêtres, les Gaulois” formulában, amely máig egyik fő eleme a franciák nemzeti identitásának.

A párizsi bíróság gazdasági és pénzügyi bűncselekményekben illetékes 32. kollégiuma előtt 2020. november 23-án, hétfőn kezdődött az a per, amelyben Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnököt két bűntársával együtt korrupció, befolyással való üzérkedés és titoktartási kötelezettség megsértése miatt vonják felelősségre.

2020. október 16-án bestiális módon a nyílt utcán meggyilkolták a Conflans-Sainte-Honorine-i általános iskola történelemtanárát, amiért – híven követve a francia közoktatásügyi minisztérium előírásait – a „honpolgári ismeretek” órán a Mohamed-karikatúrák példájával próbálta muszlim gyerekeknek elmagyarázni, mi a szólásszabadság lényege. A tragikus eset jó alkalom annak áttekintésére, hogyan illeszthető be (beilleszthető-e egyáltalán) az iszlám abba az elvilágiasodott társadalomba, amelyben jó ideig – az ország sajátos történelmének következményeként – a laicizmus elvei és jogi keretei határozták meg az együttélés szabályait.

Franciaországnak kerek másfél évszázada köztársaság az államformája. Az államformát első cikkelyének első mondatában az 1958-as alkotmány is rögzíti: „Franciaország egyetlen osztatlan egészet alkotó, vallási szempontból semleges, demokratikus és szociálisan érzékeny köztársaság.” Mi több, az alkotmány 89. cikkelyének utolsó bekezdése kimondja: „A köztársasági államforma megváltoztatásának ügyében nem lehet alkotmánymódosítást kezdeményezni.” A franciák túlnyomó többségének szemében, hosszú időn át, ez az államforma egyet jelentett a hazával. De vajon számít-e még valamit a franciáknak a köztársaság? Vajon ragaszkodnak-e még a vele kapcsolatos eszményekhez, értékekhez, alapelvekhez?

Emmanuel Macron államfő 2017. november 25-i beszédében ötéves elnöki ciklusának „fő ügyeként” jelentette be a férfiak és nők közti egyenlőség megerősítését. A beszéd azonban nem is annyira reális társadalmi célokat fogalmazott meg, sokkal inkább az egyenlőség jellegzetesen francia mítoszát, az emberi jogokat tiszteletben tartó és a sötétség ellen lankadatlanul küzdő Franciaország eszményített képét és szerepét mutatta fel. De vajon hogyan áll a férfiak és nők közti egyenlőség a mai Franciaországban? Mit garantál az Alkotmány, és mennyit sikerült a törvényekben realizálni – főleg az utóbbi másfél-két évtizedben – ebből az egyenlőségből?

Április 9-én Emmanuel Macron ellátogatott a francia főváros délkeleti részében álló Bicêtre kórházba. Az eseményről készült egyik videón a kórház személyzete tapssal köszöntötte a köztársasági elnököt, akinek látogatása alatt (bár ezt az Élysée-palota honlapjára feltett videó nem mutatja) a kórházban akadt azért valaki, akinek volt bátorsága keserűen felróni az államfőnek a közkórházak és általában a közegészségügy gyalázatos állapotát…1

December 5-én Párizsban meg hetven francia kisvárosban több mint nyolcszázezren vonultak ki az utcára tiltakozásul a Macron-féle nyugdíjreform ellen. Az országban szinte alig járt vonat, törölték a légi járatok harminc százalékát, az iskolák felében nem volt tanítás. Megbénult a fél ország. Sok helyen még gimnazisták, sőt, általános iskolások is csatlakoztak a tüntetőkhöz. Akik közül sokan, az egyre gyakoribb rendőri túlkapások miatt, kénytelenek voltak alaposabban utánanézni jogaiknak. Mint ahogy annak is, hogy mire jogosítja fel a törvény a tüntetőkkel szemben eljáró rendőröket...

Sándor Márai: Journal, Les an­nées hongroises, 1943–1948, vá­lo­gatta és fordította Catherine Fay, az előszór írta Kányádi And­rás, Albin Michel, Paris, 2019,  526 oldal, 25 euró

Az olvasói elismerés, természetesen, párhuzamos a francia sajtó elismerésével. Most, hogy az ősszel a Márai-napló első kötete is megjelent az életművet gondozó párizsi Albin Michel kiadó gondozásában, az eseményről a színvonalas kulturális rovatáról ismert Télérama című hetilap mellett a Le Monde is, sőt, három egész újságoldalon, a baloldali Libération is beszámolt (a hetilap szeptember 4-i, a Le Monde a szeptember 26-i, a Libération pedig az október 3-4-i számában). A válogatást a tavaly Nicole Karatson-Bagarray díjjal jutalmazott Catherine Fay jegyezte, a jó ötszáz oldalas kötethez Kányádi András írt előszót. (A 2003-ban alapított díjjal a párizsi Magyar Intézet a hazai irodalom legjobb francia fordítóit jutalmazza.) A párizsi kiadó két további kötet-válogatást tervez a Márai-naplóból, a második kötet L’Exil à Naples et New York 1948 ‑ 1967, a harmadik pedig Second exil à Naples et San Diego 1967 – 1989 címen fog megjelenni.

Sokan hitték, hogy a Macron-jelenség, ez a francia tradícióktól idegen „kakukktojás” aligha tud hosszú távon meghonosodni a politikai életben. Csakhogy a Macronra és pártjára nézve korántsem sikertelen európai választások meg az 2017 óta átvészelt krízisek tükrében ma már világos: a „rendszernek” sokkal nagyobb a szakítószilárdsága, mint gondolták, és a köztársasági elnöknek nemcsak képessége, de komoly esélye is van az ország politikai térképének tartós átrajzolására.