Fáy Miklós

(Higdon: Violin concerto – Deutsche Grammophon, 2018)

Hilary Hahn igazi ász, abból a szempontból is, hogy nem kell már ászként viselkednie, nem kell bebizonyítania, hogy mennyire tud hegedülni, így a Csajkovszkij-mű tempói kifejezetten kényelmesek, az ember azon kapja magát, hogy nem arra figyel, mennyire jó a szólista, hanem hogy mennyire jó a mű maga. Jön egy kósza gondolat, hogy vajon hiányzott-e a Csajkovszkij-koncert a világból, amíg nem volt, és jön a kósza válasz is, hogy bizony hiányzott.

Tovább

(Wagner: Parsifal – a Bayerische Staatsoper előadásának internetes közvetítése)

Wagner-szőnyeg árad a zenekari árokból, ha egy szőnyeg áradni is tud. Mondanám, hogy akkor inkább áradat, özönvíz, bármi, csak ez valahogy szilárdnak is érződik még mozgásában is, nem elsodor, hanem ott van, rá lehet állni, rá is állnak, ezen énekelnek. A világ legjobb wagneristái, akik most úgy is énekelnek, mintha ők volnának a világ legjobb wagneristái.

Tovább

(Verdi: Rigoletto – Szegedi Szabadtéri Játékok)

Nyilván ez egy nagy igazságtalanság az élettől, ez is meghal, az is meghal, az egyiket siratják, a másikat észre sem veszik. A Kendi-féle Rigoletto persze nem hal meg, vagy nem a színen, de azért észre sem vesszük, valaki a herceg kíséretéből áldozatul esik az udvari ármányoknak. Átok? Megfogant átok?

Megfogant, de a nézőket átkozták meg, hogy ilyesmit kell hallgatni meg nézni.

Tovább

(Bach: Goldberg-variation – Deutsche Grammophon, 2018)

Mihez képest önkényes és őrült és elfogadhatatlan és mégis fontos Glenn Gould? Ezer kulturált és kifinomult zongoristához képest. Igaz, nekik nem jutott eszükbe a Goldberg-variációkat játszani, mert az olyan nehéz és népszerűtlen darab, Gould meg fogta magát, és ezzel kezdte a lemezkarrierjét, de ez most nem számít. Ami számít, hogy valaki úgy játszotta el a darabot, hogy a szerzője nem biztos, hogy ráismerne, és világhírű lett vele. Annak ellenére, hogy ha nem tagadta is meg az 1955-ös felvételét, Gould élete végén mégis újravette a darabot, mintha eltávolodott volna a saját interpretációjától.

Tovább

(Wagner: Tannhäuser – Müpa, június 14.)

Bár a Müpa Wagner-fesztiválja tartja magát az elveihez, és első osztályú énekeseket hív meg, ez most épp annyit jelent, hogy Sophie Koch-ról alig tudtam elhinni, hogy ő Sophie Koch. A hang sem nagyon jellegzetes, inkább csak problémátlan, de hiába vesz föl mindenféle erotikusnak szánt lepleket a művésznő, hiába hentereg oly idétlenül a hencseren, csak nem látom, hogy ez a bűnös szenvedély Tannhäuserben bűnös lenne. Vagy legalább szenvedély.

Tovább

(Wagner: Trisztán és Izolda – Müpa, június 7.)

Nem érdemes nagyon bosszankodni, ez már jobb nem lesz. Leginkább az a baj, hogy amitől jobbá kellett volna válnia, attól sem lett nagy a lépés az emberiségnek. Zenei szempontból ha nem is elhanyagolható a teljesítmény, sokszor kell arcokat vágni. Ez most komoly? Komoly. Peter Seiffert? Ő. Tényleg tökéletesen kimerül és bereked a harmadik felvonásra? Bizony ki, bizony be. Az volna a csoda, ha nem így történne, a nagy bajuszú Trisztán három felvonást kiabál végig, ezt így nem lehet büntetlenül.

Tovább

(Bartók: A kékszakállú herceg vára – Erkel Színház, június 4.)

Hommage vagy nem hommage, az persze teljesen mindegy. Opera legyen, ha szabad kérni, álljon meg a lábán, de nem áll. Ez már nem csak rendezési fogyatékosság, bár tény, hogy Juditnak, vagyis az őt alakító Lukács Gyöngyinek minden ajtónál elölről kell kezdeni a kapaszkodást, nincs a cselekménynek folyamata, egy kulcs – egy kulcs – három kulcs – egy kulcs – egy kulcs. Lemegy egy ajtó, Sziszifusz köve legurul a lejtő aljára, Judit meg újrakezdi a balhézást, nyisd ki a következőt is.

Tovább

(Kálmán: Csárdáskirálynő – Kecskeméti Katona József Színház)

Még az előadás elején járunk, nem tudja az ember, hogy búsuljon vagy kárörvendjen, bénák vagytok, és úgy is néztek ki, de közben van azért egy nagyon félelmetes szám is a színlapon: 200 perc egy szünettel. Ennyi kárörvendési lehetőség nincs azért a színrevitelben, itt mindjárt le kezdi élni az Orfeum a maga vidámnak szánt életét, mintha újrahasznosították volna egy valamikor Chicago-előadás jelmezeit, pucér keblű tánclegények között kibontakozik a nagy tragédia.

Tovább

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, május 20.)

Ez hát a születésnap, a zeneakadémiai ünnepség, Concerto Budapest és Keller András háttér- (vagy inkább túlságosan is előtér-) munkájával. Bámulok búsan, talán tényleg nekik nem annyira fontos. Talán megint az van, hogy túl korán hagyták abba a munkát, a darabról való gondolkodást, a megvalósítás csiszolását, jó lesz ez, ennyi időnk van rá.

Tovább

(Dancing Cello – Hungaroton, 2018)

A CD nagy tanulsága régi tanulság: Várdai tényleg mindent tud, amit megtanulhatott. De amit nem, azt is. De akkor most hogyan tovább?

Tovább

(Nemzeti Filharmonikusok – Zeneakadémia, május 6.)

De az egész muzsikálásban van valami löttyedtség, kifejezéstelenség vagy enerváltság, nem akarunk mi senkinek semmi rosszat. De jót sem. Kobajasi fantasztikus fizikai formában van, mozgékony és karcsú, letagadhatna húsz évet, de a zenélése mélységesen kiábrándultnak és kifejezéstelennek hat.

Tovább

(Massenet: Cendrillon – A Metropolitan előadásának élő közvetítése)

Ha nem értjük, de szép, ha például mindenki pirosban van egy Hamupipőke-történetben, elég, ha azt mondjuk, biztosan ez csak az erotika színe, minden női jelentkező egyféleképpen akarja fölhívni magára a figyelmet. Magamtól mindenesetre csak idáig jutottam volna, meg hogy nem jön be a dolog, jönnek a fantasztikus ruhafantáziák, az egyik jelentkező például egyszerűen veres tyúknak öltözik, tarajos sapkával és hosszú tollakkal hátul, de a herceg csak legyint, ásít, rá sem néz.

Tovább

Tovább

(Verdi: Az álarcosbál – Operaház, április 21.)

Sümegi Eszter persze hibátlan, Agache meg fenomenális, de csak a hangot illetően. Hogy itt összetört lelkekről volna szó, barátság és szerelem, nagy érzelmek között verődő nagy emberekről, azt csak nagyon ritkán lehet megsejteni.  Pedig elvileg ezért énekelnek.

Tovább

(Martha Argerich és a Kremerata Baltica koncertje, Müpa, április 12.)

Lehet vitatni Argerich Liszt-értelmezésének mélységét vagy magasságát, tényleg úgy verte a hangszert, mintha haragudna rá, vagy mintha indulatkezelési problémái volnának, és végre kiélhetné magát ebben a nyilvános gumiszobában. Egyfelől. Másfelől meg ott van ez a hihetetlen elán, ez a gyerünk, gyerünk, essünk neki, ne csak bámuljunk, de másszunk föl a hegyre, nézzünk körül a magaslatról.

Tovább

(Khatia Buniatishvili és a Concerto Budapest koncertje, Zeneakadémia, április 7.)

Szóval: Khatia Buniatishvili nem zseni. Jön, és bírom a közönséget, ahogy szépen fölpattannak az oldalerkély hátsó soraiban, hirtelen nem elég alkarra hajtott fejjel feloldódni a zenében. Buniatishvili pedig nem játszik rosszul, nem játszik karakter nélkül, még azt is megkockáztatom, hogy igenis van valami egyéni meglátása  Csajkovszkij b-moll zongoraversenyéről. Líraibban vagy legalábbis halkabban játszik, egy kicsit rögtön az elején meg is lassítja a száguldást, amit igen szépen érzékel és követ a Concerto Budapest és Keller András.

Tovább

(A City of Birmingham Symphony Orchestra koncertje – Zeneakadémia, április 2.)

Eleve nyúlósan lassú az első tétel, durván dörömbölős a zongorahang, és nem azért, mert közel ülök, még közelebb ültem egy nappal korábban Danyiil Trifonovhoz, az mégsem fájt, sőt. Ez meg csörömp és durung, és mintha mást sem akarna üzenni ez a rokonszenvesen polgári Buchbinder, mint hogy normális ember is tudhat zongorázni. Ellenállok a kísértésnek, és nem teszem föl a kérdést: tudhat, de minek. Tudhat, de nem tud.

Tovább

(Christa Ludwig Sings Brahms, Wagner, Mahler & Beethoven – Warner, 2018)

Akkor is ellen kell állni a kísértésnek, hogy a régi időket emlegessük, meg hogy a mai törpécskék nyomába sem… Szóval, valami hülyeséggel akartam kezdeni, úgyhogy meghallgattam vele a Carment németül, abból nem lehet jól kijönni. Azt kell énekelni a nagy csábítónő, a nőnemű Don Juan szerepében, hogy ja, die Liebe hat bunte Flügel. Az ő hangján, az ő kedves, német háziasszony arcával és habitusával… Jó tudni, hogy ő sem tökéletes. Valószínűleg nem tökéletes, de a Carment úgy énekli, ahogy kell.

Tovább

(Mahler: Des Knaben Wunderhorn – Warner, 1968–2018)

No, de Fischer-Dieskau! Fiatal negyvenesként, csúcsformában, edzett előadóként, a világ legnagyobb dalénekeseként. Hm. Csodálatos. Ezerhangú. De tényleg, a Riadó alatt még arra is van figyelme, hogy kicsit kifusson a szuszból, mintha egyszerre kellene menetelni és énekelni. Megfilmesíteni való interpretáció, mondanám, de minek filmesíteni, ha ilyen láttató ereje van.

Tovább

(Született muzsikusok – sorozat a You Tube-on)

Szóval: miért kell egy harminchét perces filmecskének rögtön az elején olyan súlyosan ostobának lenni, hogy az ember csak azért nézi tovább a filmet, hogy lássa, mi fog ebből kisülni. Nem sok. Kiindulási alapként megtudjuk, hogy Keller azért lett karmester, hogy itthon is dicsőséget szerezzen a hazájának, igazán imponáló ez az önfeladás és közszolgálat.

Tovább
Élet és Irodalom 2018