Wagner István

(William Kentridge: Thick Time. Installationen und Inszenierungen, Museum der Moderne Salzburg – Rupertinum & Mönchsberg, megtekinthető november 5-ig.)

Tovább

(Romanze mit der Revolution, ACC Galerie Weimar, megtekinthető november 12‑ig.)

Tovább

(Uwe Pfeifer – Wahlverwandte & Idole, Kunsthalle Talstrasse, október 15-ig és Uwe Pfeifer: Beton und Träume, Kunstmuseum  Moritzburg, Halle, november 11-ig)

Tovább

(Von Hopper bis Rothko. Amerikas Weg in die Moderne – Museum Barberini, Potsdam. Megtekinthető október 3-ig)

 

Tovább

(Max Pechstein – Künstler der Moderne, Bucerius Kunst Forum, Hamburg. Megtekinthető szeptember 3-ig.)

Tovább

Ez a címe „az év kiállításának” – egy egész esztendőn át – a Schwäbisch Hall műcsarnokában, az itteni Würth-gyűjtemény saját anyagából – némi kölcsönzéssel  – öt évszázadból 150 művész 250 művével. A nemzetközi monstre-seregszemle egyik legrégebbi darabja 1460 tá­já­­ról, id. Hans Murer műhelyének mindkét oldalán festett fenyőfa oltárképe, tizenkét szent alakjával, mögöttük változatos tájjal, a Bodeni-tótól a Dunáig. Az egyik legújabb 2014-ből Christopher Lehmpfuhl helgolandi vihart ábrázoló vászna, a tajtékzó tengert zabolázó vasbeton hullámtörők „erődítményfalával”.

Noha a rendezők a természeti elemeket, valamint az időjárási jelenségeket meg az év- és napszakokat megjelenítő alkotásokat fogalmi csoportokba sorolták, azért még „szabad a gazda” a felfedező kedvű látogatóknak is a kötetlen csapongásra. Így például csokorba szedhetjük a francia impresszionisták színe-virágát, Eugène Boudin vagy Camille Pissarro kikötői képeivel Le Havre-ból, Alfred Sisley vízparti naplementéjének jegenyesorával, Pierre Bonnard háztetők felett gomolygó felhőivel vagy a német expresszionisták közül Ernst Ludwig Kirchner Drezda-környéki téglapiros fürdőházát szintén olajban, Emil Nolde hol vakító fehéren izzó, hol skarlátvörösbe, hol kobaltkékbe vagy bakacsinfeketébe borult, vízen tükröződő fríz égboltjait oldott akvarellben vagy Erich Heckel holland tengeri látomását, már-már monokróm szürke árnyalatokban, vegyes technikával. Netán összevethetjük Max Liebermann fürdőző fiúkról készült variációit Hermann Max Pechstein hasonló témájú változataival. A harmincas évekből az op-art korai előfutára Max Ernst hullámvonalakkal telerajzolt rézkarcsorozata, Hans Arp papírkollázsainak ciklusa és Josef Albers víz alatti világot sejtető, raszteres alumíniumlapja fekete-fehér kontrasztokban, metafizikussá stilizált Max Beckmann vagy Alberto Magnelli egy-egy tengerparti vászna, illetve Lyonel Feininger mértani szigorú vitorlásainak sok-sok háromszöge vegyes technikával, miközben szürreális látomás André Masson bikaviador rovarainak raja az arénában meg Fernand Léger mennyei sorompókat átszelő repülőgépei az égbolton és nem utolsósorban René Magritte elvarázsolt birtokának sejtelmes kastélya a pozsgás levelekből óriási madarakká átvedlő címerállatokkal. Az ötvenes évek kísérletező kedvét idézik Alexander Calder színezett fém mobilplasztikái, a hetvenes esztendőkben az amerikai absztrakció világhódító hatását illusztrálja Roy Lichtenstein monumentális vászna, és öles léptekkel haladva az ezredfordulóig, még a címe is azonos – Szélmenyasszony – Hans Trier mozgalmas tojástempera kompozíciójának, Dieter Hacker bronzból öntött, lobogó „sörényű” női büsztjének, valamint Anselm Kiefer fotóátfestésének, valódi hajból készült applikációval. A legutóbbi évtizedben atombombák gombafelhőit vizionálta drámaian Roberto Longo szénrajz Nagaszaki-sorozata, Alfred Hrdlicka akvarell-filctoll ciklusa az iraki háborúban a foszforbombák okozta lángtenger elleni protestálás, Marc Quinn pedig meghökkentő módon fehér márványból faragta ki ezt az apokaliptikus látomást, közel kétméteres méretben, és ezzel csak válogatási ötleteket ad a nézőknek az alkalmi tallózás.

Rangidős mesterek esetében akár sok évtizedes életművük markáns periódusaival is megismerkedhetünk, netán párhuzamos kirándulásaikkal más műfajokban és kivitelezési technikákban meg alapanyagokban, mint ahogy az Gerhard Richter, Günther Uecker, Markus Lüpertz, Arnulf Rainer, Anselm Kiefer vagy épp Christo projektjei esetében történt a világ távoli tájain. Az egyetlen magyar ezúttal a hatvanas, újvidéki Penovác Endre, a tengert és az eget finoman összemosó madártávlati panorámájával, aki a rendszerváltás óta Bácska-Topolya és Budapest között „ingázik”.

(Wasser, Wolken, Wind – Kunsthalle Würth, Schwäbisch Hall. Meghosszabbítva szeptember 3-ig. Lapunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Tovább

Kizárólag saját gyűjteményéből válogatva, a biedermeiertől a korai avantgárdig ívelik át az 1830 és 1930 közötti évszázadot a bécsi Leopold Múzeum ún. „nőképei”, ahogy az eredeti címadás fogalmaz. A kiállítás első felében a nők megörökítésének változatai sorjáznak tematikus bontásban, a portrétól az aktig, az anya–gyermek motívumon vagy a foglalkozás és a környezet ábrázolásán át a különféle életszakaszokig. A tárlat második része viszont a XIX. és XX. század női szerzőinek festményein, grafikáin és szobrain át variálja ezeket a témákat.

A férfiak szemszögéből születtek a fotografálás elterjedése előtt az arcképrendelések, Michael Neder 1835 körüli népies zsánerjelenetétől Ferdinand Georg Waldmüller 1856‑os öregasszonymellképén vagy Josef Engelhart 1890 körüli, fekete kucsmás idős hölgyén át a felkapott festőfejedelem – Gustav Klimt – társadalmi presztízst is megtestesítő, díszes karosszékben ülő és elegánsan öltözött fiatal leányáig, 1894 tájáról. Amikor Anton Romako 1885-ös életképét szemléljük a kastélyának tágas termében, darázsderekú krinolinban festegető Maria Magda Kuefstein grófnőről, majd összevetjük ismeretlen szerző 1910-es évekből való, impresszionisztikusan könnyed jelenetével, amelyen a szalmakalapos, festőköpenyes művészasszony a szabadban pingál egy meztelen modellt, talán eszünkbe se jut, milyen hosszú emancipációs út vezetett „a gyengébbik nem” esetében az akadémiai tanulmányok engedélyezésétől a kiállítási lehetőségek biztosításáig. Még az amúgy rebellis Egon Schiele is hagyományos szerepkörben és bizánci ikonná stilizálva örökítette meg modern Madonnáját 1912-ben, azonos évből másik tipikus női szerepkör a műteremben várakozó modellek csoportja Ernst Ludwig Kirchner expresszív kompozícióján vagy Herbert Boeckl fekvő női aktja (1919), de még Koloman Moser is Vénusszá idealizálta grottában pózoló, meztelen nőalakját 1914 táján. Amíg a kézimunka családi körben is művelhető volt – megtestesítője itt Käthe Kollwitz fáradt arcú proletárasszonya a Német Otthoni Munka Kiállítás 1905-ös berlini falragaszáról  –, hovatovább társadalmilag is elfogadott női foglalkozássá vált a színész mesterség – lásd Anselm von Feuerbach klasszikus-kosztümös Medeáját (1873) –, akárcsak a cirkuszi akrobataság, amint azt Max Feldbauer flitteres dresszben pózoló Artistanője (1913) demonstrálja.

A női részlegen egyrészt a figurális témák vonják magukra a figyelmet, Cecil van Haanen 1875 körüli, fehér pettyes, piros fejkendőben megörökített műtermi lányprofiljától Helene Funke Álom (1908/10) című, telt idomú heverő aktjáig, illetve Käthe Kollwitz múlt század fordulóján mintázott, férfiasan rusztikus és tömbszerű nőcsoportjától a húszas évek végén a Wiener Werkstätte  művészeti vezetőjévé avanzsált Wally Wiesel­thier Éva a kígyóval (1920 k.) biblikus ihletésű, színes mázzal borított art-deco kerámiájáig. Ám inkább a természeti tájak és urbánus veduták dominálnak, amelyek közt jellemző a felhasznált alapanyagok és alkalmazott technikai eljárások változatossága. Így az 1900-as években Marie Egner lavírozott akvarellben vetette papírra a salzburgi mocsárvidék távolba vesző horizontját a végtelen égbolttal, Olga Wisinger-Florian olajjal rögzítette kartonra rózsakertbéli Nyári estjét, Tina Blau nem kevésbé impresszionista könnyedséggel pingálta lenvászonra bécsi Práter-részletét (1910/15), míg Emma Milch-Bormann a madártávlatból szélesen kitárulkozó Boszporusz (1930 k.) panorámáját színes fametszetlapokon sokszorosította. Utóbbi amerikai emigrációban hagyott hátra jelentős grafikai életművet, és a mifelénk kevésbé ismert Broncia Koller-Pinell is, akárcsak a húszas évek végének dekoratív kerámiákat alkotó nőcsoportjából Gudrun Baudisch-Wittke, Irene Schaschl-Schuster vagy Kitty Rix-Tichachek. A fehér foltok feltárása a tematikus tárlat egyik érdeme. 

(Frauenbilder – Vom Biedermeier bis zur frühen Moderne, Leopold Museum, Bécs. Megtekinthető szeptember 18-ig. Lapszámunk képeit a kiállítás anyagából válogattuk.)

Tovább

(Klimt und die Antike – Erotische Begegnungen, Orangerie im Unteren Belvedere. Megtekinthető október 8-ig.)

Tovább

Tovább

(Luther und die Avantgarde, Altes Gefängnis, Lutherstadt Wittenberg. Nyitva szeptember 17-ig.)

 

Tovább

Tovább

 (Gerhard Richter – Neue Bilder, Staatliche Kunstsammlungen Dresden – Albertinum, augusztus 27-ig)

Tovább

Ha csak azt vesszük, hogy Egon Schiele (1890–1918) papír alapú munkái közül összesen százhatvan válogatott gouache festményét, akvarelljét és rajzát hozta össze Klaus Albrecht Schröder igazgató-kurátor a bécsi Albertina, valamint osztrák és külföldi köz- és magángyűjtemények tulajdonából, ez a reprezentatív tárlat már akkor is megér egy látogatást. A rendező elképzelése szerint a magányos művész és a társadalom, valamint a falakra függesztett páratlan œuvre és kora földhözragadt realitása közötti kontrasztot a térben lebegő óriás fotográfiák hangsúlyozzák.

A mindössze évtizedes életmű valamennyi szakaszát bemutatják, az ifjúkori zsengéktől a korai halála előtti, utolsó skiccekig. Stílusfejlődése a naturalizmustól, szimbolizmustól az impresszionizmus kései fázisáig követhető, nem utolsósorban a Wiener Werkstätte és a Jugend­stil reá gyakorolt, döntő hatásáig. Választott példaképe az ünnepelt festőfejedelem – Gustav Klimt – volt, de nála a rajz csak másodlagos szerepet játszott jobbára allegorikus piktúrája mellett, mint ötletrögzítés, terv és előzetes vázlat, viszont Schielénél a grafika önállóvá és az olajképekkel egyenrangúvá vált. Alig húszévesen, már 1910 táján kialakult másokéval összetéveszthetetlen, egyéni stílusa, a teljesen semleges háttér ellentéteként a figurák és tárgyak kontúrjainak erőteljes hangsúlyozásával, többnyire szecessziós dekorativitással. Klimt idealizáló témavilágával szemben Schiele drámaiságát a rusztikus szerkesztés mellett az olykor sötét kolorit is tovább fokozza. Az esztétizáló szépség helyett szívesen hangsúlyozta a taszító vonásokat, a normális mellett a patologikust is kutatta, hogy az álságos prűdséget meg a nyárspolgári morált a vérbő erotikával provokálja. Az olyan tabuk döntögetése mellett, mint a kiskorúak vagy az azonos neműek szexualitása, átmenetileg háttérbe szorultak bizonyos szakrális vonatkozásai, gondoljunk itt csak a bizánci ikonok ihlette V-alakú ujjtartásra vagy a Fin de Siécle életörömöt habzsoló fényűzésével szemben a szerzetesi szegénység propagálására, félig meztelen és legfeljebb rövid inget vagy durva barátcsuhát hordó, magányos vagy páros férfifiguráinak hosszú sorával. Csak a legújabb kutatások tárták fel, hogy 1912–1918 közötti, ún. allegorikus művei csoportjában az olyan patetikus címadású kompozíciók – mint a Megváltás, Áhítat vagy Az igazság feltárása –, a XIII. századi „spirituálisok”, illetve Assisi Szent Ferenc tanaival szembesült mélyrehatóan. Festő barátja – Albert Paris Gütersloh – feljegyzése szerint: „A kevés valódi művész között Schiele a valóban jóságos kevesek közé tartozott.” Másik kortársa – Johannes Käfer – 1946-ban Schiele „színtiszta jóságát, a teremtmények iránti franciskánus szeretetét, valamint hamisítatlan szerénységét” méltatta. A mostani tárlat tudományos tanácsadója – Johann Thomas Ambrózy – az 1911-ben elkezdett Szent Ferenc és Klára sorozatból a Megtérés, Becézés meg az Agónia esetében mutatta ki az aszkézis szembesítését az anyagi javakat harácsoló törekvéssel...

A hazai vonatkozások sem hiányoznak, mivel Schiele már 1912 elején vendégszerepelt Budapesten a Neukunstgruppe (Újművészeti Csoport) tagjaival. 1912–13 fordulóján Győrben tartózkodott a dúsgazdag szeszgyáros és műgyűjtő Léderer família villájában – akikkel még Klimt hozta össze –, és a legidősebb fiú, a kamaszodó Erich Léderer 1913-ban befejezett olajportréjához mintegy húsz akvarellt meg vegyes technikájú vázlatot vagy ceruzarajzot készített, különféle álló és ülő pózokban, amelyekből itt és most is ízelítőt kapunk, az Albertina, illetve a Kunstmuseum Basel tulajdonából, végül a mi Szépművészetink kölcsönözte a Két barátnő (1912) erotikus kisugárzású és dekoratív akvarelljét. 1917 őszén Schie­le közvetítésével vásárolták meg Lédererék Klimt Beethoven-frízét, így maradhatott az utókorra a Wiener Seces­sion eme örökbecsű kelléke.

(Egon Schiele, Albertina, Bécs. Megtekinthető június 18-ig, a müncheni Hirmer Verlag 380 oldalas, gazdagon illusztrált katalógusának kíséretében. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Tovább

A bajor kismester,Carl Spitzweg  kisméretű képeivel a kispolgári idill tipikus festőjének számított sokáig. A diplomás gyógyszerész és rendkívül termékeny amatőr piktor másfél ezernél több művéből életében mintegy négyszázat értékesített, és bár a maga korában is népszerű volt, valóságos reneszánsza a második világégés után következett be a háború borzalmainak ellenhatásaként, a nyugatnémet „gazdasági csoda” idején. Ami két évszázadon át ártalmatlan humornak és biedermeier bájnegédnek tűnt, az mai szemmel nézve hovatovább a nyárspolgári korlátoltság, álszent moralitás, bürokrata merevség, hatósági részrehajlás, a klérus kétszínűsége, az uniformis iránti üres rajongás, az újgazdagok arisztokratákat majmoló hobbijai meg a kisemberek hétköznapi nyomora precíz és szókimondó kritikájának számít. Ezért döntött úgy a bécsi Leopold Múzeum, hogy 130 évvel a művész halála után – osztrák földön első retrospektívájaként – kereken száz képet bemutat, ráadásul a hatvanas bécsi multimédiaművész,Erwin Wurm másfél tucatnyi groteszk installációjával szembesítve.

Tovább

(Impressionismus – Die Kunst der Land­schaft, Museum Barberini, Potsdam; Monet – Beyeler Museum, Riehen/Basel. Mindkét kiállítás május 28-ig látogatható.)

A római barokk Barberini-palota replikáját rendelte meg Nagy Frigyes potsdami székhelyére, és ez világháborús romjaiból januárra épült fel újra. Első kiállítása az Impresszio­nizmus – A táj művészete, amelynek nemzetközi anyagában mintegy száz festménynek közel a fele Claude Monet alkotása. A tárlatot rendező Ortrud Westheider múzeum-igazgatónő egyrészt azt a közhelyet igyekezett cáfolni, hogy ez a stílusirányzat csak felszínesen és hozzávetőlegesen rögzítette a helyszínen a valóságot, másrészt azt a tévhitet, hogy az előzetes, tudatos koncepció helyett csak a véletlenül adódott téma pillanatnyi hangulatát kapta el. Ezért mellékeli akkori vagy mai fotók tömkelegén túl Klaus Wyborny Tanulmányok Monet-hez. A képzeletbeli múzeumban című filmetűdjét, amellyel felkereste a normandiai sziklás tengerparton Monet festményeinek néhai színhelyeit, és azokat az ott készült képekkel állította párhuzamba.

Tovább

Ezzel a kiállítási címmel csalogatja látogatóit a turisztikai szezon kezdetén a drezdai Albertinum 130 alkotással, egyrészt saját anyagából frissen restaurált, eddig sohasem látott műveket is válogatva, másrészt jelentős külföldi kölcsönzésekkel. Amikor Goethe 1816/17-es Itáliai utazását publikálta és „Ismered-e a hont, hol a citrom virul” versét megírta,  fokozta az érdeklődést a „bel paese” iránt. Camille Corot és William Turner vagy Oswald Achenbach és Max Klinger egyaránt felkereste a verőfény és a festői tájak, az ókori örökség és a reneszánsz kultúra mediterrán atmoszférája miatt. A példaképek illusztrálására a szász állami gyűjtemények gazdag tárházából antik plasztikák és XIX. századi szobrok éppúgy előkerültek, mint patinás festmények a régi mesterek galériájából.

A látogatót a bejáratnál Claude Lorrain Acis és Galatea kikötői tájjal (1657) című vászna köszönti, amely a látkép műfaját más témákkal egyenrangúvá tette, és aztán Nicolas Poussin közvetítésével évszázadokra mintát kínált. Aztán a változatos itáliai veduták impozáns tárháza következik, előbb a klasszicizmustól a romantikáig – lásd Julius Schnorr von Carolsfeld, Ernst Ferdinand Oehme, Ludwig Richter vagy Carl Blechen képeit –, majd a realizmus periódusáig, amikor az árkádiai álom a szabad ég alatt festett természeti tanulmányok nyomán szemléletében is közel került a valósághoz – például Oswald Achenbach vagy Adolph Menzel esetében. A XIX. század második felében az „Örök Város” hovatovább az ún. „német-rómaiak” tartós gyülekezési helyévé vált – mint Arnold Böcklin, Anselm Feuerbach vagy Hans von Marées –, akik ihletforrásként újra visszafordultak az ókori görög-római kultúrkör pogány mitológiájához avagy a reneszánsz óriásainak ezt feltámasztó remekműveihez. Az Európa északabbi fertályaiból a mediterrán déli régiókba zarándokolt, alig ismert kismesterek vagy világhírűvé lett kollegáik életkoruknak és érdeklődési területeiknek megfelelően írták meg egy folyton változó talján valóság vizuális krónikáját, az érintetlen természettől az agrikultúrán át az iparosodásig, ezzel párhuzamosan az ókori maradványoktól és középkori várromoktól a reneszánsz csodáin át a barokk, a klasszicizmus meg a modernebb urbanisztika műemléki látványosságaiig. A kiterjedt német nyelvterületről az olasz tanulmányutakra érkezett germán mesterek mellett híres külföldi kortársaik is méltó helyet kaptak ezen a széles nemzetközi seregszemlén, hogy ízelítőként ismételten csak Camille Corot, Johan Christian Dahl vagy William Turner nevét említsük. Így váltották egymást a kulturális turisták generációi gyalog és lóháton meg úti hintón, később vitorláson és gőzhajón vagy vasúton és nem utolsósorban gépkocsival. A „fin de siècle” nyomán az 1900-as századforduló a záró akkord, amikor Arnold Böcklin meghalt fiesolei utolsó lakhelyén, amikor müncheni tanulmányait megszakítva Paul Klee eljutott Nápolyig, hogy megcsodálja Hans von Marées itteni freskóit a zoológiai állomáson, ekkoriban Vaszilij Kandinszkij több hónapot töltött az északolasz Torinóban, Otto Julius Birbaum író és zsurnaliszta pedig publikálta az első old timer baedekert Egy érzékeny utazás automobillal Berlintől Sorrentóig és vissza a Rajna mentén címmel...

A kísérő rendezvények sokféleségén túl maradandó élményt nyújt két, egymást kiegészítő, elegáns album is a múzeum saját kiadásában, a Sandstein Verlag Dresden kivitelezésében, Heike Biedermann és Andreas Dehmer szerkesztésében. Az egyik az Italienische Landschaft der Romantik – Malerei und Literatur (A romantika olasz tájai – Festészet is irodalom) 104 oldalon 42 színes képpel, a másik az Italienbilder zwischen Romantik und Realismus – Malerei des 19. Jahrhunderts (Itáliai képek romantika és realizmus között – A 19. század festészete) 196 oldalon 133 repróval.

(Unter italischen Himmeln – Italienbilder des 19. Jahrhunderts zwischen Lorrain, Turner und Böcklin. Staatliche Kunstsammlungen Dresden, Albertinum. Megtekinthető május 28-ig. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Tovább

Tovább

(Revolutionär! – Russische Avantgarde aus der Sammlung Vladimir Tsarenkov, Kunstsammlungen Chemnitz, megtekinthető március 19-ig. A drezdai Sandstein Verlag 424 oldalas katalógusa valamennyi bemutatott művet reprodukálja, tucatnyi tanulmány kíséretében, angol vagy német nyelvű kiadásban.)

 

Tovább

(Georgia O’Keeffe, Bank Austria Kunstforum, Bécs. Megtekinthető március 26-ig, a Verlag Prestel München/London/New York 272 oldalas, 200 képpel illusztrált német vagy angol albumával kísérve.)

Tovább

(Ist das Biedermeier? Amerling, Waldmüller und mehr. Unteres Belvedere, Bécs, megtekinthető február 12-ig, a müncheni Hirmer Verlag német vagy angol nyelvű katalógusának kíséretében. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Ezzel a provokatív kérdéssel rendezett tárlatot a bécsi Belvedere kurátora – Sabine Grabner – egyrészt félszáz osztrák képpel, saját tulajdonukból, másrészt nemzetközi párhuzamokkal, német, cseh, magyar, szlovén és északolasz kölcsönzésekből, a külföldi kollegák saját belátása szerint válogatva. Az újraértelmezés lényege pedig abban áll, hogy a korábban szűkkeblűen és mereven értelmezett 1830–1848 közötti periódus helyett egészen 1860-ig kitolja a vizsgálódás határát, a Monarchia koronatartományaiból pedig a stílusirányzat nemzeti különbségeit és hasonlóságait egyaránt felméri. Mindemellett megmarad a profán piktúránál – így műfajilag a portré, a táj- vagy az életkép a jellemző –, ám a pingált enteriőrökben szereplő bútorokból és lakberendezési tárgyakból eredeti példányokat is felvonultat az egykori Habsburg országrészek metropolisaiból.

Ami az 1860-as záróakkordot illeti, a művészettörténésznő katalógusbéli indoklása szerint az osztrák biedermeier példaképeinek munkássága ekkoriban tetőzött Friedrich von Amerling tipikus, egyalakos jeleneteivel, Josef Danhauser vagy Johann Baptist Reiter ötletgazdag történeteivel és nem utolsósorban Ferdinand Georg Waldmüllerrel valamennyi témakörben, sőt, utóbbi figyelme kiterjedt a társadalom peremére szorultak nehéz helyzetére is, a zálogházaktól a kilakoltatásokon át a gyermekmunkáig. (Főműveiből a Rőzsegyűjtők [1855], az Úrnapja reggelén [1857], illetve a Kora tavasz a bécsi erdőben [1861] című kompozícióit külön kiemeli.) A magyarok közül felhívja a figyelmet Waldmüller egykori privát tanítványára, a Bécsben sokat dolgozott Borsos Józsefre, akitől A libanoni emir (Zichy Ödön gróf portréja) című, 1843-as vásznát a tárlat hívóképévé választotta. Szerinte a cseh tájak markáns ábrázolója volt Bedřich Havránek, kiválóan jellemezte alakjait a Milanóban működött Francesco Hayez, és sokrétű karakterfigurákat teremtett a dél-tiroli származású, Triesztben végleg letelepedett Giuseppe Tominz.

A hazai vonatkozásokat részletezve szóljunk Békefi Eszter Biedermeier Magyarországon című lényegre törő, tízoldalas tanulmányáról, amelyett olyan munkák illusztrálnak, mint Barabás Miklós ülő, félalakos Önportréja (1841) és a Vásárra menő román család (1843/44) című, sokat reprodukált, látványos „népéletképe”, aztán Zichy Mihálytól a Koporsólezárás (1846)című kép drámai percei, a szülésben elhunyt anyát gyászoló családtagokkal vagy a Mentőcsónak (1847) című munka társadalmi prototípusokat és generáció­kat felsorakoztató tucatnyi szereplője. Idilli „bíder” kispolgári „bájnegéd” Brocky Károly Szeret engem? (1847) eladó lánya papagájjal, akárcsak Borsos József Lányok bál után (1850) című képén szereplő, félhomályban évődő, vetkőzés közben fülledt erotikát árasztó csoport, továbbá a bravúros kelmefestés rutinja mellett a sokoldalúságát bizonyítandó, azonos évjáratú Díszedény-csendélet. Egyszerűségében rejlik szokatlan lenyűgöző ereje id. Markó Károly Puszta (1850) tájának, egyetlen gémeskúttal, se ember, se állat a távoli láthatáron... A kiállítás festményei közül teljes oldalon hozza a katalógus tőle ennek épp az ellentétét, a Mediterrán táj naplementével (1847) „ideál-képét”, vagyis képzeletbéli természetábrázolását, előtérben pihenő figurális csoportokkal a patak partján. Kozina Sándor A Pejacsevich-gyerekek (Gyula, Ágnes és Gábor) című csoportképe természeti háttérrel 1848‑as datálású, ámde utána  Barabás Miklós Női portréja (1853) már az osztrák uralom ellen protestált a trikolór színeit idéző magyaros viseletével. A nemzeti gyászból Borsos József se maradt ki A kendő (1853) című festmény tiszti uniformis fölött sírdogáló özvegyével, végül a konkrét histórián felül emelkedve, szimbólummá válik a Csata után (1854) komoran maga elé meredő „harcfi”-párja, XVII. századi lovagi öltözetben.

Tovább
Élet és Irodalom 2018