A tizenegy magyar származású ukrán hadifogoly Magyarországra érkezése fölöttébb örvendetes, elsősorban azért, mert orosz fogságba esni és ott hosszabban időzni lehangoló élmény, legalábbis az apám által elmondottak szerint, ő pedig tudta, mit beszél. Evvel kapcsolatos emlékeit több mint nyolcvan évvel ezelőtt gyűjtögette ugyan, de gyanítható, hogy a világ azóta keveset vagy talán semmit se változott. Vagyis orosz fogságból elbocsáttatni nyilvánvalóan ma is az élet fényesebb pillanatai közé tartozik, az érző keblű hírfogyasztó tehát együtt örül a szabadulókkal, ez azonban nem akadálya annak, hogy tudata hátsó traktusában restellni való kérdések bukkanjanak elő, mint kertje mélyén a disznóparéj, a muhar vagy a libatop.

Mért van az, hogy Felcsút sötét ura emberi lények egy kis csoportja felé segítő kezet nyújtott, noha ez mifelénk teljességgel ellenjavallt. Magyarázatnak lennie kell, az ugyanis mindig van, csak néha titkolják. Groteszk módon még az olyan helyzetekben is, mint ez a mostani, amelyről minden józan gondolkodású embernek azonnal be kell látnia, hogy a szereplők erkölcsi kiválósága mindenfajta sanda megközelítést kizár. Kormányzó urunk fennkölt személyét ilyesfajta kontextusban említeni önmagában véve is a blaszfémia határát súroló gesztus, a szent életű Kirill pátriárkáról már nem is beszélve.

Mi, magyarok, jelenleg két tűz közé szorultunk: fegyveres harcok zajlanak a keleti szomszédságunkban, nyugati irányból pedig romboló politikai és szellemi árhullámok tornyosulnak fölénk. Mindezt a kormánypárt legbölcsebb tagjától volt szerencsénk hallani, magától az országházmestertől, aki a publikumot nap nap után magvasnál magvasabb gondolatokkal nyűgözi le. Most például avval, hogy a nyugati eredetű „romboló politikai és szellemi árhullámok” pusztító hatása az ukrajnai háborúéval vetekedik. Nagyívű felismerés ez, már csak azért is, mert a közkeletű tévhitekkel frontálisan szembefordul, elsősorban azokkal, amelyek hitelesnek gondolt közléseken alapulnak. Az április derekán kiszivárgott amerikai hírszerzési adatok szerint addig háromszázötvennégyezer orosz és ukrán katona vesztette életét vagy sebesült meg, a civil áldozatok száma az ENSZ adatai szerint legalább harmincezer, de a valóságban bizonyára jóval több, mostanra nyilván a félmilliót is meghaladja. Országházmesterünk azonban nem ragad le a felszínnél, hanem átlát a szitán és a bajok gyökeréig hatol. „A támadók kilétét nem könnyű azonosítani, de a globalizmus jegyében a tudatos államellenesség és heves nemzetgyűlölet, az értéksemlegességnek álcázott zsigeri keresztényellenesség és a genderideológiaként hirdetett körmönfont családellenesség, végső soron az emberi jogok parttalanná tételében megbúvó demokrácia- és szabadságellenesség jellemzi őket.” Csak hogy világosan lássunk: ez nem valami futóbolond véleménye, hanem az ország harmadik legmagasabb közjogi méltóságáé; az ő szájával maga a történelmi Magyarország szól hozzánk. Sőt nemcsak szól, de a helyes utat is megmutatja.

Magyarországon háborús veszélyhelyzet van, mindig is az lesz, vagy legalábbis amíg hős vezérünk hatalomban marad. Magyarországon igazából a tatárjárás óta van háborús veszélyhelyzet, függetlenül attól, hogy az ebben rejlő hatalompolitikai távlatokat az előző korok nagy machinátorai nem látták át, a többi lehetséges veszélyhelyzetét meg még annyira se. Ráadásul a veszélyhelyzet (nemcsak a háborús, hanem valamennyi) fajfogalomként a különleges jogrend néven ismert nemfogalom alá tartozik, itt azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy Mária országában 2010 óta másmilyen jogrend nincs is, csak különleges. Olyan, amelyben a kormány azt csinál, amit akar. Vagyis az újabb és újabb veszélyhelyzetek kihirdetése látszólag éppoly értelmetlen igyekezet, mint vödörrel hordani a vizet az óceánba, de csak látszólag. Valójában az alattvalónak bizonyos időközönként újra meg újra rá kell döbbennie, hogy feje fölött a vész sötét fellegei tornyosulnak, a pannon éjszakában nem békakuruttyolás vagy tücsökciripelés hallszik, hanem hős vezérünk csatakürtje rivall. Ezért van az, hogy veszélyhelyzet honunkban immár nyolc éve áll fenn, egyszerre általában többfajta is. A hvg360 például azt írja, hogy tavaly decemberben félszáz rendkívüli kormánydöntés hivatkozott az energetikai válsághelyzetre, merthogy minálunk olyan is van.

„Rekordot döntött a bárányhús ára” – olvastam múlt csütörtökön a Székelyhon.ro oldalon. – A pénztárcánkhoz képest meglehetősen borsos áron kínálják a bárányhúst: esetenként 45–55 lejt is elkérnek egy kilogramm húsvéti eledelért a székelyföldi piacokon, boltokban.” Ötven lej ez idő szerint háromezer-nyolcszáz forint, holnap nyilván több lesz. Ehhez képest a Bárányhús.hu oldalon a báránycsülök kilója hétezer-kilencszáz, a lapocka nyolcezer-ötszáz, a comb-színhús kilencezer-négyszáz forint. Mellesleg tudvalevő, hogy az unión belül az infláció Magyarországon a legmagasabb, Romániáé alig több mint a fele. Egyébként pedig a vásárlót nem a fogyasztóiár-index, a maginfláció meg a többi tohuvabohu érdekli, hanem hogy mi hol mennyibe kerül. A gyulai illetőségű magánszemély tehát egyszerűen áthúz a határ keleti oldalára és az ottani Lidlben vásárol, nem mellékesen feleannyiért, mint az itteniben. Evvel nemcsak családja anyagi helyzetén lendít valamicskét, hanem újabb sikerélménnyel is gazdagodik, végeredményben pedig derűsebb lesz, teherbíróbb és boldogabb.

Változnak az idők, és mi is változunk vélük együtt, már amennyiben legalább a magunkhoz való eszünk megvan. Ha nincs, az se baj, csak pech.

Nagy, közepes, vagy kicsi, ez a választék, a vendég kipengeti a roppant méltányos árat és szinte azonnal étkéhez jut. Asztalán ízesítőket talál, az egyik egy marhaerős csilimártás, a másik ecetből és zöldcitromléből való keverék, a harmadik pedig fokhagymás só, másra garantáltan nem lesz szükség, sőt másfajta ízesítő használata föl se merül. Az étel neve kusari, megkülönböztető sajátossága pedig az, hogy a vendég tányérján, a vendég szeme láttára áll össze. Alulra frissen kifőtt tészta kerül, arra rizs és lencse keveréke, rá paradicsommártás és némi főtt csicseriborsó, legfelülre pedig barnára, ropogósra sütött hagymakarikák. Leírás alapján nehéz felfogni, mi ebben a jó, sőt valószínűleg lehetetlen, kóstolni kell. Nem okvetlenül az Abu Tarekben, sőt nem is feltétlenül Egyiptomban, lévén bárhol gond nélkül elkészíthető. Az eredmény mindenkit levesz a lábáról, ahogy Olíviát is levette. Kis termetű, filigrán némber, könnyed, gracilis mozdulatokkal és minden sietség nélkül, de fáradhatatlanul csipeget, az étel pedig úgy tűnik el a tányérjáról, mint fűszálakról a harmatcseppek, ha fölkel a nap.

Kormányunk nem fogja ratifikálni a svéd NATO-csatlakozást, hiába kérik erre a Facebookon volt külügyminiszterek és egyéb notabilitások, minek is tenné. Mindannyian tudjuk, hogy Svédország, de mellesleg Finnország is a legválogatottabb jelzőkkel sértegeti Magyarországot, vagy legalábbis ezt állította az országházmester két héttel ezelőtt, amit pedig ő egyszer kimond, az úgy igaz, vagy ha mégse, akkor is. Az udvari sajtó rögvest neki is látott, hogy a válogatott jelzők egy csekélyebb hányadát tételesen felsorolja. Az e tárgyban született Így gyalázzák Magyarországot a svéd és finn politikusok című fogalmazvány egyetlen konkrét példát se tudott említeni, ám ezen tudtunkkal senki se csodálkozott.

Mi tagadás, honunk legjobbjainak orcáján ekkor már némi bizonytalanság kezdett tükröződni, kormányzó urunk azonban megmutatta a helyes utat: „Azért váltsunk már pár szót ezekkel a derék finnekkel és svédekkel. Mert az mégsem járja, hogy gátlástalan hazugságokat terjesztenek rólunk, a magyar jogállamiságról és demokráciáról, az itt folyó életről”, mondta ő, kisvártatva pedig nagy örömmel hallottuk, hogy Hende Csaba vezetésével büntetőexpedíció indul a két északi államba, sorra járja az elkövetőket, és mindenkit felpofoz.

„I. György: Megjelenik egy cikk. Hát bazdmeg!

II. György: Ki nem szarja le? (...)

I. György: Mi a faszomnak? Megjelenik egy cikk, leírják, hát bazdmeg, leírják.

II. György: Amúgy magunk közt: ki nem szarja le? (...)

I. György: Most egy Telex-cikknek miért kell a Kúria elnökének odabaszni? (...) És mi a faszom az, hogy követelem? (...) Illetőleg, ha lépten-nyomon minden basztatásra meg baszomtatásra csinálunk egy közleményt, és visszautasítjuk, akkor az utána semmit nem fog érni.

II. György: Szaros Telex-cikkre ne bassza már meg – már bocsánat – a jó ég, hogy a Kúria elnöke reagáljon.

I. György: (...) Egy újabb támadást bazdmeg.”

A fenti pár sor uralkodó elitünk két érdemdús tagjának, Senyei (azaz I.) és Schadl (azaz II.) Györgynek eredetileg nem a nyilvánosság okulására szánt eszmecseréjéből készült sűrítmény.

„Csomagolok: műanyag vödör, sátorlap, honvédségi kanálkészlet, szerszámok, burkolóanyagok, szerelvények és hasonlók. Viszem magammal mind. Kórházba megyek, nem is először, tehát pontosan tudom, mire lesz szükség. Vödör azért kell, mert a kórterem plafonjáról folyton csöpög lefelé valami. Ez a valami – szagáról ítélve legalábbis – nem az égből jön, veteményeskertben direkt hasznos volna, éjjeliszekrény előtt kevésbé az, fölkel az ember, megcsúszik a trágyalétől síkos kövön, beveri a fejét a vaságy valamelyik szögletébe, annyi. Ezt kikerülendő vödörben fogjuk fel az áldást, a vödröt rendszeresen ürítjük, környezetünk messzemenően higiénikus lesz, ha nem is igazán szagtalan. (…) Elrakom a nagy svédkulcsot, a többit csak egy pillantással ellenőrzöm: tartalék biztosítékok, szögek, facsavarok, sósav, csemperagasztó, viharlámpa, zsineg, szekerce, gumicsizma, patkányméreg, túlélőkés, Neomagnol, gyertya, gyufa, rovarirtó, amire egy profi betegnek szüksége lehet, mind együtt van.”

A szöveget, amelyből a föntebbi idézet származik, huszonhét évvel ezelőtt írtam, 1996 májusában jelent meg ugyanitt, az első oldalon. Az ispotály, ahová bevonulni készülődtem, a Szabolcs utcai kórház volt, melyet a két világháború között Budapest egyik legrangosabb egészségügyi intézményeként tartottak számon, a fenti szöveg megjelenésekor pedig Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem néven tisztelhettük. 2007-ben megszűnt.

„Magyarországon tizenegy egyetem a világ élvonalában van, a legjobb öt százalékban szereplünk, mondhatjuk, hogy topligásak vagyunk” — szögezte le a Kulturális és Innovációs Minisztérium innovációért és felsőoktatásért felelős államtitkára a 23. Educatio nemzetközi oktatási szakkiállítás megnyitóján. Szívderítő hír ez azon szülők és nagyszülők számára, akik szeretnék, ha jó eszű sarjadékaik az elérhető legmagasabb szintű képzést kaphatnák, viszont evvel párhuzamosan azt is szeretnék, ha a család ifjú reménységei itthon maradnának, nem kéne hosszú éveken át valahol külföldön tanulniuk, ahonnan aztán vagy hazajönnek, vagy nem. Ha eszük van, akkor nyilván nem, ám a szülői-nagyszülői lélek ehhez a kérdéshez némiképp ambivalens módon közelít. Most viszont a dilemma megoldódni látszik, topligás felsőoktatásunk az illetékes államtitkár szerint az élbolyban díszeleg, immár a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, az iskolák ablakain meg pláne, bár ez utóbbit elképzelnünk oly nehéz feladatnak tűnik, hogy inkább nem is próbálkozunk. Nekiállunk inkább kideríteni, melyek is azok a magyar univerzitások, amelyek magukat immár a világ élvonalához tartozónak tekinthetik.

► Rubin Eszter: Mit esztek ti otthon, mannát? Kalligram Kiadó, Buda­pest, 2022, 504 oldal, 9990 Ft

Önmagában az a tény, hogy irodalmi szakácskönyvvel állunk szemben, még nem tenné a művet különlegessé, ez létező műfaj, van­nak sikeres képviselői, vannak kevésbé sikeresek. Viszont a bennük ol­vasható szöveganyag rendszerint szorosan kapcsolódik a kulináriáh­oz, mondhatni arról szól. Rubin Eszternél nem feltétle­nül. Író vagyok, nem gasztroíró, mondta egy interjúban, könyve is ezt igazolja. Írói világa duális felépítésű. Egyik szegmentumát erő­teljes nosztalgia hatja át a régi vágású polgári élet szokásai, ízei, illatai, rendje, bizton­sága, vagy­is egy olyan létforma iránt, amely a tökélynek ezen a fokán soha­se létezett, a másik szegmentumban viszont minden il­lékony, ta­lányos, megbízhatatlan, foszladozó, nemcsak a vágyak, ér­zelmek és gondola­tok, hanem létezé­sünk legátfogóbb keretei, a tér, az idő és az okság is; az individuum­nak fo­galma sincs, ki ő, mit érez, mit akar, hol van és mikor, hogy a miértről már szó se essék.