Pár éve hallottam egy volt iskolatársamtól, hogy szülőfalumban tíz megszülető gyerek közül kilenc cigány. Jómagam évtizedek óta nem jártam arrafelé, így a közlés kissé meglepett, noha egyébként nincs benne semmi furcsa. A többségi populáció születésszáma folyamatosan csökken, a cigányságé gyorsuló ütemben növekszik, a következmény nyilvánvaló. Kivált az áldott magyar vidék falvaiban, ahonnan a cigá­nyokon kívül minden mozogni tudó ember elmenekült, csak a legidő­sebbek maradtak, tőlük azonban a magyar családpolitika fennkölt cél­jait illetően a haza már nem sokat követelhet. Hitelesnek tűnő számí­tások szerint tizennégy év múlva országos szinten is több cigány cse­csemő fog gőgicsélni, mint nem cigány, szüleik pedig azok a mostani gye­rekek lesznek, akik jelenleg épp a szegregált oktatás előnyeit él­vezhetik, például a hírekben megint gyakran szereplő Gyöngyös­p­atán.

Kormányzó urunk természetesen nem emiatt tűzte most napi­rendre a gyöngyöspatai ügyet, neki erre jóval fontosabb, alapvetőbb, sőt, ha lehet így mondani, nemzetstratégiaibb oka van. Jelesül az, hogy a Soros-narratíva kezd kifulladni, az effajta szövegekre a célkö­zönség immunissá vált, a neki szánt üzeneteket meg se hallja, ergo ez az egész dolog ma már kontraproduktív. Ha viszont a népesség le­válik a fideszpropaganda emlőjéről, akkor szellemileg megroggyan, összeza­varodik, és az ellenséges agitátorok szabad prédája lesz.

Tódor János: Menekültek, csicskák, közmunkások. Nemzeti konzultáció hét tételben. Dodeskaden Kiadó, Budapest, 2019, 285 oldal, 2650 Ft

A Menekültek, csicskák, közmunkások című riportkötet (és Tódor munkássága általában) arra döbbenti rá az olvasót, hogy valójában Isten tenyerén ül, mert hiszen mit csinál éppen most? Olvas, ami a valaha volt értelmiségi létforma múlt századbeli luxusa. Esetünkben olyan könyvet olvas, amiért előzőleg több mint két és félezer forintot kiadott. Megtehette, ám ez a legkevésbé se magától értetődő, hiszen Isten tenyerén helyet kapni a vak véletlen műve csupán. Ráadásul az a bizonyos tenyér hártyavékony, töredezett, ma még rajta vagyunk, de holnap már a keresztény-nemzeti alvilág bugyraiban, melyeket Tódor amolyan turáni Danteként folyamatosan látogat, amennyire és amíg megengedik.

1975. január tizenhatodikán délelőtt tíz körül beléptem akkori munka­helyem, a Légiközlekedés című üzemi lap szerkesztőségének ajtaján. A szemben lévő ablakon át a futópályára lehetett látni, mellette pedig egy repülőgép roncsaira. Pontosabban a függőleges vezérsíkra, ennyi volt az, ami a Malév előző este szerencsétlenül járt HA‑MOH lajstrom­jelű Il–18‑as repülőgépéből megmaradt.

Ezt követően vagy tíz évig légi katasztrófákkal álmodtam. Nem túl gyakran, évente talán négyszer vagy ötször, és nem érintettje vol­tam a baleseteknek, hanem külső szemlélője, de az se volt egy rózsa­lugas.

A tragédia oka mindmáig tisztázatlan. Persze a gép és az irá­nyí­tás közötti kommunikáció tartalma ismert, a repülőgép térbeli moz­gása, a fékszárnyak és a futóművek helyzete, a kormánykitérítések és még sok más egyéb dokumentálva van. Csak azt nem lehet tudni, hogy a hajózószemélyzet mért csinálta azt, amit csinált. Feltételezések persze vannak, de hát feltételezések mindenre vannak. A közforgalmi repülés egyebek közt abban különbözik az élet más terü­leteitől, példá­ul a poli­tikától, hogy a repülésben minden a lehető leg­pontosabban szabályo­zott, transzparens, visszakereshető és racionális, már amen­nyire az, amire egy emberi lénynek ráhatása van, racionális le­het.

Már az időpontkéréshez is időpontot kell kérni, tudatta az RTL Klub hír­adója azon szerencsés kevesekkel, akik az ambuláns betegellátás ös­vényein most még elhanyagolható gyakorisággal bolyonganak. Ultra­hangvizsgálatra idén már többnyire esély sincs, ám a helyzet evvel együtt korántsem reménytelen. Kap a hajthatatlan beteg egy dátumot, ha akkor újra jelentkezik, és szerencséje van, alkalmasint mondanak neki egy további, a még távolibb jövőbe vesző másik dátumot, amikor majd lesz vizsgálat, lelet is lesz. Utána a páciens mehet vissza az orvo­sához, aki ideküldte, és aki még sok érdekes helyre fogja elirányítani, már ha az alany időközben föl nem fordul. Küldeni fogja az egészség­ügy oly távoli garnizonjaiba is, ahol a csalfa, vak remény már kecseg­tetni se próbál, hanem csak annyit mond, hogy várólista.

Magyarra fordítva talán majd egyszer, valamikor.

A vezetékes rádió a konyhaasztal fölött kapott helyet, apám reggel be­kapcsolta, szólt egész nap. Némely műsorát kedveltük is, Falurádió, Kincses Kalendárium, Szép esti muzsika, szombat estén­ként Tarkabark­a, vasárnap délelőtt a Csilicsala csodái, azt én hallgat­tam, elége­dett voltam vele, legalábbis egy darabig. Ötvenes évek első fele, ám a műsor népszerűbb volt, mint gondolnánk. Nyilván evvel magya­rázható, hogy házunkban egyszer csak megjelent a hi-tech, egy Orion 449-es rádiókészülék. Marha nagy volt, súlya lehetett vagy nyolc kiló. Egy éjjeli­szekrényen állt, széltében kétoldalt jócskán túlló­gott rajta, elöl tenyérnyi sáv szabadon maradt. Elfért a hamutartó, a ciga­retta, a gyufa meg a szemüveg.

Ötlámpás, szokta volt mondani anyám roppant dölyfösen, és csakugyan, a hátlap résein át bekukucskálva látni lehetett öt üvegbú­rát, amelyek sejtelmesen halovány fénnyel pislákoltak. Volt egy hato­dik is, a varázsszem, az a doboz elején hunyorgott, anyám arra volt a legbüszkébb. Eredeti rendeltetése szerint hangolásjelző lett volna, de valójában arra szolgált, hogy az irigy szomszédasszonyt a guta kerül­gesse, és láthatólag kerülgette is.

Három rövidhullámú sávja volt a készüléknek, ez azt jelentette, hogy az Amerika Hangját, a BBC magyar adását, de mindenekelőtt a Szabad Európát könnyen be lehetett fogni rajta, bár nem feltétlenül volt érdemes. Zavarták. Azért a szöveg többé-kevésbé érthető maradt, noha el-el halkult, de nem a zavarás, hanem a fading miatt, ám ez nem tartozik a tárgyhoz. Világvevő, hangoztatta anyám, de ő nem akarta venni a világot, sőt 56 előtt apám se akarta. Mindenesetre az enyhén megvilágított skálaüvegen mindenféle külföldi rádióállomások neveit lehetett olvasni, balról jobbra és felülről lefelé Innsbruck, Ha­mar, Tampere, így kezdődött a középhullámú sáv, legalábbis az emlé­keim szerint. Néha csavargattam a hangológombot, de hamar ráun­tam, a szüleim pedig még csak nem is csavargatták.

Gazdánk lassan, apránként, ráérősen fullasztja meg a Ma­gyarországi Evangéliumi Testvérközösséget, vagyis azt a gyülekezetet, amelynek úgyszólván az egész tevékenysége az oktatás, a szegények, elhagya­tottak, munkaképtelenek támogatása és az erkölcsileg veszélyeztetet­tek megsegítése köré szerveződik. A művelet nem látványos, az egze­kútor a munkáját távirányí­tott robotka­rokkal végzi, és azokra is fehér kesztyűt húz. Szépen, nemesen, választé­kosan, ahogy gazdánk tíz év­vel ezelőtt felvázolta. Hatékonyságá­r­a nem lehet pa­nasz. Az RTL Klub híradója szerint a MET-nek már annyi pénze sincs, hogy a maga ezer alkalmazottjának a mini­málbért kifizesse. Ők tehát előbb-utóbb más munka után néznek, ergo ezt is a szegények, elha­gyatottak, munka­képtelenek fogják meg­szívni, ahogy minden egyebet.

A háttérben mi más állna, mint a pillangóeffekt. Gazdánk a ki­lencvenes évek derekának egy derűs reggelén hívő reformátusként éb­redt, noha előző este még antiklerikális szabadgondolkodóként tért nyugovóra. Hívatta is a papot, akit ismert, Iványi Gábort, hogy adja össze a feleségével egyházilag, első két gyerekét is Iványi­val keresz­teltette meg. Hatalomra kerülvén pedig felszólította, hogy támogassa őt nyilvánosan. I. G. nemet mondott. Másodjára 2010-ben mutatta neki a helyes utat, de Iványi akkor se. Mit tesz Isten, egy évre rá hipp-hopp, visszavonódott tőle az egyházi státus, amelyet még 1981-ben, a Ká­dár-éra sűrejében sikerült kiharcolnia. Mellékhatásként a 2011. évi CCVI. törvény mintegy kétszáz vallási közösséget fosztott meg jogi sze­mélyiségétől, de hát ahol fát vágnak, ott fát vágnak. Az Alkotmánybí­róság mindezt alkotmányellenesnek ítélte, az Emberi Jogok Európai Bí­rósága az Emberi Jogok Európai Egyezményét lobogtatta, gazdánk pe­dig úgy reagált, ahogy ilyenkor szokott.

Hatszáz méteres völgyhíd épül Vasszentmihály és Nemesmedves kö­zött, az M8-as gyorsforgalmi út részeként, jórészt természetvédelmi területen. Olyan völgyet ível át, amely korábban nem is létezett. Mes­terségesen hozták létre csak azért, hogy legyen hová völgyhidat építe­ni – adta hírül az Átlátszó szeptember kilencedikén. Elsőre alig hihető, amit leír, de csak azért, mert tamáskodók és cinikusok va­gyunk. Ha kel­lő figyelemmel adóznánk kormányzatunk küzdel­mének, melyet a vi­dék lakosságmegtartó képességének növelése érde­kében vív szakadat­lanul, akkor képesek lehetnénk arra, hogy a felvá­zolt koncepció megin­dítóan humánus voltát egyből felismerjük.

Nemesmedves az ország egyik legkisebb zsákfaluja, huszonvala­hányan lakják, a völgyhíd pedig azért épül, hogy az M8-as a nemes­medvesi bekötőút fölött haladjon el, vagyis hogy a falu (vélhetőleg na­gyobbrészt hajlott korú) lakóinak megszokott országúti közlekedését senki és semmi meg ne zavarhassa.

Wildschwein úr üveget vesz elő, bort tölt, megvizsgálja. Kétéves dourói fehér (viosinho, fernão pires, malvasia fina), színe halvány citromsár­ga, illatában leginkább citrusfélék, talán még bodzavirág, plusz valami alig érezhető pörzsanyag, mondjuk a sütőből frissiben kivett mogyorós csóké, de az utca másik oldaláról észlelve. Élénk, harmonikus, ki­egyen­súlyozott, Wildschwein úr két és fél euróért vette a Pingo Doce-ban, le volt árazva. Remélhetőleg a hal is szeretni fogja, Wildschwein úr ugyanis pescadát, magyarul tengeri csukát készít, hiba volna bármi­vel is elrontani. A portugálok ezt a vízi szörnyet nagy becsben tartják, noha a portugál halpiacokon általában erős a mezőny. Maga a szó is jelzi, hogy viselője a luzitánok szívéhez igen közel álló tengeri lény, ugyanis a pescada szó a pescar, azaz halászni vagy horgászni ige múlt idejű melléknévi igenevével azonos.

*

Pescada tehát az, amit kifogtak, „a hal”, legalábbis nyelvtanilag. (Mint nálunk a ponty, hogy valami hasonlatot mondjunk, még ha ros­szat is.) A szótári definíció ennél valamelyest konkrétabb, eszerint a pescada szó az árnyékhalfélék családjába tartozó különféle fajokat je­löl. Ehhez csak annyit, hogy az árnyékhalfélék családjába nem keve­sebb mint kétszáznyolcvanhárom faj tartozik, a jó hír az, hogy ezek egymásra többé-kevésbé hasonlítanak. Még jobb hír, hogy ami a por­tugál halas pultokon pescadaként jelenik meg, európai tengeri csuka, tudományos nevén Merluccius merluccius szokott lenni. (Merluccius = mar, maris, azaz tenger + lucius = csuka.) Attól európai, hogy az At­lanti-óceán keleti partvidékén, esetleg a Földközi-tengerben fogják. Alapjában véve elég ronda teremtés, feje mint a bűn, viszont legalább van feje, sőt farka is van, nemcsak törzse, mint a fagyasztottnak.

Alaplé készítésénél az ilyesmi plusz pontokat jelent.

Mostanában nem volt jó a Kossuth tér déli oldalán lakni, mondják a helybeliek. Éjnek évadján is lázas munka folyt arrafelé, alapozógépek, döngölők, úthengerek csörömpöltek, te­hergépjárművek zajongtak sza­kadatlanul, persze nem elsősorban av­val a céllal, hogy az ott élők éj­szakáit még sanyarúbbá tegyék. A szándék az volt, hogy boldogab­bak legyenek ők is és mi is, valamennyien, ez pedig csakis a Nemzeti Vér­tanúk Emlékművének új­bóli felállításával érhető el, mármint Felcsút legnagyobb szülötte sze­rint. Oda kell annak kerülnie, ahol az 56-os for­radalom mártír miniszterelnökének szobra állt, nem máshova. Ha öt­ven méterrel arrébb tennék, ötven százalékkal kisebb volna az öröm, az pedig nem megengedhető.

Nagy Imrének mindenesetre volt valami köze a Kossuth térhez, míg ellenben a nemzeti vértanúknak nem volt, hiszen Szamuely és kompániája az ország egész területét figyelmével tüntette ki. Pró­nayról ugyanez mondható el, ergo a vörös- és fehér­terror ál­dozatainak em­lékműve a határainkon belül bárhol otthon érezhetné magát. Persze nem Füredi Richárd sírkőszobrász munkájára, nem is annak a másola­tára gondolunk, amely a Kossuth té­ren fog díszelegni, az ugyanis (a fennmaradt fotókból kitetszően) bűn­rossz. Tárgyilago­sabb szemléletű kortársak már az eredeti műről is ek­ként vélekedtek, nem világnézeti, hanem tisztán esztéti­kai alapon. Egyébként pedig arra is rámutatva, hogy a vöröster­ror után jött a fe­hér, annak pedig nem csupán három hónap, hanem sok-sok esztendő adatott, így az eredmé­nyei is számo­sabbak. Méltány­talanság volna er­ről megfeledkezni, mond­ták ők, per­sze mindhiába.

Volt mértékadó ellenvélemény.

Van egy örömhírünk: a magyar nép akként vélekedik, hogy a felcsúti család demokratikus úton már nem leváltható. A Friedrich-Ebert-Stif­tung, a Policy Solutions és a Závech Research közös kutatásának fris­sen publikált eredménye szerint a lakosságnak alig több mint egyhar­mada hisz abban, hogy kormányzó urunkat és bandáját civilizált mó­don ki lehet tessékelni a hatalomból, ők nyilván genetikailag megtör­he­tetlen optimisták, vagy a kelleténél több alkoholt fogyaszta­nak. A józan életű kétharmad viszont úgy látja, hogy kormányzó urunk szemé­lyes irányítása mellett sikeresen építettük újjá ama sárga házat, amelyben nyolcvankilenc előtt laknunk megadatott, beleköltöztünk, minden olyan, mint rég. Vagy majdnem olyan. A különbség főleg abban áll, hogy akkoriban lakat volt az ajtón, most viszont nincs, aki az élet­től még vár valamit, elmegy. Marad a resztli.

Kormányzó urunk ezt ugyanígy látja, és politikai pályafutásának nagy sikereként könyveli el. Szabadságharcosi curriculum vitæje sze­rint, amelyet Tusványoson osztott meg az örvendező publikummal, neki ezért legkevesebb négy háborút kellett megnyernie. Fel is sorolta, melyeket. „Először is kivívni az ország függetlenségét és szabadságát. Erre mentek rá a diákéveink, illetve aztán később az 1989 és 1991 kö­zötti két évünk.” Nyilván fölösleges mondanunk, hogy az idézetben sze­replő plurális alakok csupán a fejedelmi többes néven ismert álszerény fogalmazásmód jelei, a szónok valójában önmagáról és csakis önmagá­ról beszél. Az ország függetlenségét és szabadságát ő vívta ki, az ő di­ákévei mentek rá. Másodjára 90 és 94 között a szocialista tervgazda­ság helyébe tőkés piacgazdaságot kellett építenie, és ezzel párhuzamo­san demokratikus jogi és politikai intézményrendszert alko­tott. (Értelemszerűen azért, bár ezt csak mi tesszük hozzá, hogy ké­sőbb majd elsöpörhesse. Lásd még homokmandala.) Harmadjára 94 és 2010 között a szocialista rendszer visszalopódzó internacionalista külö­nítményei ellen vívott élet-halál harcot békés eszközökkel, ez az ő „nemzedéki feladata” volt.

„[B]eértek a faluba és az első látvány, amit megpillantottak, egy nyár­son forgó hatalmas ökör volt. Akkora tűzön sütötték, hogy tüzelőfának is elfogyott egy kisebbfajta erdő. A máglya körül hat óriás fazékban ürühús, tyúk és liba főtt… [A szakács] megfogott egy kannát, bele­nyomta a fazékba, kimerített belőle három tyúkot meg két libát és át­nyújtotta Sanchónak: – No, fogja atyafi és érje be ízelítőül ezzel a kis falattal, amíg az ebéd ideje elérkezik.”

Cervantes itt nem Trimalchio lakomáját írja le, hanem egy gaz­dag parasztlegényét, és nem úgy írja le, amilyen az a valóságban lehe­tett volna, hanem ahogy Sancho vagy bárki hasonló éhenkórász álmai­ban megje­lent. Hízott ökör, a hasában tizenkét kis malaccal, hatvan hordó bor, egész falnyi magasságban egymásra halmozott sajtok, öt­ven szakács és szakácsnő, de a legszürreálisabb a három tyúk meg a két liba, me­lyeket az arra járó idegen (!) kap előétel gyanánt. Álom­jele­net, semmi kétség, viszont ebben az álomban a kulináris élvezetek csúcsát főtt tyúkok és főtt libák képviselik. Alta cocina vagy más efféle úri huncut­ság sehol. Húst hússal, bort borral, abból ellenben sokat.