Marno János

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Álmomban Ingmar Bergmannal futottam össze egy férfi vizeldében. Ő már bent végezte a dolgát, amikor a szükség odahajtott engem, nem közvetlenül a mellette lévő csészéhez, mert azt egy idegen használta éppen, hanem eggyel balrább, így az Ingmarnak az idegen alakon keresztül kellett megszólítania engem, fennhangon, mert az idegen fütyörészett valami dalt húgyozás közben, Ingmar tehát egy nagyothalló harsányságával szólt oda nekem, mintha David Lynchet utánozná a Twin Peaksből: „Hogy vagyunk a nap végén?!

Tovább

Tovább

Most azonban mind fizikailag, mind metafizikailag világnézeti émelygés vett erőt rajta, talán épp a doktor szavaitól. Ezt pedig mégsem közölhette azzal az emberrel, akivel nemcsak különösen rokonszenvezik, hanem az egészségét is elsősorban az ő kezében tudja valamennyire biztonságban. Ilyesmikkel viszont mégsem hozakodhat elő az utcán, egy hétvégi kihalt utcán, ami a legalkalmasabb hely a végtelen intimitásra, s egyben a halálos idegenkedésre.

Tovább

A férfit megnyugtatta az ízléstelen kopárság, nem a köznapi értelemben használatos ízléstelen szó szerint, hanem a szónak abban az értelmében, hogy Júlia doktornőnek semmilyen ízlése nincsen. Se jó, se rossz, sem ilyen, sem amolyan, ez a semmilyenség azonnal oldani kezdte a félelem-görcsöket a férfiben, amint leült az ágy szélére, és kifújta magát.

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

„A raktár

előtt poros lámpa ég.

Csak látszik, nem világit,

ilyen az ész, ha áhit.”

(JA: Tehervonatok tolatnak)

 

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább
Élet és Irodalom 2018