(Vásároljunk szigetet!, Fine Living csatorna)

Miközben nézem a műsort, a játékosokat, akik talán statiszták, és akik láthatóan percekre elhiszik, el tudják hinni, hogy bármi közük is lehet ahhoz a világhoz, fárasztani kezd a saját szűkös perspektívám, józanságom, és egy-egy percre irigylem őket, hogy számukra nem kellemetlen álmodozás közben önmagukat elviselni.

(Die Hard, Dirty Dancing stb. – nyári ismétlések a televíziókban) 

Van tehát mentségem rá, miért herdálok el ennyi időt színvonalasan mihaszna filmekre, és ehhez a filmeknek semmi közük. És akkor – ezek szerint – az Iskola-olvasataim sora sem értékesebb, hiszen azok is csak arról szólnak, hogy a kilencvenes évek közepe óta (akkor találkoztam a filmmel és a könyvvel is) mi változott bennem, hogy a békéscsabai tanítóképzős fiú dosztojevszkijinek látszó sorsa beteljesült-e. Hiszem, hogy így van ezzel a nézők többsége. Az ismétlésben önmagát látja, saját korábbi stációit mérlegeli, és bár fáj ez a felesleges lajstrom, mégis gyönyört okoz, olyan, mint alaposan elvakarni egy sebet.

(Kulka János interjúi, RTL, ATV)

Ágyban fekve néztem az interjút, csövek lógtak belőlem, és ha a naphosszakat mellettem virrasztó feleségem lejátszott volna egy dalt nekem, nem biztos, hogy tudtam volna énekelni vele. Nem lettem volna rá képes. És nem azért, mert egyáltalán nem volt hangom, hanem mert belül kushadt a kedv. És akkor felültem. Mint egy úr, lelógattam a lábam az ágy mellé. Ez volt az én válaszom Kulka János derűjére, aki ránevetett a már idegen egóra, a régire, akit maga mögött hagyott, és aki már akkor sem tudna lenni, ha a sors visszacsinálná ezt az egészet. És együtt kacagott ezzel az új emberrel is, akit próbál megfejteni, elfogadni, a teste, az afázia kíméletlen magányában, akiben viszont a megvilágosodás különös, ragyogó szelleme él. 

(Robin Williams: Egy komikus portréja, HBO)

Nyilván olyasmiket kérek számon egy hollywoodi produkción, amelyek ott nem érvényes szempontok, emlékezni arrafelé (is) így szokás, és ez a film éppen olyan hagyományos, tisztelettudó, profi, sajnos néhol semmitmondó, viszont szép, mint az összes többi emlékező film. De valahogy azt vártam, hogy egy szabálytalan figurához talán illik majd egy szabálytalan film, hogy az az ember, akit azonosítottak a boldog élet, az „élj a mának!” jelszavával, mit sem törődve saját jól gondozott mítoszával, úgy lép ki az életből, ahogy, szóval ehhez a tragikusan véget ért élethez mernek másképpen szólni.

(Jerzy Targalski-interjúrészlet, Dutch TV)

A szűk szakmán kívül vajon tudja-e valaki, miről beszélt Targalski. És ha valami fontosat mondott, nem vált-e a beszéd tárgya is nevetségessé, miközben a macska a vállán grasszált. A részlet nagyon rövid, Targalski a lengyel kommunista titkosszolgálatokról beszél éppen, és a kommentárok szerint arról, hogy ezek a szolgálatok ma is befolyással vannak a lengyel közéletre. Hogy ez mennyire van így, ezután az úgynevezett „emberi gesztus” után már egyáltalán nem fontos. 

(Heti Napló, ATV, június 24.)

A készítők kétségbeesve tartanak ennek ellent, és próbálnak érvényesen beszélni. Hogy kudarcot vallanak, nem az ő hibájuk, ez nem szakmai, hanem emberi kudarc, és még a sikernél is beszédesebb. A devizahiteles helyzetről készített riport legfőbb tanulsága láthatóan az volt, hogy még egy ennyire abszurd és nyilvánvalóan képtelen helyzetben sincs a magyar társadalomban szolidaritás. Nincs mi-tudatunk, ami a civil lét és kontroll alapja lenne.

(Magánvideók az interneten)

A kárörvendő és vagy kacagó népi videózás persze ettől nem ment ki a divatból, csak megtalálta a valódi helyét, a lakossági internetet, ott a saját formáiban működhet, műsorvezető, stúdió és közönség nélkül. A legelterjedtebb formátuma a zenés montázs. A legismertebb videomegosztón, a youtube-on már ugyanúgy vannak úgynevezett „csatornák”, mint a hagyományos tévéken, és ezen csatornák között világszerte elképesztően népszerűek a pórul járt emberekről szóló összeállítások, melyeknek az abszurd szegmensét képviselik az Oroszországban készült közlekedős/agresszív tematikák vagy az úgynevezett hétköznapi élet borzalmait bemutató rövid válogatások. 

(Ninja Warrior 2018, TV2)

Az emberben nyilván örökké ott marad a gyermek, repetitív cselekvéseket és élményeket igényel, egy kisbaba századszor is tud nevetni azon, ha eldől a kockavár. Esetünkben a nem József Attila-i értelemben gyermekké tett néző is újra és újra örül annak, ha valaki leesik, és arra megint azt mondja a jóvágású műsorvezető, hogy „ó”.

(Illiberális demokrácia = keresztény demokrácia?, index.hu, parlamenti tudósítás, május 11.)

Az Index.hu parlamenti tudósításában, melyet Fábián Tamás, Szili Tamás és Szabó Péter készített, igyekeznek magyarázatot kapni a kormánypárti parlamenti képviselőktől, hogy az eddig hangoztatott illiberális demokrácia helyére meghirdetett keresztény demokrácia ugyanaz a paradigma-e, vagy ez valamilyen irányú elmozdulás, ne adj’ isten konszolidáció.

Az Index parlamenti videós anyagainak alapvetése a folyosói interjú, amit nem győzünk eleget dicsérni, mert ezek a keresetlen szavak, ezek a keveset szereplő képviselők mutatják meg igazán a magyar parlamentáris közállapotokat, egyszerűbben szólva, hogy kik kezében vagyunk.

(A magyar film napja, M5, ápr.30., Makk Károly: Szerelem)

Makk generációja hitte, hogy a filmezés festészet, ezért szokás ezt a megrázó, felejthetetlenül drámai filmet „szépnek” nevezni. Tóth János képeskönyvvé festi a fikciót, a szobányi abszurditás így a humánum és a normalitás egyetlen terévé nemesedik, telis-tele van vizuális allegóriákkal, az eltűnt világ tárgyi kultúrájának mozdulatlanságával. Az ötvenes évek, a kiszolgáltatottság, az elfordult barátok, a börtön nem szűrődhet be oda, mert akkor semmi sem marad.

(Egyenes beszéd, ATV, április 16.)

Kanász-Nagy Máté az ATV Egyenes beszéd című műsorában igyekezett megmutatni, mit tanult, hol tart a képzésben. A házi feladat szerint azt az abszurd tételt kellett ismételgetnie, hogy a Lehet Más a Politika lett az ellenzék meghatározó pártja. Nem lehet egyszerű ezeken a felkészítéseken, amikor a nebuló kételkedik, először az önbizalmat kell növelni, „szép vagyok?”, „szép vagy”, „ügyes vagy, menni fog”, „de hát”, „nincsen semmi dehát” és így tovább, egy kis ideig akadékoskodik az ifjú titán, de aztán a mesterek hatására feladja, és bár kapar valami a szíve táján, el akarja hinni, hogy amit mond, egy kicsit is igaz. Esetünkben tehát az történt az elmúlt héten, hogy ők megduplázták a támogatottságukat, és nem az, hogy néhány tízmillióért eladták magukat és a hazát, és most ahelyett, hogy melegebb égtájakra kullognának lehajtott fejjel, előre menekülnek, mert számukra van olyan, hogy előre.

(Magasba a zászlókat, 888.hu; Hála illeti a közmunkásokat, Orbán Viktor Facebook-oldala)

Egy egészséges társadalomban bizonyára az is a humor valamelyik alakzata lenne, ha az egyik Hobbit című film állítólag ikonikus csatajelenetében, a fogalmam sincs, melyik csatavezér arcának helyére a számunkra szimpatikus miniszterelnök-jelölt arcképét montíroznák, kissé ügyetlenül. De vajon  akik ezt ma is viccesnek tartják, a folyamatos ellenségkereső és háborús retorika mellett, azok nem éltek a rendszerváltás előtt? Vagy nem éltek a szüleik? Vagy akkor is elhitték, amit hallottak, és bár hátul, a kisagyuk mélyén, talán, néha kételkedtek, de hamar belátták, hogy sokkal kényelmesebb igaznak hinni mindent, és az igazság nevében magunkat is felmenteni, sőt, meggyőződéssé erősíteni azt a hatalmi fikciót, amit semmilyen primér tapasztalás nem igazol vissza.

(A békemenet legjobb pillanatai, 444.hu)

A menet maga is látványosság, van a menet és a menetet figyelők, a szimpatizánsok között, a Margit híd előtt egy klarinétos ember a Boldogasszony anyánk című egyházi éneket fújja, kevesen érzékenyek a muzsikára, csak két egészen részeg ember áll meg, ők bólogatnak nagyon, próbálnak énekelni, keresik erősen a sorokat, de nem ismerik a dalt, ezért csak a hüvelykujjukat tartják fel végül, hogy a dolog akkor így egészében rendben is lenne.

(Tv Paprika, Jamie Oliver: Öt összetevő)

Sokféle divat van, de a trendet egyfelől az utazós és/vagy gasztrotörténeti műsorok uralják, ezek legalább annyira turisztikai műsorok is, mint amennyire főznek bennük. Van olyan, ahol amerikai éttermeket, másutt a francia vidék pékjeit mutatják be, de természetesen temérdek olyan is akad, ahol a séf csak úgy utazik, megkeresi a helyi „adatközlőt”, aki a narráció szerint autentikusan készíti el az adott fogást, majd az utazó séf elkészíti ugyanezt fúziósan újragondolva. A divatot folyton alakító Jamie Olivernek is volt ilyen sorozata évekkel ezelőtt, de most inkább a változó színvonalú másodvonal tévés séfjei csinálják ezt, és ha nem is olyan szellemesek a főhősök, és egy idő után unalmas, hogy mindig az ausztrál sivatag közepén készül a ragu, és mindig kókusztejes, az biztos, hogy fenemód megtanultak filmezni a nemzetközi mezőnyben, szinte mindegyik sorozatot igényesen fényképezik.

(„Sokat dolgoztam éveken át, hogy idáig eljussak” – az M4 anyaga)

A szakértő botrányos szereplése, vagy inkább mondjuk úgy, hiánya, legalább ilyen probléma. Swaney sítudásának amatőr bájára illett volna utalni. Hogy a versenyző láthatóan annyira tud síelni, mint Horváth apuka a kerületi iskola sítáborának második napján, de hát szegény Horváth apuka egy évben csak egyszer jut el odáig, hogy felcsatolja a lécet, és különben a negyedik napra ennél azért jobban megy neki. Az ugrások hiányát is szóvá lehetett volna tenni, mert bár próbálhatjuk feltűnően tapintatosnak, óvatosnak és alázatosnak felfogni a közvetítést, de azért az mégis képtelenség, hogy még az ismétlés alatt is a 180 fokos fordulás szakszavával vagdalózik a szakértő. Sajnos nem hallom jól, hogy szerinte mi történik az óvatos és ijedt megfordulás ideje alatt, de ha abban ő felismert bármilyen ugrást, akkor ragyogó fantáziája van.

(Felmondott az Echo TV hírigazgatója, hír24., február 5.)

Miért látszik az újságírás egésze, a multimédia legkülönbözőbb szintjein, beleértve a televíziózást, reménytelen, kietlen térnek, ahol vannak ugyan szigetek, és mutatóba készülnek igényes ismeretterjesztő és/vagy riportműsorok, ahol még csíráiban fel-feltűnhet oknyomozásra emlékeztető anyag, és még vannak pontos kérdések élőben, de az egészre nézve sajnos megállíthatatlan a korrózió?

(Olvasólámpa, M3, január 22.)

Már a harminckét éves tévéadás előtt, melyről írandó vagyok, történt egy megrázó semmiség velem. Az új (pesti) Jelenkor Kiadó közzétett három tucat fontos fotográfiát a nem is annyira közelmúltból. Nyolcvanegyes képek, már megint Mészöly, a nagy író hatvanadik születésnapját ünneplik kollégái, barátai tisztelői, Csoóri Sándortól Konrád Györgyig, a ragyogóan szép Esterházy Gittától a szintén feltűnően fess Morcsányi Gézáig. Régi asztali mesékből tudom, hogy a vendégek javarésze ugyanúgy emlékszik arra a napra: mint egy visszahozhatatlan családi ebédre, ahol még élt a nagypapa, a nagyság, a történelem, ahol még a mama ki tudta békíteni a széttartó generációkat, volt közös hit, alap, hogy a gigantikus író születésnapja, nyolc évvel a rendszerváltás előtt volt az utolsó pillanat, amikor még volt… És ezt a mondatot nem tudom befejezni, mert mindenképpen hamis, túlzó és negédes lesz. Nem tudom, mi volt.

De volt valami, az biztos. És ugyanezt a valamit értem tetten hétfő éjjel, amikor egészen véletlenül belefutottam Baranyi Ferenc egykori tévéműsorába.

(Válótársak, harmadik évad, RTL)

Szóval, az nem lenne baj, hogy levegős a sztori, nem a gondterhelt távolba nézésekkel van a baj, és nem is a sok zenés életképbetéttel, hanem, hogy ha nem (csak) a gazdasági okokkal magyarázom a szétesett szerkezetet, akkor nem tudok másra gondolni, minthogy kevés a kraft. Nincs ötlet. Mintha kevés fordulatból, változásból, játszmából kellene gazdálkodni, és azt kellene beosztani egy évadra.

Vera villámgyorsan vágódik ki a szobából, ahol ő elvileg fogságban van, ő ér a bejárati ajtóhoz először, zárva van, és nincs benne a kulcs, de úgy nyúl a papa kabátja zsebébe, hogy rögtön meg is találja, nem csak a csomót, de a megfelelő kulcsot is, sohasem szokta nyitni, zárni a nagyajtót, nem is szabad neki, most mégis szinte rutinosan csinálja, és nyílik az ajtó, a mama már kiabál mögüle, hogy mit képzel, de ő nem néz hátra, mert rá akar mosolyogni Jozefre, sőt, a nyakába akar ugrani, hogy megint ilyen okos és bátor, hogy mindig kitalálja, mire vágyik ő. A mama csak kiabál. 

„Állj meg!”

Vera a kilincs felé nyúl.

„Csak felnőtt nyithat ajtót!”, rikácsolja a mama. 

És ekkor, amikor már majdnem kinyílik a hihetetlenül lassan táruló ajtó, még Verának van ideje felfogni, miért is fontos ez a tiltás („kislányom, hiszen honnan tudnád, ki az?”), és eszébe jut, hogy tényleg nagyon megígérte a szüleinek, és eddig be is tartotta eddig, hogy a papa vagy a mama nélkül nem enged be senkit, csak most elfelejtette, mint ahogy elfelejtett ott maradni az iskolában, és még arra is van idő ebben a hosszú pillanatban, hogy fájjon, hogy rossz legyen, mert ő nem akarja bántani a mamát, és nem feledkezett meg róla, sem a fontos szabályokról, csak most olyan furcsa dolgok történnek, és közben véget ér a másodperc, kinyílik az ajtó, ott áll a lábtörlőn, ázottan, homlokra ragadt hajjal, és kisírt szemmel Sári. 

„Te hülye kurva!”, kiabálja. 

Ekkorra már a mama is kiér, ott áll mellettük, így ő is hallja, amit a lány zokogva üvölt Verának. 

„Neked a mamád nem is a mamád!”