Angyalosi Gergely

Mertz Nándor: Áradat. Typotex Könyvkiadó, Budapest, 2019, 95 oldal, 5000 Ft

A mai olvasónak természetesen azt kell mérlegelnie, hogy a megható tiszteletadáson és megemlékezésen kívül mutat-e ez a kötet olyan poétikai minőséget (vagy a tragikus körülményekből adódóan inkább lehetőségeket), amelyek önmagukban is indokolják a publikálást. 1973-ban az Új emberben „D.” (gondolom, Doromby Károly, a Vigilia legendás szerkesztője) búcsúzott tőle. Úgy emlékezett, hogy a húsz éves költő egy zavaros tanulmányt és jó verseket hozott a szerkesztőségbe, amelyek közül néhány megjelent a lapban 1962 és 1963 között. Ő tehát látott fantáziát ebben az útkereső, tapogatózó költészetben, amely a mai szemmel nézve borostyán gyanánt zárja magába a hatvanas évek lírai sajátosságait, témáit, atmoszféráját. De azért a versekkel is „volt baj”, írta (a korra nem kevésbé jellemző módon) „D.”, nevezetesen, hogy „rendkívül komorak, pesszimista hangütésűek voltak”. Valóban döbbenetes a kötet elejére helyezett három sor, ha arra gondolunk, hogy a halálos balesetet az elromlott vasúti szemafor okozta. „Ravatal csendje fejem felett / Kókadt szemafor fejem alatt / szeretkezem a jövő romjain.”

Tovább

A shakespeare-i modellhez képest kétségtelen újításnak számít az is, hogy Füst „egy alakban, Henrikben meri egyesíteni a hőst és a bohócot” (Radnóti Zsuzsa). Az életmű egészét tekintve úgy látszódhat, hogy az írónak egyetlen nagy alapélménye van az életről, és ezt minden munkájában más és más oldalról veszi szemügyre. A Henrikben is ugyanazt a megoldhatatlan kérdést teszi föl: az emberi akarat szabadságának kérdését járja körül újra és újra, miközben azt sugallja, hogy az ember nem ura a döntéseinek. Schopenhauerrel együtt vallja: akkor vagyok szabad, ha azt tehetem, amit akarok – de ki dönti el, hogy akarhatom-e azt, amit akarok? A tett az akarattól függ, de mitől függ az akarat? Alakjai végül mindig ugyanarra a következtetésre jutnak: „nem tehettem másképpen, mert én én vagyok”. Ez a felfogás magyarázza Henrik morális karakterének problematikáját: a teljes determinizmus feltételezése esetén az erkölcs csupán pszichikai reflex – ezt a végkövetkeztetést azonban mégsem tudja elfogadni az író, lázad ellene: ebből erednek a figura abszurditásba hajló gesztusai.

Tovább

D. Magyari Imre: Párizs. Corvina Kiadó, Budapest, 2018, 376 oldal, 3990 Ft

A szerző valóban az elképzelt olvasóhoz beszél folyamatosan, sokszor megszólítja, reagál vélelmezhető reflexióira – párbeszédet folytat vele. Ez már önmagában is üdítő, különösképpen akkor, ha hozzátesszük, hogy D. Magyari Imrének nagyon kedves, de egyáltalán nem szarkasztikus humora van. Ezt úgy értem, hogy oldalanként több poént is elhelyez, de ezek a „tréfák” (a szó néha ott áll zárójelben, a félreértések elkerülése végett) nem valaki vagy valakik ellen irányulnak. Az a funkciójuk, hogy érzékeltessék a könyv írójának azt a (számomra rendkívül rokonszenves és mifelénk pedagógiailag is igen hasznos) felfogását, mely szerint a dolgok soha sem egyértelműek. Mindig minden szemügyre vehető más szemszögből is, s ez akkor világlik ki a legjobban, ha szelíd iróniával viszonyulunk hozzá.

Tovább

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swannék oldala. Fordította Jancsó Júlia. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017, 481oldal, 4395 Ft

Az új fordítás azonban nem akar mindenáron különbözni elődjétől: erre legjobb példa magának a mű egészének a címe. Az eltűnt idő nyomában a maga nemében telitalálat; más a helyzet a kötetcímmel. Gyergyai meg sem próbálkozott a Du côté de chez Swann lefordításával – erre is lehet érveket találni. Jancsó Júlia a pontosság-eszmény jegyében ezt a megoldást választotta: Swannék oldala, ami, mint köztudott, a regényben szereplő birtokok közti viszonyra utal. Az már a magyar nyelv sajátossága, hogy az „oldal” nem olyan egyértelmű, mint a Du côté de… kifejezés franciául. Az ilyen szöveghelyek nyilván éppúgy megtalálják majd a maguk híveit, mint ellenzőit – de ez egyáltalán nem baj.

Tovább

„Il n’y a pas de hors-texte” (nincs semmi a szövegen kívül), jelentette ki Derrida. És bármit is értett ezen, az amerikai egyetemen kreatív írást tanuló diákok számára túl gyakran az lett a jelentése, hogy nem létezik semmi az énen kívül. Legtöbbjük úgy véli, hogy az írás saját énjük kifejezésére, vagy még inkább felfedezésére szolgál. A Grammatológiának ez a világszerte makacsul és évtizedeken át félreértett mondata jó példa arra, hogy egy teoretikus intencióit hogyan lehet egészen képtelen irányokban elferdíteni. A „nincs semmi, ami szövegen kívüli lenne” állítás bizonyára a mű legtöbbet idézett passzusa, Derrida pedig nem gondolhatta előre, hogy ilyen karriert fut majd be, mint ahogyan azt sem, hogy a dekonstrukció, akarata ellenére, iskolává növi ki magát – erről egyértelmű elutasítással nyilatkozik a Levél egy japán baráthoz című híres cikkében. (Nem állom, meg, hogy ennek kapcsán ne idézzem Thienemann Tivadart. Amikor Bleyer Jakabot kinevezték a pesti egyetemre 1911-ben, kinyilvánította azt a szándékát, hogy iskolát akar teremteni. Thienemann megjegyzi: „Ez az, amitől mindig óvakodtam. Tudtam, láttam, hogy ami «iskola», az mindig torzítja, dogmává merevíti az eredetileg termékeny gondolatot.”)

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve szeptemberben - Szegedy-Maszák Mihály: Jelen a múltban, múlt a jelenben. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016. 350 oldal, 3490 Ft

Nem merném leírni, hogy egy jelentős életmű záró kötetéről van szó, mert majdnem biztos vagyok abban, hogy a nemrég elhunyt irodalomtörténész íróasztalfiókjából még előkerülhetnek kötetbe foglalható szövegek. Azt viszont meggyőződéssel állítom, hogy nagyon szép és gazdag, a szerzőt szellemi ereje teljében mutató válogatásról beszélhetünk. Amelyről nem tudok anélkül írni, hogy föl ne idézném azt a (45 évvel ezelőtti) alkalmat, amikor először hallottam Szegedy-Maszák Mihályt előadni. Arany Jánosról beszélt; konkrét állításaira már nem emlékszem, azok az eltelt évtizedek során összekeveredtek egyéb írásairól őrzött emlékeimmel. De talán jellemzőnek mondható, hogy egy mellékesnek szánt megjegyzését pontosan fel tudom idézni. „Bocsássanak meg” – mondta a majdnem-gimnazistakorú hallgatóságnak –, „de amivel éppen foglalkozik az ember, azt nagyon zavarosan látja”. Ma, ennyi idő elteltével kutatói magatartására nagyon jellemzőnek érzem ezt a nyilatkozatot.

Tovább

Albert Camus: Az idegen. For­dította Ádám Péter és Kiss Kornélia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. 163 oldal, 2690 Ft

Feltételezem, hogy az elmúlt hatvan-hetven évben majdnem mindenki, akit érdekelt nálunk a francia irodalom, olvasta Camus regényét – Gyergyai Albert fordításában. Aki pedig tudott valamennyire franciául, az nagy valószínűséggel nekirugaszkodott az eredetinek is. (...) Azt persze már az én korosztályom sem értette kristálytisztán, hogy miért Közöny a mű címe magyarul, miért nem jó az eredeti: Az idegen? (...) Ádám Péter és Kiss Kornélia az új fordításban visszatérnek az eredeti címhez, s ezt jó okkal teszik, hiszen sokkal jobban „tapad” a műhöz, nem kívülről értelmezi, hanem belülről. Camus közöny-fogalma ugyanis rendkívül összetett, címként inkább félrevezeti az olvasót, semmint orientálja. 

Tovább

A baudelaire-i ellentmondásos örökség (most egyszerűsítsük le erre a modellre a modernség tapasztalatát, noha nyilván lehetne más példákhoz is folyamodni) a magyar irodalomban is megjelent. Lehet, hogy többnyire nyomokban, és csak ritkán teljes művekben. De a befejezetlenség, a töredékesség, később az aleatorikusság mint formaszervező elv befogadása, a művészet és az élet közötti határvonal eltörlésére irányuló kísérletek szintén a modernségnek mint sajátos, a jelent megtestesítő időbeliségnek a meghatározásából erednek. Vagyis az elmúlt bő egy évszázad magyar irodalomtörténetének megírásához mégiscsak a modernség fogalma látszik a legalkalmasabb rendező elvnek, ha kellő rugalmassággal és szemantikai sokrétűségének állandó szem előtt tartásával alkalmazzuk. Ez azt jelenti például, hogy az új irodalmi törekvéseket nem feltétlenül a „modernségen” belül kell ugyan elhelyeznünk, de kétségtelenül a modernséghez mint hagyományhoz viszonyítva kell megértenünk.

Tovább

A mai olvasó számára a Bodor Ádám név egy kiteljesedett, varázslatos, semmi mással össze nem téveszthető írói világot jelöl, amelynek sajátos törvényszerűségei, szédítő mélységei, megdöbbentően következetes formáló elvei vannak. Bodor többféle értelemben is a határok írója. „A határ és vidéke, bárhogyan is nézzük, mindig sokkal izgalmasabb hely, mint az ország belseje” – vallja meg Balla Zsófiának. Erdély ilyen értelemben a határok földje („vidékenként más és más a táj képe”, mondja), ugyanakkor maga is határ, a nyugati kultúra mezsgyéje.

Tovább

„Valahányszor az antik Rómában felfokozódott az a feszültség, amelyet a gazdasági ellentétek szoktak kiváltani, a nép egy része kivonult a Mons Sacerra, az Aventinusra vagy a Janiculumra, azzal a fenyegetéssel, hogy ott, a régi anyaváros szeme láttára és a tiszteletre méltó városatyák orra előtt második Rómát alapítanak – amennyiben követeléseiket nem teljesítik. Ezt úgy hívták: Secessio plebis.” A Ver Sacrumnak, a bécsi szecesszionizmus alapvető orgánumának beköszöntőjéből idéztünk (1898). A „Ver Sacrum” kifejezés arra a tavaszi áldozatra utal, amelyet akkor mutattak be, ha nagy veszély, éhínség fenyegette Rómát. 

Tovább

Paul Verlaine: Szaturnuszi költemények Térey János fordításában. Helikon Kiadó, Budapest, 2015. 108 oldal, 2490 Ft

Tovább

Kant filozófiájának, kiváltképp pedig esztétikai koncepciójának európai utóéletét mérlegelve a kutatók ritkán veszik figyelembe, hogy egy nagyszabású elméleti konstrukció képes hatást gyakorolni a „visszájáról” is, vagyis oly módon, hogy az utókort a nézeteivel való teljes szembeszegülésre készteti. 

Tovább

Ketten egy új könyvről - Kertész Imre: A végső kocsma. Szerkesztette és a szöveget gondozta Hafner Zoltán. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2014. 395 oldal, 3490 Ft

Tovább

Aczél Géza: (Szino)líra – torzószótár. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014. 112 oldal,1900 Ft

Tovább

Tovább

Kálmán C. Györgynek

Barthes 1977 januárjától ugyanezen év májusáig tartotta meg első kurzusát a Collège de France-ban Comment vivre ensemble (Hogyan éljünk együtt) címmel. Ha meggondoljuk, hallatlan merészség kellett ahhoz, hogy kinyilvánítsa: egyetlen módszertani elvet fog követni, mégpedig a „nem-módszer” elvét.

Tovább

Nem sokkal Foucault halálos betegségének utolsó stádiumba fordulása előtt két amerikai monográfusa, Hubert Dreyfus és Paul Rabinow interjút készített a francia filozófussal nagy műve, A szexualitás története kapcsán. Foucault rögtön a bevezetőben megjegyzi, hogy „az én technikáit érintő” problémák sokkal jobban érdeklik, mint a szex, a szex ugyanis „unalmas”. S hivatkozik arra, hogy a görögök számára se volt ez igazán nagy kérdés; mindenesetre sokkal jobban foglalkoztatta őket az evéshez, pontosabban a helyes táplálkozáshoz való viszony. Ami viszont mindenekfelett állóan fontosnak tűnt fel számára Seneca, Plutarkhosz és mások műveiben, az az énhez való viszony, az én etikája és technológiája.

Tovább

Tovább

Ketten egy új könyvről - Keresztury Tibor: A készlet erejéig. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2012. 387 oldal, 3490 Ft

Tovább
Élet és Irodalom 2020