Háy János

Tudták, mikor jön a következő, sikoltott a levegő, és becsapott a gránát. Vártak. Már kétszer annyi idő eltelt. A kislánynak megint pisilnie kellett, a sarokban álltak, valaki azt mondta, ott a legbiztonságosabb, ha találatot kap a ház. Abbahagyták, mondta a nagyapa. Még várjunk, mondta az anya. A kislány megint pisit. Oda a sarokba. A szomszéd beszólt, hogy elmentek. Kik, kérdezett vissza a nagyapa. A németek. Mikor, kérdezte a nagyapa. Az éjjel, mondta a szomszéd. Nem hallottuk. Németek, mondta a szomszéd.

Már világos volt, az öreg kiment, s nézett a bunkerek felé, amik a házuk mögött voltak, tényleg nem volt ott senki. Meg kéne nézni, nem hagytak‑e valami használható dolgot. Az anya mondta, hogy nem, nem mehet oda, mert ha az oroszok valami ilyet megtalálnak náluk, biztos lelövik őket, s az hogy öreget lelövik, az mégcsak rendben, mégiscsak ő hozta a házhoz azt a német dolgot, de ott van a kislány is.

Tovább

Kimegy a temetőbe. Mégiscsak ünnep van. Visz fenyőágakat a sírra, meg olyan díszeket, amiket nem sajnál, ha ellopják. Otthon is ez van, csak nem lopnak, mert nem jön hozzá senki. Egy ág. Már nem veszi le az egész dobozt, amiben a díszek vannak, kis zacskóban van az a néhány, amit feltesz, meg vesz kimérve szaloncukrot, abból is feltesz párat, a többit megeszi, amikor a tévét nézi.

Nem, idén nem tudnak hazajönni. A fia mondta, hogy nem lehet, hogy minden szabadságát otthon tölti, és akkor hiába él a tengeren túl, ha mindig csak azt látja, ami a tengeren innen van, meg hogy nincs olyan karácsonya a gyerekeknek, amilyen az övé volt, mert épp úton vannak hazafelé, amikor lehetne. Majd nyáron, mondta, ha meg tudja osztani a szabadságát, akkor elviszi a gyerekeket.

Tovább

A legnagyobb magyar költő, A. M. Nép, egyrészről neki a legnagyobb az életműve és ő volt a leghosszabb életű. Míg a legtöbb magyar költő meghalt rákban vagy májzsugorban, vagy épp a szabadság oltárán ontotta ki drága vérét, s néha még a harmincat sem élte meg, és már nem volt életben, addig A. M. Nép rendkívül hosszú életű volt. Egyesek szerint már az Etelközben összedobott néhány dalt, mások úgy gondolják, még annál is korábban. Szerintük az első adagot az Urálból hozták batyuban a korabeli magyar vándorok. Különösen a népzenekutatók kardoskodnak leginkább a régi eredetet mellett, ami persze egyáltalán nem bizonyítja, hogy a dalszövegek is abból a korból származnak. Ahogyan a nyelvészek fejtegetése a dal és regöl szavak finnugor eredetéről sem tűnik meggyőzőnek. Az ősiséget nem egyszerű bizonyítani, lévén, hogy sem a magyarok, sem A. M. Nép még nem ismerték az írásbeliséget. De költőnknek volt olyan kései pályatársa, mint például Ady Endre, aki ezerévekkel később is hallani vélte ezeket a régi nótákat, a régi igricek révén fülébe rivalló ősmagyar dalt. Ebből arra is következtethetünk, vagy legalábbis feltételezhetjük, hogy A. M. Nép által írt verseket talán tanulnunk sem kell, mert genetikusan hordozzuk magunkban.

Tovább

Megismerkedünk? Nem. A nő magához rántotta a gyereket. A nagymamát hozták ki az állomásra. Megismerkedünk? Balog Ferenc vagyok. Szállj már be, kiáltott rá a gyerekre. Mit akar a bácsi? Szállj be! Balog Ferenc vagyok. Benyomta a belső zárat. Félt. Főleg a gyerek miatt. Balog Ferenc vagyok. Megismerkedünk? Balog Ferenc vagyok.

Te vagy az, Ferike?

Hallatszott a bejárati ajtó.

Én vagyok, mama.

Sikerült?

Nem.

Már megint nem?

Nem. Fáj?

Tovább

„Együtt jöttünk fel a Lacival Barcikáról, mert tényleg úgy volt, hogy alig vártuk, hogy vége legyen a giminek, meg nagykorúak legyünk, mert otthon olyan volt, a Lacinak azért, mert elhagyta a faterja őket, aztán az anyja mindig újabb apákkal próbálkozott, akik hát olyanok voltak, amilyenek, mondjuk, ha nem olyanok lettek volna, a Laci akkor sem szerette volna őket. Szóval, rettenetes gyerekkora volt, mert nem úgy van, hogy a gyerekkor bármilyen lehet, akkor is jó. Nekem meg az volt, hogy az anyu hiába akarta, az apu az istennek sem akart elhúzni, minden este hazajött hulla részegen, és még jó, ha annyira be volt rúgva, hogy a kezét sem tudta felemelni, mert akkor nem tudott kezet emelni az anyura, vagy épp rám.”

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

"A csaj nem vette le róla a száját, bedugta a fiú szájába a nyelvét, mert a fiú elfelejtett a sajátját bedugni, és úgy húzta befelé vissza a fürdőszobába. Bezárta az ajtót és elkezdte gombolni ki a fiú ingét, a fiú is csinálta, aztán a nadrágját, a fiú is csinálta, pont annyira voltak meztelenek, amennyire kellett, ott feküdtek a fürdőszobakövön a kád és a vécécsésze között." 

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Tovább

Tovább

Egyre gyakrabban vetődik fel bennem a kérdés, mennyiben lehetséges az irodalmi művek esztétikai olvasata, illetve hogy ez az olvasat hogyan viszonyul a közéleti és politikai olvasatokhoz. Persze, ha ezt feszegetjük, rögvest felvetődik néhány alapprobléma: hol a határa a közéleti olvasatoknak? Az általánosabb köz- vagy politikai gondolkodáshoz kötjük-e, vagy beleértjük egy szűkebb közösség, az irodalmi szakma hatalmi rendszerét, az időnként esztétikai köntösbe bújtatott hatalmi játszmákat is. 

Tovább
Élet és Irodalom 2018