Az összefogás megvalósulóban van – ezúttal kompromisszumok nélkül, közös listával, koordinált jelöltállítással az egyéni körzetekben és ellenzéki előválasztással –, a rendszerváltás reménye azonban elveszőben. Tény: van némi remény Orbán elzavarására 2022-ben. De ha Orbánt erre az összefogásra cseréljük, elvész a remény, hogy Magyarország új esélyt kap egy tiszta, tartalmilag – és nem csak retorikailag – nyugatos, szabad és demokratikus közéletre és állami működésre, kiutat a korrupt, nepotista, cinikus posztkommunista pocsolyából.

Aki arra számított, hogy a 2019-es EP-választáson végre a politikáé lesz a terep – hiszen az arányos, zárt listás választáson nincs együttműködési kényszer, nem arról kell beszélnünk, hogy kinek kivel kellene összefognia –, nos, az tévedett. A kampány még el sem kezdődhetett, a pesti szalonok és a független sajtó ismét az összefogást sürgeti, vagyis, hogy az ellenzéki pártok közös listát állítsanak a választásra. Az érdemi vita a közös ügyeinkről, Orbán rendszeréről, Európáról még el sem kezdődhetett, máris az ellenzék – a „nagykép” szempontjából merőben irreleváns – belügyeiről kell beszélnünk. Politikai beszédnek nincs helye, mert technikai kérdések tartanak bennünket fogva. Ezzel a vitával pedig a végső stádiumos magyar demokráciának adhatunk még egy pofont.

Az értelmiségi rendszerváltás, az értelmiségi politika kudarca a gyökere Orbán Viktor markánsan értelmiségellenes populizmusának. A jelenlegi kurzus által félreállított értelmiség két részre szakadt: sértettek vannak, és szkeptikusok. Egyik csoport sem szolgálhat sok jóval a jövő politikájának. De vannak utódaik: új politikusok és új értelmiségiek. Az ő felelősségük, hogy a szerepeket tisztázva új alapokra helyezzék kapcsolatukat. Az értelmiség és a politika szimbiotikus különállásával lehet Magyarországot újjáépíteni.