Most Löw fordításainak olyan csoportjára hívom föl a figyelmet, amelynek már puszta léte is meglepetés. A fiatal Löw ugyanis a jelek szerint a nem zsidó népköltészet iránt is érdeklődött, s ő, a zsidó „hagyomány” hivatott magyarázója és továbbadója, saját jelene környező népköltészetét is figyelemmel kísérte. Hogy a szegedi nagytáj népi produkciója érdekelte, érthető – egyebek között azért is, mert e költészet legnagyobb leletmentője, Kálmány Lajos (1852–1919) Löwnek gimnáziumi osztálytársa és életre szóló barátja volt. Kölcsönösen respektálták egymást; a renitens paraszt pap és a „zsidó pap” jól megértették egymást – Löw „Mandi” több cikket is írt (1881, 1883) Kálmány köteteiről. A „népléleknek” a költészeten keresztül való megismerése jól fölismerhető a fiatal rabbi gyakorlatában. Az erdélyi cigányok „őseredeti” költészete 1881-ben mégis meglepetésként bukkan föl horizontján. S mindjárt le is fordított tizenkét dalt e költészetből, sőt fordításait mindjárt közre is adta.

A „lelked” itt – metafora. A lélek, pszichológiai értelemben, a legmagasabbrendűen szervezett anyag, az agy működése, funkciója. S ez a funkció a halállal megszűnik. De ameddig e funkció működik, jelen van, tárgyiasul, mások számára is érzékelhető. Kimondva/leírva hallható vagy/és olvasható szóvá válik, a cselekvést irányító lelki folyamat pedig tettekben is testet ölt. Közben persze elválik az én-től, a tárgyiasult lélek külön létre kel, saját útja van. De emléke megmaradhat, „bekötődhet” a tovább folyó életbe. A lélek személyes, mondjuk így: spirituális lenyomata azonban alighanem elvész. Csak az marad meg belőle, ami mások számára is élő, használható.

De ki ez a Tölgy László (azon túl, hogy néhány évig a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozott)? Neve lexikonokban nem szerepel, róla még pár lapos életrajzi cikk sem készült. Pedig, hadd bocsássak ennyit előre, egyáltalán nem érdektelen figurája a magyar (s nemcsak a magyar) kultúra történetének. Neve és személye több fontos alkotóval összekapcsolódott, és sorsa is jellegzetes XX. századi életsors. Mindenképpen megéri, hogy egybe seperjük azt a keveset, ami életútjáról más kutatások közben fölszínre került, s ami, ha nagyon vázlatosan is, kiad egy életutat.

1

Az erdélyi szászok Die Karpathen című folyóiratának 1911. májusi számában cikk jelent meg Ady Endréről – természetesen németül. A szerző egy bizonyos Veigelsberg Emma volt, akit utóbb egy szöveggyűjtemény „erdélyi szász írónőként” említett.