Nyugodt, magabiztos kormányzati és ügyészségi emberek tájékoztatnak a Quaestor-botrányról: nyugalmuk abból fakad, hogy nem tudnak semmit az egészről. Vagy tudnak, de nem mondanak. Titok. A nyomozás érdekei. Ne prejudikáljunk. Ezt olyan derűvel jelentik ki, hogy aki hallja, zavarba jön: miért nyugtat valakit a saját informálatlansága, hacsak azért nem, mert az olyan nagy és sötét, hogy ha el akar bújni, pont elfér mögötte.

Azaz egyvalamit biztosan tudnak: hogy ők mindent megtettek.

A fővárosi főügyész a paragrafus betűjére hivatkozik, valamint arra, hogy első hallásra felfoghatatlan mennyiségű iratot foglaltak le. A kormányszóvivő pedig mást sem mond, mint hogy „amint a miniszterelnök úr világossá tette”.

Minden idevágó nyilatkozatot egybevetve, és a nyilvánosságra került dokumentumok szerint is, a magyar miniszterelnök nem volt a kommunista rendszer besúgója. Szerették volna beszervezni, de elálltak ettől. A beszervezési szándékról a fölfektetett kartonok tanúskodnak, az elállásról nem tanúskodik semmi, viszont jelentések sincsenek, nincs úgynevezett munkadosszié. Ami meg nincs, az nincs. Más kérdés, hogy állambiztonsági szakértők és az állambiztonsággal korábban foglalkozó politikusok is eltérően vélekednek arról, hogy minden irat visszakereshető-e. Sőt, ügynökkérdésben kijelenthető, hogy ma már szinte semmiben sincs egyetértés: végérvényesen a politikai harcok eszköze, egyben áldozata lett, sőt, mintha a most kormányzó erő nem is foglalkozna már ezzel a kérdéssel. 

Jó kis sajtótájékoztató: egymás mellett a nyakas agresszor és a megroggyant szavahihetőségű nemzetstratéga. Egybezárta őket a történelem meg a televízió képernyője. Hosszan beszélve is alig mondanak valamit, mígnem hirtelen megjelenik a képernyő alján futó hírcsík egyikeként: Hernádi ismét fölkerült az Interpol körözési listájára. A televízió sok más mellett mégiscsak képi élmény, egy pillanatra rögzül az idő, kimerevedik a háromszöggé bővült tengely, Putyin, Orbán, Hernádi.

Daliás idők! Most, 2015-ben, a rendszerváltás után huszonöt évvel az összes tévécsatorna esti vitaműsorainak kiemelt vitatémája, hogy joga van-e a miniszterelnöknek közpénzből országos lefedettségű párttelevíziót csinálni. Jóarcú fiatalemberek reménytelenül kiszakadtan időből és térből, pirosló fülekkel bizonygatják, hogy a miniszterelnök negyven-, majd további negyvenmilliárd forint közpénztámogatással nem pártcsatornát csinál, hanem erősíti a kormányzati kommunikációt. Egyikük épp azt fejtegeti, hogy rosszul látjuk: a kormányfő átcsoportosítja az anyagi erőforrásokat, így amit eddig a jobboldali nyomtatott sajtó és részben rádióadók állami hirdetések formájában kaptak, azok ez évtől a megújuló köztelevízióba áramlanak majd, ez azonban – folytatja értőn – nem jelenti azt, hogy a kormányfő elengedné a jobboldali médiabirodalom kezét. 

A miniszterelnök egyik novemberi rádiónyilatkozatában – látva a káoszt, de legfőképpen érzékelve azt a fölháborodást, amelyet az internetes szolgáltatások megadóztatásának terve kiváltott –, mintha korábban nem is ő lett volna a köznyelvbe netadóként épült ötlet atyja, váratlanul bölcselkedni kezdett arról, hogy milyen károkat okozhat, ha egy mégoly jó rendelkezést is előkészítetlenül, megfelelő kormányzati fölvilágosítás nélkül alkot meg a törvényhozás. Meg kell értetni a bevezetni kívánt intézkedés célját, értelmét – bölcselkedett tovább –, mert csakis így tudnak azonosulni vele az emberek, és ez az azonosulás elengedhetetlen a végrehajtást illetően. (Ez a gondolat a jogbölcseleti tankönyvekben a jogalkotás és az állampolgári jogkövetés egyik alfejezete, kitalálni sem kell, az sokkal érdekesebb, hogy négy évig miért nem jutott eszébe a tétel.) 

A keleti nyitás lehetett volna akár egy gazdasági stratégia progresszív eleme is. A nyugati kapcsolatok kiegészítése olyan, a földrajzi és történelmi múltunkból adódó helyzeti előnnyel, amely gazdagítja azt a kapcsolatrendszert, amelyhez húsz éve csatlakoztunk. De nem lehetett, mert az, amit ez a kormány keleti nyitásként igyekezett eladni a bel- és a szövetségesi politikában, az nem a gazdaság kiegészítő elemcsoportja lett volna, hanem a politikai hatalomgyakorlás egy kevéssé ellenőrzött modelljének importálása: a Tusnádon fölsorolt országok intézményi ellensúlyok nélküli hatalmi berendezkedése. Ez a keleti nyitás tartalma. Tudatos és módszeres elszakadás az atlantista hatalomgyakorlástól és politikai kultúrától, ezzel párhuzamosan valamiféle politikai-eszmei betagozódás a keleti országok kézi irányítású, ahogy a miniszterelnök azeri barátja fogadásán mondta, egyszerűbb országvezetési gyakorlatba. Ez pedig mi mást jelentene, mint a demokratikus intézmények megszüntetését vagy jogkörük jelentős szűkítését, az előzetes egyeztetések nélküli kormányzati döntések gyakorlatát, látszatparlament működtetését és a civil mozgalmak gyengítését. 

Orbán Viktor lesz az első magyar kormányfő, aki valószínűleg nem képes majd demokratikus körülmények között távozni a politikai életből. Amikor majd elveszti politikai erejét, visszafelé nem áll már rendelkezésére demokratikus út: azt ugyanis az idők során maga számolta fel. Nem túl bonyolult képlet.

Hogy ez a távozás ebből adódóan milyen lesz, milyen nem demokratikus úton lép le a magyar politikai színpadról, nem tudni. Lehet, hogy szimpla eloldalgás, olyan, mint Schmitt Pál államelnöké, aki kormánypárti vastaps közepett vonult el, valószínűleg mindenki megelégedésére, beleértve a vastapsoló kormánypártiakat is. Rossz beszédeivel, még rosszabb helyesírásával, pláne a plágiumüggyel nagy teher volt már az államéletben, viszont megtett mindent, amit csak kért tőle Orbán. „Nem fék akarok lenni, hanem motor” – ezt a közlekedésszakmai gondolatot hagyta ránk örökül, és egy kézjegyével ellátott, rossz minőséggel szövegezett demokráciaellenes alkotmányt. 

Akkor most láthatjuk, hova vezet a sunyizás: a bányaügyek, a sárazsadányi szőlővircsaft, a kayaibrahimozás meg a többi simlis manőver állami pénzekkel: oda, hogy ma még nem tudni pontosan, kik, de az biztos, hogy magyar kormányzati emberek nem utazhatnak be az Egyesült Államokba. A hivatalos indoklás szerint mindez a George W. Bush elnök által 2004 januárjában aláírt 7750-es számú proklamáció és a 2004. január 12-i kleptokráciaellenes klauzula alapján.