Két hete jött a hír, hogy Perkátán Horthy-szobrot avatnak. Három, amúgy nemrég betelepült ember addig rágta a kereszténydemokrata önkormányzati képviselő fülét, amíg valahogy a testület elé vitték, megszavazták a javaslatot.

Somogyi Balázs polgármester a falu honlapján négy szempontot sorolt föl, ami a döntést indokolta. „Szerepet játszott – írja Somogyi –, hogy perkátai magánszemélyek felajánlása által történik meg egy fejlesztés.” Az még hagyján, hogy szoborállítást most először hallok fejlesztésként értékelni, de hogy egy Horthy-szobor, mint a továbbiakban írja a polgármester, még „településszépítő elképzelés” is, azért az már a szédelgő feldicsérés kategóriája. Ha őfőméltósága ezt megérhette volna! Az egyetlen elfogadható gondolat szerint „fontos volt, hogy az önkormányzatnak nem kell pénzbeli kötelezettséget vállalnia”, vagyis nem került semmibe. Íme, a legújabb kori hivatalos közgondolkodás alapja. Ha valami ingyen van, megszűnnek az ideológiai viták, győz az olcsó. Hogy pedig „a Horthy-szobor fölállítása kiállást jelent a szólásszabadság és véleménynyilvánítási szabadság mellett”, igencsak abszurd gondolat annak ismeretében, hogy a korszak lényege az összes létező szabadságjog súlyos megsértése és emberek fizikai fenyegetettsége volt.

2015 januárjában jogerős ítélettel zárult egy per, amely kimondta, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) három évvel korábbi közgyűlésének határozatai érvénytelenek, mert a testület akkori összehívása, a közgyűlés teljes menete az alapszabály módosításától az új tisztségviselők megválasztásáig jogszerűtlen volt. A felperes dr. Török Ferenc ügyvéd, a MOB tiszteletbeli tagja, Tokió és Mexikóváros olimpiai bajnoka azt kérte a bíróságtól, hogy a MOB a 2012-es közgyűlés összes határozatát semmisítse meg. Kereseti kérelmének első fokon a Fővárosi Törvényszék, majd az Ítélőtábla másodfokon, jogerősen is helyt adott, később pedig a Kúria felülvizsgálati eljárásban visszamenőleges hatállyal erősítette meg ezeket a döntéseket. A Magyar Olimpiai Bizottság 2012 óta többek között olimpikonokat küldött a szocsi téli olimpiára, sőt ez a testület hozott határozatot arról, hogy támogatja a 2024-es olimpia budapesti rendezését. (Később a testület megerősítette korábbi döntéseit, így azok jogszerűvé váltak.)

A bizottság a hét elején alapszabály-módosítást előkészítő közgyűlést tartott, ami közjátékkal indult: Magyar Zoltán, Montreal és Moszkva olimpiai bajnoka, a MOB alelnöke nekitámadt Török Ferencnek, mit keres ott olyan ember, aki a pályázat ellen szavazott. Török mindezt visszautasította, mondván, sosem volt a budapesti rendezés ellen, csak azt mondta, ilyen súlyú döntés előtt ki kell kérni az ország véleményét. Megjegyzem, Magyar Zoltán gondolkodása igen érdekes: szerinte az, aki véleményével kisebbségben marad, soha többé nem szólalhatna meg. Ha jól értem. A közgyűlésre a 200 küldöttből 104 jött el, így „szűken” volt határozatképes. Török javasolta, hogy a szavazás tisztasága érdekében folyamatosan figyeljék, hányan hagyják el a termet. A figyelés megtörtént, a teremben tartózkodó MOB-munkatársak tájékoztatása szerint mindössze 96-an maradtak, de az elnököt, Borkai Zsoltot (Barcelona bajnoka) ez nem zavarta, megállapította, hogy a közgyűlés határozatképes.

1987 egyik kora nyári délelőttjén – ahogy annak idején az ilyen alkalmakra mondták – kötetlen baráti találkozóra érkezett az Élet és Irodalom akkori, Széchenyi utcai szerkesztőségébe a Tudományos Akadémia főtitkára, Láng István. Azért jött, hogy valamiképp megértesse, fogalmazzunk úgy, a kritikus magyar értelmiség egyik fontos szerkesztőségével, miért is van szükség a bős-nagymarosi beruházásra, miféle nemzetgazdasági érdek fűződik hozzá, de legfőképp talán azért, hogy ott helyben bélyegezze meg azokat, akik az akkor már előrehaladott állapotban lévő első ütemi beruházások ellen egyre hangosabban emeltek szót, és tüntetéseket szerveztek. Emlékszem, mint az egyik fő megbélyegzett, ott ült a szobában Vargha Balázs is, aki néhány nappal korábban mutatta meg a készülő Duna-antológia kéziratos anyagát. Provokatívnak számító kérdést tett föl: „Főtitkár úr, mit szól ahhoz, hogy a beruházás egyre nagyobb társadalmi ellenérzéssel találja magát szembe? Itt is ülnek olyanok, akik úgy gondolják, ez a beruházás tönkreteszi a Dunát meg az országot.” Mai szemmel nyilván nem nagy ügy és nem nagy történet, bár már ez is elég volt ahhoz, hogy a beszélgetés kötetlen és baráti jellege a továbbiakban arra korlátozódott, hogy a főtitkár meglazította a nyakkendőjét, és erre bátorított másokat is. Ettől kezdve sprődebbre vette a hangot, már nemcsak nemzetgazdasági érdekről beszélt, hanem végrehajtandó államközi szerződésről, és kulturált formában ugyan, de fölvetette az ellenkezés jogszerűtlenségét, és kissé indulatosan azt, hogy „végső esetben” bármi megtörténhet. Igaz, konkrétan nem mondta, mit takar a bármi.

A tény annyira közismert, mint hogy hazánk éghajlata kontinentális: Mészáros Lőrinc felcsúti lakos, a kormányfő barátja megsokszorozta vagyonát, mióta egykori iskolatársa, Orbán Viktor a miniszterelnök. Egyik este ezzel kapcsolatos kérdést tett fel az ATV riportere a kormány kommunikációs államtitkárának, Kovács Zoltánnak. A hat-hét év alatti vagyonsokszorozás az államtitkárt igazából meg sem érintette, azt válaszolta: a magánszféra ügyletei nem tartoznak a kormányra. Amikor a riporter erre azt kérdezte, Kovács szerint nem függ-e össze az, hogy az egykori iskolatársnak Orbán hivatalba lépésekor egy cége volt mindösszesen öt és fél milliós saját tőkével, ma pedig hozzávetőleg száz cége van, vagyona pedig 35,4 milliárdra rúg, az államtitkár azt mondta: „Nem gondoljuk, hogy ettől függne. Még egyszer – mondta még egyszer az államtitkár, nyilván a gyengeelméjűek kedvéért –, a kormánynak ehhez kevés köze van.”

Rossz kimondani, de Magyarország a sok hasznot nem hajtó, de annál kihívóbb és sok rosszat hozó keleti nyitásával nem az európai második fokozatba kerül, hanem tagja lesz az orosz érdekövezet populista internacionáléjának, ami Budapesten kezdődik, és ukrajnai megszakítással az Altáj hegység variszkuszi rögeinél végződik.

Úgy nyilatkozik Tarlós István, hogy a mostani olimpiai vircsaftban azok szégyelljék magukat, akik visszavonták adott szavukat, és fölmondták azt a nemzeti egységet, ami megalapozta az olimpiai pályázat benyújtását. Ebben van igazság. Meg egy csomó mellébeszélés is. Az igaz, hogy a fővá­rosi önkormányzat 2015-ös ügydöntő ülésén a szocialista képviselők gyá­ván és őszintétlenül szavaztak: félve attól, hogy szembemennek a fősodor­ral, a kandidálás mellé álltak. A jegyzőkönyv szerint az év június 23-án huszonöt igen mellett egy tartózkodás és egy ellenszavazat volt, két utóbbi közül egyik sem szocialista: egy DK-s tartózkodott, és egy LMP-s voksolt ellene. A szocialisták vélhetően akkor is a népszerűségi mutatókat vizslatták, mert ahogy a lapok másnap fogalmaztak, „fenntartásokkal ugyan, de elfogadták a javaslatot”. Az összevissza beszéd később is folytatódott, közben sodródtak az akkor már támogatottabb ellenoldalra. Ősszel Horváth Csaba, a párt képviselője már arra kérte a kormányoldalt, hogy álljon el a rendezési szándéktól, idén pedig javában tél volt még, amikor Szanyi Tibor olimpiaellenes aláíróíveivel fölbukkant a Nyugati tér Momentum-asztalai környékén.

„Megállapodtunk, hogy rendezni fogjuk Szentkirályszabadjával a repülőtér tulajdonának a problémáit, összekötjük ezt a rendezést az ipari terület rendezésével és a légiközlekedés fejlesztésével. Megállapodtunk, hogy lesz egy Iparos park, ami 2,5 milliárd forintba fog kerülni, megállapodtunk, hogy lesz egy aranyosvölgyi tudásparképítés is. A völgyhíd maga 3 milliárd forintot kóstál, és hozzá tartozik még egy útépítés is, ami szintén újabb 3 milliárd forint. Tehát az útépítés a völgyhíddal együtt 6 milliárd forintos fejlesztést jelent.”

Ezt Orbán Viktor nyilatkozta lassan egy éve, 2016. május 10-én Veszprémben, a Modern Városok Program korábbi állomásán (miniszterelnok.hu). A föntieken kívül ígért még kerékpárutat Csopak–Alsóörs irányban, ugyanezt Zirc és Somló felé, ahogy igen szellemesen fejezte ki magát, „egyfajta kerékpáros csillagponttá válik az Önök városa”. Sőt, mint hangsúlyozta, „kormánybejelentés vállalja” (ha már egyszer képzavar, ne spóroljunk!), hogy a Petőfi Színházat rendbe hozza, „könnyen dűlőre jutottak” egymással az állatkertfejlesztés ügyében is. Ígért még új kézilabdacsarnokot, uszodát és jégcsarnokot, pénzt, paripát és fegyvert, valamint belengetett TAO-pénzeket (társasági adókedvezményből származó összegeket), ami csak azért furcsa, mert az ilyen pénzek jogszabály szerint a vállalkozók elhatározása alapján kerülnek olyan építkezésekbe, amelyeket a vállalkozók saját maguk jelölnek meg, vagyis a kormányfő egy váratlan mozdulattal mások zsebében kezdett kotorászni, és amit ott talált, azt is beígérte Veszprémnek. Ígért még parkolókat, összekötőutakat, és még ki tudja, miket ígért volna, de hirtelen vége lett, és tréfálkozva távozott: „Nos, itt tartunk most, tisztelt hölgyeim és uraim! Nem merem összeadni, mert akkor a holnapi kormányülésen Varga miniszter úr lehet, hogy a kardjába dől.”

Arról beszél Dömötör Csaba parlamenti államtitkár, miniszterhelyettes a stúdióban, hogy Magyarországon csökken a szegénység, és az alsó népréteg helyzete is javul. Egyre többen tartoznak a középosztályhoz – mondja Dömötör –, egyre kevesebben küzdenek napi megélhetési gondokkal. Mindez annak eredménye, hogy a kormány sokat tesz a szegénység fölszámolásáért, miáltal széles rétegek kerülnek a középpolgári kategóriába. Ez eddig a szokásos kormányhivatali szövegstruktúra: az önmagába visszatekeredő üres gondolat. A séma igen egyszerű: állításom igazolására az állításomat hozom fel, tehát a kormány sokat tesz azért, hogy a helyzet javuljon, és a helyzet azért javul, mert a kormány sokat tesz azért, hogy a helyzet javuljon. Ez az ember a parlamenti honlapon olvashatók szerint elvégezte a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakának Európa főszakirányát, három nyelven beszél, a képernyőn épp azt látjuk, amint ezt a sok tudást kamatoztatja. Önmagába visszatérő gondolatokat formál, azzal érvel, amit állít. Ebből az isteni nyugalomból, ebből a gondolati monotóniából a riporter billenti ki az államtitkárt, amikor megkérdezi, hogy a vázolt gondolati körben kit tekint a kormány középosztályhoz tartozónak. Dömötör Csaba erre azt válaszolja, hogy „mindenkinek magának kell eldöntenie, hova tartozik. Hogy középpolgárnak érzi magát, vagy sem.”