(Budapest Noir. Magyar film. Rendező: Gárdos Éva)

Pénz, paripa, fegyver bőséggel volt tehát a nézhető mozihoz, a fentiek mellett milliárdhoz közelítő szuperköltségvetés is, csak épp a rendező hiányzott. Ekképp a Budapest Noiron, akár valamely állatorvosi lovon, jól tanulmányozhatók egy ígéretesen induló, ám félresikerült produkció típushibái. Szinte már bravúr, hogy egy ennyire izgalmas bűntörténetet miként lehet ilyen érdektelenül, tempótlanul elmesélni.

(Aurora Borealis – Északi fény. Magyar film. Rendező: Mészáros Márta.) 

(Happy end. Francia–osztrák–német film. Rendező–forgatókönyvíró: Michael Haneke)

A Laurent család története folytatódik a Happy endben, Georges szerepében ismét Trintignant láthatjuk, a lánya ismét Isabelle Huppert, annyi csupán a különbség, hogy most utóbbit hívják Anne-nak, az Eva nevet pedig Georges unokája viseli. Az osztrák mesterrendező tehát megkeveri kissé a paklit, jelezvén, hogy egyszerre folytatja az előző sztorit, s új mesébe is kezd. A Happy endben kitágítja a látószöget: a nagyszülők története után a gyerekek és unokák históriáját meséli el.

(Hetedik alabárdos. Magyar film. Rendező–forgatókönyvíró: Vékes Csaba)

Vékes Csaba, ellentétben filmjének ambiciózus író-rendező hősével, nem törekszik különösebb művészi csúcsok meghódítására, beéri a bevált sémák újrahasznosításával. A mintakép nem Fellini, Bergman, ilyesmitől már az elsőfilmeseknél is kezdünk elszokni, még csak nem is a szubzsáner jobb darabjai, egy Lubitsch vagy legalább a Hatásvadászok, hanem valamely szolid tévéjáték, úgy Zsurzs Éva és Bednai Nándor között. S még erről a nem különösebben igényes célkitűzésről sem mondhatjuk el, hogy sikerült megvalósítania. Már az is kérdéses, érdemes-e egyáltalán a hetvenes-nyolcvanas évek tévéjátékainak poros stílusában egy mai mozifilmet leforgatni.

(14. Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, szept. 8–17.)

A miskolci Cinefest az évek során az egyetlen nemzetközi mércével mérhető mozgóképes mustrává küzdötte fel magát – gyakorlatilag a semmiből. Tegyük hozzá: ezen jottányit sem változtat, hogy nincs igazi hazai riválisa. Ha kitekintünk a régióra, amelynek – Bíró Tibor fesztiváligazgató szavaival – meghatározó filmes szemléjévé kíván válni, már erősebb a konkurencia: sorolhatnám a kiváló fesztiválokat Wiesbadentől, Bécsig, Cottbustól Szarajevóig, Jihlavától Zágrábig, Palicstól Szófiáig, nem is szólva a csillogó A-kategóriásokról, mint – csak a közelben - Karlovy Vary vagy Berlin, mert az egy másik szint, elérhetetlen távolságban. De a Cinefest legalább látszik a nemzetközi mezőnyben, s ez nem kis dolog, mert első eset a magyar film évszázados történetében.

2015 decemberében ünnepeltük Makk Károly kilencvenedik születésnapját. A Müpában rendezett est szervezője, Jordán Tamás azzal az elsőre bizarrnak hangzó ötlettel keresett meg, írnék-e az alkalomra néhány fiktív köszöntőt, amelyet a túlvilágról küldtek neki eltávozott régi barátok, kollégák. Végül az alanti szöveg született meg, amit Tamás olvasott fel a színpadon. Makk többször is említette, neki és pályatársainak annyi remek történetük van, ha egyszer összezárnák őket egy házban, távol mindentől, évekig csak mesélnének. Most ott ül velük a távoli házban, s mesélnek – az idők végeztéig.

Báron György

(A remény másik oldala. Finn film. Rendező–forgatókönyvíró–producer: Aki Kaurismäki.)

Nyoma sincs drámának, nincs hisztéria, sírás, fogadkozás, ahogy ez egy hollywoodi filmben megszokott, csak a szikár, visszafogott mozdulatok s a száraz, semmibe révedő arcok. Pedig Aki Kaurismäkinak ez a munkája is csordultig tele van szeretettel és együttérzéssel – csak épp az érzelmek visszafojtottak, a mélyben lüktetnek. A remény másik oldala című új filmje, amely Berlinben Ezüst Medvét nyert (ahol egyetlen igazi versenytársa a Testről és lélekről volt, amely az Arany Medvét kapta), már az első percekben magába ránt, s nem engedi el a nézőjét az utolsó pillanatig.

(Az ígéret. Spanyol–amerikai film. Rendező: Terry George)

Kérdés, szolgálhat-e egy csapnivaló film jó ügyet. Magam nem vagyok biztos a válaszban: lehet, ennyire le kell butítani-egyszerűsíteni a történetet ahhoz, hogy eljusson a döntéshozók szívéhez és agyához. Ha így áll, akkor az elég szomorú, s sokat elmond a politikusok ízlésvilágáról. Mert Az ígéret vászonhasogató giccs, a gyengébbik fajtából; afféle B-mozi, amíg a nagyteremben a műnem sikerültebb darabjai, mondjuk a Schindler, a Ryan közlegény vagy a Titanic peregnek.

(Modern idők. Amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző-főszereplő: Charles Chaplin.)

(Szerelmes SMS. Német film. Rendező: Karoline Herfurth. Dunkirk. Amerikai–angol–francia film. Rendező: Christopher Nolan. Kisvárosi gyilkosok. Dán film. Rendező: Ole Bornedal. Swingerklub. Dán film. Rendező: Mikkel Munch-Fals)

Moziról mozira, sajtóvetítésről sajtóbemutatóra vándorlok a hőségben, megpróbálva olyan filmet találni, amit jó szívvel ajánlhatnék a nyájas olvasó figyelmébe. Mindhiába. Pedig a reménytelennek tűnőket – s ez a többség – eleve kihagyom, marad négy, amely eséllyel kecsegtet.

(Out. Magyar–szlovák–cseh film. Rendező: Kristóf György)                 

Ágoston szerepében Terhes Sándor telitalálat. Visszafogottabb stílusban játszik, mint a többiek. Passzív, alig cselekszik, a dolgok nem általa, hanem vele történnek meg. Rezzenéstelen szemlélődő, szófukar rezonőr, ám épp ettől válik súlyossá: ő a masszív középpont, aki körül a többi karakter forog. Az Out groteszk humora és szelíd melankóliája okkal emlékeztette a bírálókat Aki Kaurismaki munkáira, Ágoston alakja pedig A múlt nélküli ember főhősére. Pohárnok Gergely fényképezése még eddigi emlékezetes munkáival összehasonlítva is lenyűgöző.

(13. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és 10. Európai Animációs Játékfilm és TV-film Fesztivál. Kecskemét,  június 20–25.)

A MOME-s és metropolitanos filmek közül bármelyik díjat érdemelt volna. (…) A két budapesti egyetem mellett ígéretes animációs oktatás folyik az Illyés Művészeti Akadémián, az egri Eszterházy Károly Egyetemen, a Partiumi Keresztény Egyetemen, sőt a Szent György Média és Informatikai Szakgimnáziumban is – itt készült a legjobb elsőfilm díjával jutalmazott Fiaskó, Nagy Szabolcs kedves bábanimációja. A MOME és a Metropolitan profi sorozatával összehasonlítva ezek a munkák kezdetlegesebbek, kevésbé kiforrottak – de jó hír, hogy egyre több helyen indult animációs képzés. Kérdés, lesz-e esélyük fejlődni, növekedni?

(Jupiter holdja. Magyar film. Rendező Mundruczó Kornél)

Aligha kétséges: a Jupiter holdja Mundruczó Kornél legambiciózusabb, s ugyanakkor – ettől nem függetlenül – legkevésbé egységes munkája. Szemben a Fehér istennel, amely egyszerű, világosan követhető mese volt, szerethető hőssel, a mostani film történetvázára a legkülönbözőbb anyagú rétegeket viszi fel a szerző. Ha művészete az egyensúlykeresésről (is) szólt, akkor most ez az egyensúly megbillenni látszik. A filmnek nincs egységes stílusa, pontosabban sokféle stílus kavarog, ami mindig kevesebb, mint egy. Külön-külön minden rétege meggyőzően demonstrálja készítője érzékenységét, kivételes formakészségét, ám a szembántó fények villódzásában mintha eltűnne a film középpontja.

(Zsigmond Vilmos Filmfesztivál, Szeged, 2017. május 10–13.)

A zavart alighanem az okozza, hogy nincs a fesztiválnak határozott arculata. Sem a nevében, sem a nevezési kiírásban nem szerepel, hogy operatőri mustráról lenne szó, ugyanakkor a honlapja szerint „a kiírás egyik fő szempontja, hogy a beérkező pályamunkák olyan eredeti és kreatív operatőri megoldásokat tartalmazzanak, amelyek Zsigmond Vilmos filmjeit, munkáit is jellemezték”. Ráférne hát a profiltisztítás, melynek eredményeképp akkor járna jól, ha megmaradna az operatőrök versenyének. Játékfilmes fesztivál több száz van a világon, dokumentumfilmessel, kisfilmessel, sőt animációssal is Tiszát lehet rekeszteni – ide nehéz betörni.

(6.9 a Richter skálán. Román–magyar–bolgár film. Rendező–forgatókönyvíró: Nae Caranfil)  

Nae Caranfil az új román film legfrivolabb rendezője. Pontosabban az egyetlen frivol közöttük. (…) Míg Caranfil világhírű nemzedéktársai – Puiu, Mungiu, Porumboiu, Jude, Sitaru, Muntean – keserű humora mögött mély tragédiák sötétlenek, ő ugyanabból a kisrealista kiindulópontból kellemes, könnyed komédiákat formáz. A mai román filmeseknél senki nem tudja érzékenyebben, hitelesebben tetten érni a káeurópai állott hétköznapokat, az anyagi, szellemi és erkölcsi lepusztulás észrevehetetlen, alattomos stációit. A 6.9 a Richter skálán messze nem az irányzat legjobb darabja, ám kellemesen szórakoztató, profi munka, kisemberek kis világáról, ahogy azt tőlük megszoktuk és megszerettük.

(Szafari. Osztrák dokumentumfilm. Rendező: Ulrich Seidl.)

Ulrich Seidl egész sorozatot szentelt annak, hogy szemügyre vegye a gemütlich osztrák kispolgár különös szokásait s a mélyben megbúvó elfojtott frusztrációkat. Új dokumentumfilmje, a Velencében bemutatott Szafari mintha a folytatása lenne a Paradise-trilógia (Hit-Remény-Szeretet) Szerelmet a feketepiacról című epizódjának, s legutóbbi filmjének, A pincének.

(1945. Magyar film. Rendező: Török Ferenc)

Kocog a szekér a falu felé, mögötte baktat a két zsidó, s a helyiek félnek, akár van rá okuk, akár nincs. Párhuzamos vágásokkal halad előre a történet, mígnem a két cselekményszál a végére összefut. A forgatókönyvet jegyző Szántó T. Gábor és Török Ferenc rendező biztos kézzel nyúlt az irodalmi alapanyaghoz, árnyaltan megrajzolt karakterekkel, fontos mellékszálakkal dúsítva fel azt. Hazai produkcióban rég láttunk ennyire egységes stílusú komor, erős, sötét drámát.

(Stefan Zweig – Búcsú Európától. Osztrák–német–francia film. Rendező: Maria Schrader)

Európa, hazánkkal az élen, ismét a sötét szakadék felé rohan – újból aktuális hát a kérdés: mit tehet a szellem az embertelenségek évadján. Ha csak erről szólna a film, már érdemes volna a kitüntetett figyelmünkre – de igazából nem erről szól, mert a forgatókönyvíró-rendező pontosan tudja, hogy erre nem lehet válaszolni.