A népszavazást előkészítő – soha nem látott léptékű és tartalmú – kampány, majd a jogilag elégtelen eredmény után Magyarország, vulgo: a hazánk, hosszú évekre nem lesz ugyanaz, mint ami előtte volt. S ez ugyanúgy igaz annak a több mint hárommillió embernek, akik akarták vagy csak elfogadták, valamiként igaznak vélték az absztrakt félelem és megvetés, olykor abszurd gyűlölet „érzését”, s azoknak, akik érvénytelenül szavaztak, vagy el sem mentek. Mert azt mind láttuk, hogy egy még nem tapasztalt totális performansz akaratlan résztvevői és kiszolgáltatott nézői lettünk. A következményeket együtt szenvedjük el, tartozzunk a hívekhez vagy kívülállókhoz, október 3-án mind vesztesként ébredtünk fel.

(Az Elvesztegetett idő című kiállítás november 20-ig tekinthető meg a Művészetmalomban, Szentendrén. Kurátor: Gulyás Gábor)

(Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor kiállítása a Műcsarnokban október 16-ig tekinthető meg.)

Spiró fiatalkorától nagyon sok nyelven, közeli és távoli világokról tudott, az első pillanattól fogva kívülről is látta kultúránkat, azaz megadatott számára a folyamatos léptékváltás képessége és lehetősége.

Jobb tudnunk, hogy egy nagy színésznő fiatalkori szerelmi életén való ámuldozás épp olyan minőségű tevékenység, mint a herevasaltatás vagy a reggeli rádióműsorban üvöltözni arról, hogy a kövér nők magukra vessenek, vagy azon viccelni egy másik műsorban, hogy a gólyatáborokban megerőszakolt fiatalok ugyan mit is hittek.

Auerbach alapproblémája tehát „mindössze” annyi, hogy mi történik „az” emberrel, ha megölték a szüleit, és ő mégsem úgy él és ítél, mint egy árva. Árva volt a szó jogi értelmében, de nem a múlt, hanem a kiismerhetetlen jövő, a folyamatos új

A kiállítás nagyon alaposan és világosan számol be Kazovszkij szexuális identitásának sajátosságairól, azaz a férfi és női szerep, a nemi, biológiai adottságok, a vágyak, társadalmi normák és szerepek közi viszonyrendszer bonyolultságáról.  Fontos tény, hogy mindez olyan korban jutott ki, amely igen intoleráns volt mindazzal, ami ő lehetett, lenni kívánhatott, minek megfelelően Kazovszkij automatikusan a szubkultúrák néma szabadságának gettójába kényszerült.

A budai Vár nem lehet a történetvesztett illuzionista hazugság tere, amely lehetetlenné teszi, hogy az új nemzedékek visszaemlékezzenek arra, milyen sors jutott elődeiknek.

Ki halkan, ki hangosan, ki gátlásokkal, ki büszke daccal, egyikünk rémülten, másikunk teoretikusnak vélt hisztériával, különböző nyelveken, de gyakran ugyanazt kérdi egymástól sok európai mifelénk. Hogy mi lesz ennek a vége. Pontosabban mi lesz, ha nem lesz vége, ha csak jönnek feltartóztathatatlanul, mint ezekben a hetekben, ismeretlen emberek, olyan országokból, amelyekről hallomásból tudunk csak pár dolgot. Mintha épp az ellenkezője történne annak, amitől Kavafisz ismert, A barbárokra várva című versében félt. Mi lesz velünk barbárok nélkül, mi lesz, ha nem jönnek?