(Szőke Gábor Miklós kiállítása a Várkert Kioszkban)

(Bibliamúzeum)

(A Terápia című kiállítás megtekinthető június 10-ig a Centrális Galériában.)

(Kéz/mű/remek. Népművészet. Nemzeti Szalon, 2018, nyitva augusztus 20-ig.)

(Anthea Hamilton: The Squash Tate Britain Commission. Megtekinthető október 7-ig.)

(A magyar szamizdat történte, OSA Archívum, április 29-ig.)

Olyan  időszakban, amikor a magyar kormány az „alternatív tények”, másként a „fake news” divatjának hódol teljes erővel, vitathatatlan jelentőségű a Soros György által alapított OSA Archivumban bemutatott, a budapesti Közgazdasági Politechnikum diákjai és tanárai által rendezett kiállítás, amely a magyar szamizdat történetébe enged bepillantást. Arról nem beszélve, hogy a fenti fogalmak hosszú évtizedeken át különböző diktatúrák mindennapi gyakorlatának alapját jelentették: a III. Birodalom éppúgy az mitikus, fajelméleti fantazmagóriákat tekintette az új német valóság alapjának, ahogyan a sztálinizmustól a kései Brezsnyevig tartó évtizedeket a Szovjetunióban megélő milliók ugyancsak első kézből ismerték az ideológiai normáknak megfelelően eltüntetett, valóság nélküli mindennapi élet megalázó élményét: a szamizdat hagyománya az utóbbi korrekciójaként jött létre. 

(Szíj Kamilla: Szubjektív geometria, Vintage Galéria, március 6–30.)

Szíj – hosszú évek óta – a saját logikájukat követő geometrikus struktúrák önbeteljesítő próféciái és egy igen szubjektív értelmezési tartomány együttes élményének megteremtésén dolgozik, következetesen, azaz sikerrel, lévén soha nem kapkod, és mit sem ad az aktuális divathullámokra, galériás normákra. Ezek a végtelen önfegyelemmel, hosszú napokon illetve heteken át(!) rajzolt absztrakt, semmiféle elbeszélésre még utalni sem hajlandó struktúrák igazi, érvényes művészetelméleti  problémákkal szembesítenek. Szij tizenkét lapból álló sorozata egy művenként  eltérő – apró vörös kereszttel kijelölt - enyészpontnak megfelelően módosuló, azonos formába zárt geometrikus struktúra átváltozásait jeleníti meg: a  türelmes nézők nyomon követhetik, hogy a minimális változások milyen komoly következményekkel járnak.

(Közös ügyeink, Ludwig Múzeum)

(Idefordul.  Agnes von Uray kiállítása –  Budapest Galéria, január 19.–február 25.)

(A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Anna – változatok székely asszonysorsra című időszaki kiállítása a Nemzeti Múzeumban. Megtekinthető április 30-ig.)

Jelen kiállítás szemlélete komoly távolságra van a Nemzeti Múzeum állandó kiállításának sokak számára ismerős világától. Az egyik a többszörösen elnyomottak, a másik – hosszú évtizedek óta változatlanul – a politikai hatalom kizárólagosságának reprezentációja felől szemlélteti a magától értetődőnek tekintett tárgyát: a nemzeti történelmet.

(Makovecz Központ és Archívum, XII. kerület, Városkúti út 2.)

A most megnyílt Makovecz Központ és Archívum sajnos nem az életmű értelmezésével, hanem a ház kegyhellyé változtatásával foglalkozik. Az életmű bemutatására egy finoman szólva is szerény méretű szobát szántak, s ott értő interpretációnak, ismeretátadásnak, a munkásság elemzésének nem sok nyoma látható. Egy másik szobába „átmentették” Makovecz Kecske utca irodájának bútorait, s reménytelenül próbálták felidézni az eredeti műhelyt. A falakon fontos fényképek képaláírások, adatok nélkül. Az egyik konceptuális fényképen Mezei Gábor belsőépítész és bútortervező – Makovecz munkatársa – ül, talán a 70-es években a Hősök terén, a millenniumi emlékmű előtt, egy általa tervezett trónon. A falnak támasztva, egy ugyancsak műtárgynak minősülő fogas mögött – ahogyan a látogatókat eligazító építész Csernyus Lőrinc mondta, ugyanúgy, mint a Kecske utcában – a fiatal Lakner és Makovecz kettős portréja. Ha nem tévedek, az utóbbi Kéri Ádám munkája.

Ugyan miért nem tudhatják a látogatók, hogy mi látható ezeken a képeken? Miért nincs hely a házban a makettek bemutatására, a kéziratok, könyvek, kritikák olvasására, azaz a tanulásra: mindarra, amiért egyébként az olyan léptékű művészek, mint Makovecz munkásságát nyilvános archívumban őrzik?

(Baranyay András kiállítása a MKE Barcsay Termében január 28-ig tekintető meg.)

(EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején.  Képvilág–világkép Gadányi Jenő művészetében. Józan szenvedéllyel – Karátson Gábor, a festő. A titok – Jakobovits Miklós groteszk és monokróm festményei. Törekvés az egyensúlyra – Blaskó János művei. Félárnyékban – Szemadám György félig elfeledett művészekre emlékezik.  Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla. A kiállítások január 28-ig látogathatók.)

Egy rövid ismertetésben képtelenség hét, eltérő minőségű életművet maga mögött hagyott alkotó alkotásairól írni, akiket mindössze az sodort egymás mellé s a Műcsarnokba, hogy Szemadám Györgynek talán ismerősei voltak, vagy talán felismert valamit bennük, ez eldönthetetlen és lényegtelen. Egy dolog érzékelhető világosan. Míg a négy, nagybetűkkel írott művészt szakértelemmel rendelkező, tehát az empátia és a semlegesség közti arányt kereső és fellelő művészettörténészek mutatták be, addig az „apró betűkkel szedett” művészeknek ugyanaz nem jutott ki.

(Néprajzi Múzeum az Igazságügyi Palotában: 1974–2017)

Igaz, ami igaz: a Néprajzi Múzeum története hosszú vándorlástörténet volt. 1872-1894 között, változó elnevezésekkel a Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályaként létezett, 1892-93-ban a Várkert Bazárban volt, onnan került a Csillag utcai bérházba, 1906-1924 között a Városligeti Iparcsarnokba került át, 1924-től a Hungária körúton a Tisztviselőtelepi Gimnáziumban működött, míg végül 1974-ben el nem jutott a Kossuth térre, ahonnan akkor költözött a Nemzeti Galéria fel a Várba. (Amúgy, a hely szelleme okán említést érdemel, hogy a Kúria épületét 1951-től először a Munkásmozgalomtörténeti Múzeum használta, ami innen a József Nádor, majd a Szentháromság térre költözött, s onnan a Palotába, a Galéria mellé, majd 1989 után megszüntették.)

Azaz a Néprajzi Múzeum munkatársai 1974 és 2017 között használhatták a (volt és leendő) Igazságügyi Palotát, hosszú évtizedeken át tartó bizonyosságban, hogy helyük végleges. 1969 és 2013 között három kíváló igazgató, Hoffmann Tamás, Hofer Tamás,   Fejős Zoltán vezették, azóta Kemecsi Lajos, aki, most már szinte biztos, e helyt az utolsó a sorban.

(Gerber Pál Horizont című kiállítása a Viltin Galériában december 2-ig látható.)