Váncsa István

Catherine Belton: Putyin emberei
Martyn Rady: A Habsburgok
Deák Ágnes – Tamás Ágnes: Sziszifuszok küzdelme
John Keane: A demokrácia legrövidebb története

Tovább

Tovább

Gyerekkoromban falun még mindenki tudta, hogy ha az éjszakában szentjánosbogarak világítanak, akkor jó idő várható. Mára ez feledésbe merült, legfőképpen azért, mert szentjánosbogarak ma már nincsenek, egyebek közt a fényszennyezés, érthetőbben fogalmazva a közvilágítás miatt. Párzási időszakban a hímek és a nőstények a fénykibocsátásuk alapján azonosítják egymást, a mesterséges fény ebbe belekavar, és akkor a násznak annyi. Egyébiránt a fényszennyezés számtalan további teremtmény életét keseríti, a neten e tárgyban rengeteg információt találhatunk, ám azok hamarosan végleg elavulnak.

A villany ára az egekben, a közvilágítás hamarosan kifizethetetlen számlákat fog generálni, az önkormányzat csupán egyet tehet, megkeresi a főkapcsolót, és azt rendeltetésének megfelelően használandja. Sötét lesz, mint egy fasírtban, a hivalkodó fényesség a továbbiakban nem zavarja a madarak és az éjszakai rovarok biológiai óráját, de a sötétség a mi mentális egészségünknek is jót fog tenni. Az önkormányzatok büdzséjének meg pláne. Egyetlen példát vegyünk csupán, Székesfehérvár közvilágítása 2021-ben 295 millióba került, jövőre, azaz 2023-ban viszont egymilliárd-hatszázmilliót emésztene föl, már amennyiben a koronázóváros ezt képes volna kipengetni. Fideszes önkormányzata van, úgyhogy bármi megtörténhet, egyébként pedig harminchat magyar királyt koronáztak meg a falai között, eggyel több vagy kevesebb már nem oszt, nem szoroz. Evvel együtt sanszosabbnak látszik, hogy a megoldás mégiscsak a főkapcsoló célirányos használata leend.

Tovább

Tovább

Tovább

A bíróság igazságot szolgáltat, az igazságot kereső szubjektum (esetünkben a bíró) pedig mindig is fölfelé tekint. Árpád bölcs magzatjai az idők kezdete óta vallják, hogy igazság az, amit a hatalom akként kezel, s aminek a megismerése a mi számunkra gyakorlati és működőképes direktívát tud nyújtani. Be kell látnunk továbbá, hogy egy állítás igaz vagy hamis volta nem valamiféle benne rejlő, változatlan tulajdonság. „Az igazság megtörténik valamely eszmével. Az eszme igazzá válik, az események igazzá teszik. Igazsága valójában esemény, folyamat: mégpedig önigazolásának folyamata” – a többit lásd William James Pragmatizmus című karcsú, ám velős munkájában. Ez utóbbi az élet szokványos dolgait illetően is releváns filozófiai szöveg, más kérdés, hogy ilyen irányú továbbképzésre Árpád bölcs magzatjai szorulnak rá a legkevésbé.

Ha tehát a kúria elnökének feleségéből annak ellenére lesz a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának tanácselnöke, hogy riválisához képest kevesebb mint feleannyi szavazatot kapott, az magyar ésszel, magyar szívvel közelítve nemcsak elfogadhatónak mutatkozik, hanem célravezetőnek, sőt üdvösségesnek is. Ami történt, azt nagy valószínűséggel egyenest a legfőbb személynek köszönhetjük, hatása tehát per definitionem áldásos leend. Vagy ha mégse, akkor a fogaskerekek közé ezúttal nem homokszem, hanem roppant méretű szikla került. Utóbbit, mint mindig, most is Brüsszelből gurították ide avval a céllal, hogy az uniós forrásokból momentán épp nem csörgedező pénzpatakok útjában újabb akadályt képezzen, noha ilyenekből amúgy is van elég.

Tovább

Tódor János: Rendőri intézkedés alá vonva. Magyar Covid agressziók. Dodeskaden Kiadó, Budapest, 2022, 168 oldal, 2400 Ft

Tódor János kötetének címadó ciklusa – Rendőri intézkedés alá vonva – annyiban kivételes, hogy nem mások beszámolóin, hanem személyes tapasztalatokon nyugszik. Rendőri intézkedés alá vonni őt magát szokták, nem heti gyakorisággal ugyan, de nem is túl ritkán. Lehet valami a fizimiskájában, amit a rendőrközeg veszélyesnek orront, de hogy az konkrétan micsoda, nem tudható. A szerzőt évtizedek óta ismerem, kollégák is voltunk, mindig halk szavú, udvarias, finom ember benyomását keltette, könyvéből viszont az sejlik ki, hogy a rendfenntartó erők még a látványát se igazán szívelhetik.

Tovább

Tovább

Azaz legalább ne a medvék előtt, gondolták az erdélyi hatóságok, majd összeszedték az Olt mentén bóklászó medvéket, és átmenetileg nyugalmasabb tartózkodási helyet jelöltek ki számukra. Valószínűleg nem Orbán beszéde, hanem az esti koncertek miatt, bár ki tudja. Az erdélyi medve alkalmazkodik a változó világhoz, bemegy a konyhába, kinyitja a hűtőt, kiveszi az elkészült padlizsánkrémet, jó étvággyal elfogyasztja. Ez nem vicc, csakugyan volt ilyen, és ráadásul épp Tusnádfürdőn, ergo bármi más is megtörténhet. Beülnek a macik a nézőtérre, nem tetszik nekik a beszéd, ezt ki is nyilvánítják, a szónok így az első pillanatban felismeri bennük Brüsszel és Soros zsoldosait, megjelenésüket pedig az általa elősorolandó blöffök látványos bizonyítékaként kezeli.

A hatóságok ébersége folytán ez most nem jött össze, az eredményre viszont panasz mégse lehet.

Kormányzó urunk amikor épp Cicerónak képzeli magát, általában hetet-havat összehord, célja ugyanis nem elsősorban az, hogy valamit elmondjon, hanem hogy a figyelmet valamiről minél hathatósabban elterelje. Törekvését csaknem mindig siker koronázza, a publikum bekapja a csalit, sok van kiszórva, mindenki megtalálhatja a kedvére valót. „Csak olyan udvariasan, mint a budapesti rendőrök a hidakon a narkósokkal”, mondta az átmenetileg medvétlenített Tusványoson egyebek között.

Tovább

Bart Dániel: Az arany folyam. A sör életrajza. Corvina Kiadó, Bu­­da­pest, 2022, 280 oldal, 4990 Ft

A minőség ekként jellemezhető sörforradalma Amerikában, a nyugati parton robbant ki először, majd pár év múltán és tőle függetlenül Írországban, később a világ más tájain, végül negyven év késéssel Hunniába is eljutott. Abba az országba, amelyben a hatvanas évek folyamán az egyetlen elérhető sör a Kinizsi volt, már ha volt. Közben mindenki Kőbányaira vágyott, ami pedig fikarcnyival se volt jobb, mint a Kinizsi, rábukkanni viszont csak a legritkább esetben lehetett. Ehhez képest magyar ugaron ma már több száz fajta kézműves sör kapható, egyik jobb, mint a másik, vagyis a minőség sörforradalma mifelénk is diadalmaskodott.

Tovább

Tovább

Négy orosz ül egy asztalnál, kvászt isznak, és arról beszélgetnek, hogy ki kéne menni hugyozni. De nem mennek ki, hanem inkább behugyoznak.

Evvel a példázattal egy kiváló (noch dazu a Szovjetunióban végzett) irodalmár vázolta föl számomra az orosz prózairodalom főbb vonalait mintegy ötven évvel ezelőtt, tanítása egy életre az agyamba vésődött, viszont ma már úgy látom, nem az orosz irodalomra vonatkozik.

Valójában az Európai Unió működésmódját írja le.

Huszonhét tagállam ül egy asztalnál, és arról beszélgetnek, hogy vannak köztük olyanok, akik lábbal tiporják az európai politika alapvető elveit. Ezt ismételgetik az egybegyűltek, és közben az asztal végén ülő potrohos egyénre sandítanak, ő azonban nem zavartatja magát, hanem kevélyen vigyorog. Hogy is tehetne másképp, az unió szóhasználata oly mértékben van humorral átitatva, hogy attól az ember szája egyből fülig szalad. „Fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország súlyosan megsérti az unió alapját képező értékeket” – ez nem kacagtató élc akar lenni, hanem a lehető leghivatalosabb formula.

Tovább

Az ókori Róma népe, ahogy ez az idősebb Pliniustól is tudható, rendszeresen fogyasztott salátát, persze nem azért, mert a saláta („acetaria”) egészséges, kalóriaszegény, vitamindús stb., hanem mert ahhoz megvolt mindene. Olajfa akadt a környéken, ergo az olívaolaj a leghétköznapibb élelmi anyagok közé tartozott, ecetből se volt hiány, azt ugyanis eredetileg bornak szánták, csak nem annak sikeredett, ami pedig a lényeget, a friss, zöld növényeket illeti, olyasmi nőtt mindenfe­lé.

Természetesen a római előkelőségek nem elégedtek meg ennyi­vel, így aztán a salátaöntetben az olaj, ecet, só és bors kvartettjén túl­lépve idővel megjelent a datolya, fenyőmag, gyömbér, halmártás, kori­ander, lestyán, mazsola, menta, méz, római kömény, zellermag és sok más efféle, ami még csak hagyján, de megjelent például a ruta is. Utóbbi dísznövénynek elmegy ugyan, de a fogyasztása gyomor- és bél­gyulladást, hányást, hasmenést, hasgörcsöket, vérvizelést, súlyosabb esetben kómát okozhat. És ez még mindig istenes ahhoz képest, hogy megjelent az öntetben a csombormenta (Mentha pulegium) is, ami bolha- és szúnyogriasztásra kiválóan alkalmas ugyan, emberi fogyasz­tásra viszont nem annyira, lévén komolyan mérgező.

Tovább

Tovább

Vészben a hon! – kürtölte világgá Legfőbb Hadurunk három hete a közösségi médiában, noha ezt a hírt valójában a karmelita kolostor erkélyéről, sőt még inkább a Citadella falairól kellett volna a szélbe kiáltania, lehetőleg zivatar idején, az égzengést és az orkán üvöltését is messze túlharsogva. Sajnos azonban hitvány korunk mindenfajta drámai érzék híján szűkölködik, másfelől pedig Legfőbb Hadurunk bejelentése se Zrínyinek a vitézeihez intézett szózatára emlékeztet, ahogy az a Szigeti veszedelemben írva vagyon, hanem csak egy prózai közlemény arról, hogy háborús vészhelyzet címén kik lesznek megsarcolva hamarost.

A kormány rezsivédelmi és honvédelmi alapot hoz létre, evvel egyidejűleg „[k]ötelezzük a bankokat, biztosítókat, a nagy kereskedelmi láncokat, az energetikai és kereskedőcégeket, a telekommunikációs vállalatokat és légitársaságokat, hogy extraprofitjuk nagy részét ebbe a két alapba fizessék be”. Tiszta beszéd, az úgynevezett nemzeti nagytőke békésen hájasodhat tovább a kemencepadkán üldögélve és csibukolva, a rátarti jöttmentek viszont tejeljenek.

De mi a rosseb az az extraprofit?

Tovább

Tovább

2030-ra utolérjük Ausztriát, mondta Lázár János a miniszterjelölti meghallgatásán, a jelenlevők pedig bizonyára feketén bólingattak, mint az eperfa lombja, nem is igen tehettek volna másképp. Orbán a sógorokhoz való felzárkózást öt esztendeje megjósolta, mi magunk pedig már látni is véljük, ahogy a gyorsnaszádunk elhúz az ő ócska bárkájuk mellett, amely a nyomdokvizünkben hánykolódik és a szétesés réme fenyegeti. Tegyük azonban hozzá, hogy Ausztriát nem öt vagy ötven éve akarjuk utolérni, hanem legalábbis a kiegyezés óta, sőt talán a tizenötödik század vége óta folyamatosan. Előtte csak azért nem akartuk, mert Bécsnek büszke vára Mátyás bús hadát nyögte, vagyis az osztrák örökös tartományok nem voltak abban a helyzetben, hogy méltó versenytársaink lehessenek.

Aztán telt-múlt az idő, országunk primátusa menet közben valahogy elkúratkozott, mi azonban ehhez a körülményhez is a magyar ember természet adta derűjével közelítettünk. „Úgy látszik nemsokára utolérjük Ausztriát a czivilizáczióban” – ezt az örvendetes tényt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet című „politikai, társadalmi és közgazdászati lap” adta hírül 1891. júliusában, holott az előzmények ismeretében az lett volna magától értetődő, ha a sógorok akarnak utolérni minket.

Tovább

Tovább

Magyarországon a korrupcióval próbálkozók helyzete napról napra reménytelenebb.

A törvény ökle a minap Debrecenben sújtott le, oly erővel, hogy az egész Hortobágy beleremegett. A 24.hu múlt heti tudósításából kitetszően tekintélyes, komoly ember volt a célpont, adóhivatalnok, akivel a dörzsöltebb vállalkozók jó kapcsolatot ápoltak. Nem is hiába, pártfogójuk ugyanis különféle előnyökhöz juttatta őket, ellentételezésképp pedig – ahogy a sajtóközlemény fogalmaz – „mobiltelefont, vacsorameghívást és különböző nagyobb értékű húskészítményeket fogadott el”. Az ügyészség letöltendő szabadságvesztést, pénzbüntetést és vagyonelkobzást javasolt.

Mi ebből a tanulság, kérdezhetnők, de minek, hiszen a képlet már nem is lehetne világosabb. A korrupció a bírvággyal mindenütt kézen fogva jár, a bírvágy pedig, ahogy ezt Senecától tudjuk, az emberiség legnagyobb megrontója, bűverejétől már-már a szent is meginog. Van-e kecsegtetőbb, mint a komód alsó fiókjában elheverő mobiltelefonjaink számát még eggyel gyarapítani?

Tovább

Szauder József: Itália arcai, Kos­suth Kiadó, Budapest, 2019, 260 oldal, 4990 Ft

Szauder professzor nacionáléjának ismertetésére nincs helyem, javaslom elolvasni Barát József Irodalomtudós a kultúrharcban. Sza­uder József 1917-1975 című érdekfeszítő és információkban gazdag munkáját. Itt és most elég annyi, hogy Szauder a legkiválóbb magyar irodalomtörténészek egyike volt, nem mellékesen italianista is, 70-től 75-ig a római egyetem magyar tanszékének megbízott professzora. To­vábbá – ahogy a tárgyalt kötetből kiviláglik – finom tollú, avatott író, igazi stílusművész, bár ez nincs benne a köztudatban. Írónak általában azt tekintjük, aki sztorikat talál ki, mindegy, milyeneket, és azokból novellákat vagy regényeket kerekít. Szauder ezt nem csinálja, ő a vi­lágban és az emberekben mocorgó történetcsírákat meglátja ugyan, meg is mutatja őket, de nem bontja ki, hanem megy tovább. Szereti a virágot, de nem szedi le, hanem ott hagyja a mezőn, ahol szerinte a helye van.

Tovább
Élet és Irodalom 2022