Egy 1999 tavaszán, a parlamenti képviselők körében készült közvélemény-kutatás arra az akkor még meglepőnek számító eredményre jutott, hogy a Fidesz parlamenti frakciójának tagjai ideológiai orientáció­jukat és értékrendjüket tekintve közelebb állónak érzik magukhoz a szélsőjobboldali MIÉP-et, mint a korabeli két demokratikus ellenzéki pártot, az MSZP-t és az SZDSZ-t. Míg a MIÉP csak minden ötödik, addig az SZDSZ a fideszes képviselők fele számára volt a legellenszenvesebb parlamenti párt. Amikor pedig a jobboldali kormánykoalíciót alkotó pártok – a Fidesz–FKGP–MDF–KDNP – együttes politikai rokonszenvindexeit vettük górcső alá, az derült ki, hogy a jobboldali koalíció képviselőinek több mint a fele számára elfogadható a MIÉP által képviselt világkép, minden ötödik kormánypárti képviselő pedig kifejezetten rokonszenvesnek találta Csurka István rasszista, antiszemita, hungarista nézeteit.

2016 bizonyára a fordulat éveként vonul be a magyar sajtótörténetbe. Ez az év volt ugyanis, amikor a kormány – csekély réseket hagyva – újraépítette az állam tájékoztatási monopóliumát. Természetesen nem annak hagyományos XX. századi, nyílt formájában, hanem a modern diktatúrák gyakorlatában bevett leplezett módon.

1998-ban, az első Fidesz-kormány hatalomra kerülését követően, az akkoriban Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójaként tevékenykedő üzletasszony egyik első botrányt kiváltó lépése az volt, hogy a kormány megvonta az állami támogatás nagy részét a XX. századi történelem kutatásával foglalkozó két legszínvonalasabb tudományos intézménytől; az 56-os és a Politikatörténeti Intézettől. Az eredetileg a két intézet támogatására szánt összeget az akkor létrehozott, Schmidt Mária által irányított, XX. Századi Intézet alapítására csoportosította át a kormány.

Ezt a beszédet – a szervezet vezetőinek felkérésére – a Magyar Újságírók Szövetségének az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésén mondtam volna el. Ám amikor a Népszabadság teljesen nyilvánvalóan politikai indíttatású kivégzésének napján a MÚOSZ elnöke azt nyilatkozta, hogy meggyőződése szerint a lapot nem politikai, hanem gazdasági okok miatt zárta be tulajdonosa, úgy döntöttem, hogy nem szeretnék részt venni és beszédet mondani a MÚOSZ ünnepségén. 

Magyarországon a rendszerváltás kezdete óta összesen hat alkalommal került sor népszavazásra, a részvétel ezeken rendre alacsonyabb volt, mint az országgyűlési választásokon. Az éppen hatalmon lévő kormánypártok által kezdeményezett két népszavazás olyan szimbolikus témákat érintett, mint a NATO- és EU-csatlakozás, az ellenzék pedig saját pozícióinak megerősítése, többnyire a soron következő választások előjátékaként állt elő népszavazási javaslattal. Az esetek többségében tehát a népszavazások nem a feltett kérdésről szóltak, ami az évek során jelentősen erodálta az intézmény tekintélyét. A demokrácia züllésével párhuzamosan korhadt el a népszavazás intézménye is.

A XX. századi magyar történelemnek kevés katartikus pillanata volt, ám 1989. június 16. bizonyosan e ritka alkalmak egyike. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése – ha csak néhány órára is, de – összekovácsolta a magyar nemzetet. A mártír miniszterelnöknek és bajtársainak búcsú­szertartásán részt vevők és a televízió képernyője előtt ülők úgy érezhették, sorsfordító pillanatokat élnek át, mert új fejezet kezdődik a magyar történelemben, és ennek szimbolikus nyitányát jelenti az ünnepélyes gyászszertartás, a szabadságért életüket áldozó forradalmárok emléke előtti tisztelgés. A ceremónia megrendezése is a közös gyász és újrakezdés szellemét kívánta kifejezni, ezért tartották fontosnak a szervezők, hogy ne csak a múlt tanúi, hanem a jövő letéteményesei is szót kapjanak a búcsúztatáson. Ez a nap egyszerre volt a gyász, a megrendülés, a felszabadulás és a bizakodás ünnepe. Mintha angyal szállt volna el az ország felett. Akkoriban úgy képzeltük, hogy június 16. örökre a nemzeti egység, a szabadság és a demokrácia, közös megálmodott jövőnk ünnepe lesz. 

Az Orbán–Simicska-konfliktus 2015. februári kirobbanását követően a Fidesz másfél évtized alatt körültekintően felépített médiabirodalma összeomlott.

Azt gondoltam, hogy az én gyerekeim életében már nem fog előfordulni, hogy kisiskolás közösségeket a szülők politikai nézetei oszthatnak meg, jóvátehetetlenül. Ám tévedtem.

Valamikor a ’90-es évek elején a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájának sírjai között sétáltam a gyerekeimmel, és az államszocialista diktatúráról meséltem nekik. A forradalom vezetőinek meggyilkolásáról, a börtönévekről, a bezártságról, a félelemről, a titkosrendőrségről, a besúgókról. A lányom egyszer csak megállt, rám nézett, és hangjában őszinte értetlenséggel megkérdezte: „Mama, de hát miért tűrtétek?” Ugyanezt a kérdést ugyanilyen értetlenül tettük fel mi is saját szüleinknek és nagyszüleinknek néhány évtizeddel korábban, amikor soha meg nem ismert nagyapámnak, nagyanyám kilenc testvérének, édesanyám közel száz meggyilkolt unokatestvérének sorsáról meséltek.