(Magdolna. Magyar játékfilm. Forgatókönyvíró–rendező: Buvári Tamás. Operatőr: Tóth Zsolt.)

Jobb mozisorsot érdemelne a Magdolna, mert szép film. A szépet a szó konkrét értelmében értve: régen láttunk olyan gondosan megkomponált, mívesen megformált képsorokat, mint a nagyon tehetséges operatőr, Tóth Zsolt felvételei. Nem akarom ezzel kisebbíteni a rendező, Buvári Tamás szerepét, elvégre egy ennyire céltudatos esztétikai elképzelést tükröző mű nem kizárólag a fotográfus érdeme, még ha a dicséretből ezúttal jóval több illeti is, mint a szokványrecenziók végén megszokott üres fordulatok.

(Történetek a végtelenségről. Svéd–német–norvég–francia film. Forgatókönyvíró–rendező: Roy Andersson.)

Egy-egy újabb Andersson-mű premierje mindig ünnepi pillanata a modern filmművészetnek, s ez, amióta az aranykor klasszikusai elmentek, kevesekről mondható el. Miként az is, hogy bármely munkájára egyetlen képkockáról tévedhetetlenül ráismerünk. Andersson filmnyelve páratlanul egyedi, erős és utánozhatatlan.

(Nincs gonosz. Német–iráni–cseh film. Rendező–forgatókönyvíró: Mohammad Raszulof.)   

Nincs gonosz – mondja a film címével az iráni rendező. Nem az ember megátalkodott, hanem a rendszer, amely a rosszra kényszeríti. De ez így túl egyszerű volna. A tükörszerkesztésű négy történetben az első és a harmadik mese főszereplője öl, még ha legális módon teszi is, míg a másodiké és a negyediké a morális parancsot fontosabbnak tartja a jogi kötelességnél. Raszulof azt állítja, ugyan nincs gonosz, de léteznek gonosztettek, s embertársaink, akik azokat elkövetik. Mindig van választás.

 (Visszatérés Epipóba. Magyar dokumentumfilm. Rendező: Oláh Judit.)

Oláh Judit, a Visszatérés Epipóba rendezője gyerekként maga is e miniállam polgára volt. Afféle osztálytalálkozóra hívja volt társait, akik közösen emlékeznek vissza, rakják össze a memória töredékes mozaikkockáiból az idő megfakította képet. Nem könnyű a múltidézés, elvégre jó néhányuknak nem csak a táborbéli anomáliákra kell visszaemlékeznie, hanem a Tanár Úr lakásán történt konkrét abúzusokra is.

(Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy. Francia–olasz film. Rendező: Roman Polanski.)

Annak ellenére, hogy Polanski folyvást hangsúlyozza, mennyire fontos neki a téma, a végeredmény a legkevésbé sem személyes. Hiányzik belőle mind a szenvedély, mind az eredeti megközelítés. A két és fél órás mű tempója lassú, gyönyörködteti a szemet, ám szellemi izgalmat annak, aki ismeri a történetet, nem kínál.

(Az igazság. Francia–japán film. Rendező: Koreeda Hirokazu.)

Valódi jutalomjáték ez a hatvanas-hetvenes évek antiszexszimbólumának, a megközelíthetetlenül hűvös, gyönyörű Deneuve-nek. Érezhetően annak szánták, s hogy gyengére sikerült, abban csak részben a főszereplő a ludas. Ő is, persze, elvégre fénykorában sem gazdag, árnyalt színészi eszköztárával, hanem lenyűgöző megjelenésével hatott a vásznon. Erős kisugárzása volt, különösen, amikor riasztóan jéghideg szőkéket alakított, Buñuelnél, Polanskinál. Ám a varázs az idővel megtört. A matrónakorba ért Deneuve ebben a filmben nem nyújt többet egy igyekvő vidéki epizódistánál.

(Pesti balhé. Magyar film. Rendező: Lóth Balázs.)

A jószerivel elérhetetlen nulla fok – amit a magyar film az utóbbi években már többször megközelített – most a maga vegytiszta formájában ragyog fel előttünk. A neve: Pesti balhé. Ideális demonstrációs anyag igényesebb filmiskoláknak: mit és hogyan nem szabad csinálni. Száz perc, amelyben egyetlen értékelhető pillanat sincs, még véletlenül sem. Lóth Balázs rendező-forgatókönyvíró olyan tévedhetetlen kézzel képes rontani, ami már szinte tudás. Ritka képesség ez is.

(A hazugság színe. Angol–olasz film. Rendező: Giuseppe Capotondi.)

Megjelenik a házigazda, Mick Jagger, s lazán lejátssza a két ígéretes fiatal színészt. A rocklegenda tucatnyi játékfilmben szerepelt már (a nagyszámú dokumentumfilmről nem beszélve), ám azok elsősorban az ikonikus Jagger-figurára építettek: a kamaszosan karcsú férfialakra, a lazán lebbenő félhosszú hajjal, ami a sztár vizuális névjegyévé vált az évtizedek során. Aztán, ahogy a rockikon idősödött, az arca és a játéka lett érdekes. Hetvenhét éves korára már nemcsak lehet, hanem érdemes is közeliket adni róla. Rovátkolt, érett fizimiskája önmaga nagy történet, a mimikája és a gesztusrendszere lenyűgöző. Egyszerre okos, cinikus és sátáni, kifinomult és romlott.

(A terápia. Francia film. Rendező: Guillaume Nicloux.)

Ezúttal is az önmagát alakító Michel Houellebecq a főhős, aki bevonul egy luxusgyógyintézetbe regenerálódni, hogy megszabaduljon a depressziójától, a piálástól és a láncdohányzástól. Nem könnyű ez egy olyan életunt, cinikus hedonistának, mint a Goncourt-díjas író, akinek már csak a vörösbor és a cigi meg a hajdani fergeteges – s írásaiban igencsak érzékletesen ábrázolt – szeretkezések emléke okoz örömöt. 

(Ema. Chilei film. Rendező: Pablo Larraín.)

Larraín a politikai filmek és hollywoodi sikerek után ezúttal átszellemült, mély Művészetet akart csinálni, ami becsülendő elhatározás. Paradox módon – s ez talán a művészi alkotás megfejthetetlen titkáról is elárul valamit – azokban az epizódokban sikerült neki, amelyekben erre a legkevésbé törekedett.

A bohókás-játékos Ricsi még gyerekforma, Kristóf már komoly kamasz, csaknem férfi. Néhány rövid felvételen láttam őket, amit maguk készítettek a járvány miatti kényszerű bezártságban töltött napjaikról. A kamerát, pontosabban a mobilt Csuja László, a Virágvölgy és a Kilenc hónap háború alkotója adta a kezükbe. A rendező nem filmezni ment a gyermekotthonba, nem is azért, hogy filmezni tanítsa a lakóit. A film.hu-n olvasható tanulságos karanténnaplójából kiderül, állást keresett és talált ott, a filmes munkák szünetelvén, ki tudja, meddig. Feladata a gyerekek segítése volt az online tanulásban.

(Szarajevó hídjai. Rendezők: Jean-Luc Godard, Cristi Puiu, Szergej Loznica, Ursula Meier és mások.)

Az előítélet pszichológiája és mechanizmusa független attól, ki kerül épp a célkeresztbe: magyarok, amerikaiak, zsidók, svájciak, a Führerprinzip katolikus bölcselője, abszurd drámaszerző vagy szerbek, bosnyákok, horvátok. Puiu hálószobai története az utat mutatja, amely a múlt században kétszer is Szarajevóba vezetett.

Ha mindazokat a filmeket, amelyekben szerepelt, eltüntetnénk az archívumok polcairól, nem egyszerűen szegényebb lenne a modern európai filmművészet, hanem ebben a formájában nem létezne. Halálával egy korszak zárult le, mondhatjuk némi pátosszal, de nem ok nélkül.

Eddig a hollywoodi történet hasonló a budapestihez. Tanulságosak azonban az apró különbségek is. Amerikában elképzelhetetlen lett volna, hogy a hatalom valamelyik kurzusideológusa (ha mondjuk Clinton alatt lett volna is ilyen) miniszterektől és államtitkároktól kérte volna a döntés megváltoztatását, mint tette azt nálunk Schmidt Mária. Ha erre vetemedik, vagy hülyének nézik, vagy harsányan kiröhögik, hiszen a Filmakadémia (mármint az amerikai) független szakmai szervezet, politikusnak ott semmi keresnivalója.

(Békeidő. Magyar film. Író-rendező: Hajdu Szabolcs. vimeo.com)

Ez azonban csak a sztori durva szerkezete, amelyet számos további színtér és dramaturgiai elágazás tarkít-finomít. Ha csak ennyi lenne, akkor is jobb filmiskolák forgatókönyvírói kurzusain kéne tanítani – s remélhetően fogják is. Miként a magyar filmben ritka életteli párbeszédeket és a metakommunikáció finom gesztusait. Ám ennél jóval gazdagabb-színesebb a textúra, s ettől lesz Hajdu újabb munkája az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar mozgóképévé: ahogy a bonyolultan összerakott vázszerkezetre, akár festő a laza skiccre, felviszi a dús anyagot, ahogy a struktúra megtelik vibráló élettel.