► MTK-múzeum a soha meg nem nyílt Sorsok Házából

És jók ezek a kerek évfordulók, mivel a soha tíz éve meg nem nyílt józsefvárosi Sorsok Háza most az MTK sportegyesületé lesz. Múzeum, múzeum, zsidó, zsidó, nem? És legalább hasznosul. Jár hozzá kétmilliárd forint, és az új MTK-történeti múzeum mellett lesz még itt iskola, többfunkciós közösségi tér, a maradékból közpark. A kormány árukapcsolása pedig még valószerűtlenebb, hiszen egyrészt a sportklub „a magyarországi zsidó közösséghez folyamatosan és ezer szállal kötődik”, másrészt jó lesz ez a holokauszt 80. évfordulójára – szintén a kormány megfogalmazásában „méltó megemlékezés”.

► A Karl-Marx-Hof Bécsben

Mindezzel persze nem akarok semmilyen vörösfarokszerű gerincet végighúzni a Bécs–Budapest összehasonlításban. Utóbbi szocialista gigalakótelepekben gondolkodott, a rendszerváltás után pedig vadkapitalizmusban vagy leginkább semmiben. Bécs sokkal hamarabb elkezdhette ugyanezt – sőt a már meglévő állomány minőségi feljavítását is. Ha a Karl-Marx-Hof mára turistalátványosság lett is az északnyugati külvárosban, a folyamatosság mindig hagy időt a jövő, a következő tervek végiggondolására, a hibák kiküszöbölésére.

► Gdansk fejlődősebessége

Mai részeiben is van valami hollandos vagy skandináv nyerseség, de ami még jobban feltűnik, az a sebességkülönbség. A fejlődés sebességkülönbsége. Hogy amíg nálunk a dolgok úgymond komótosan haladnak, itt a dinamikus szó szerint értendő. A turistamágnes óváros mellett új utcarészek nőnek fel, a fő sétálórakparttal szemben az Ołowianka sziget és a vízpartokon álló raktársorok az utóbbi tíz évben épültek ki – kortárs balti téglastílusban. Ezek a szépen díszített házak ihlető mintái is a kortárs épületeknek, meg a téglából épült egykori raktárépületek is: téglahomlokzat mindenhol, és a magas sátortető-motívum hullámzása.

► Magyar vályogkemence a Chicagói Építészeti Biennálén

1) Kezdjük azzal, hogy a hírben szereplő vályogkemencét elsőre félreértettem. A hír szerint a magyar Paradigma Ariadné építésziroda is ott lesz az idén tízéves Chicagói Építészeti Biennálén (röviden CAB). A chicagói nem éppen velencei jellegű és méretű, de ugyanolyan általános kiírásokkal reagál a korra – ezúttal a fenntarthatóságra, a közösségi terek újradefiniálására vagy éppen társadalmi változásokkal járó, radikális technológiai átalakulásokra. A meghívott Paradigma Ariadné ehhez egy tradicionális (alföldi) vályogkemencét választott annak minden meglepő és a környezetétől várhatóan elütő szerepeltetésével.

► Az idei Velencei Építészeti Biennáléról

Az építészeti biennálék már régóta nem arról szólnak, hogy diadalmasan új épületeket mutatnak be. Klímaválság, erőforrások újra- és újraosztása, a túlélés alternatívái: ezek a korszellem fő toposzai. És a biennálék arra is a legjobb példákat hozták, hogy határterületek összeéréséből hogyan lettek új stílusok, áramlatok, vagy éppen hogy felejtették el az ilyen próbálkozást egy év alatt. Ma már az adatok, a hálózatkutatás és mindezek látványos megjelenítése is a kortárs művészetek tárgya lett, számunkra pedig kifejezetten jó érzés, hogy a 19. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé idei „arculatát” Barabási Albert-László és csapata a folyamatábrával jelentősen formálja.

► A Körszálló átépítése

Vágyott világ, amikor a közelmúlt épületeinél nemcsak a hardver lesz védendő, de a szellemi tartalom is? Szakmai értékrenden alapuló szabályozás, közösségi funkció, urbanisztika? Hahaha… a valóság a NER-kapitalizmus és a Körszálló magántulajdona, a megtérülés dominál, az építtető a haloványan derengő szabályok között azt csinál, amit akar. Illetve praktikusan/kegyesen enged a laikusok túlzott figyelmének, és az épület ikonikus kontúrját azért megőrzésre érdemesnek tekintik.

► Húszéves a Művészetek Palotája.

A Müpa nagyon sok pénzből és jól működik. Mindezt akkor vesszük észre, ha öszvér kultúrplázajellegéből már semmit vagy keveset érzékelünk. (A tervező, Zoboki Gábor nevezte így valaha, egészen pontosan kulturális bevásárlóközpontnak.) Gyakran – és szerencsésebb, ha gyakran – előfordul, hogy egy ház imidzsében idővel a használhatóság, kihasználtság, a tartalmi minőség elnyomja a hardver elsődleges látványát, képes akár szebbé is válni a jóságtól.

► ROM Vándor program – pusztaromok helyreállítása

Tök, Kövesd, Csákányospuszta, Varjaskér. Ez már egy másik lista: szintén pusztai és templomromok, és ezek is festőien emelkednek ki a szántók közül. Elhagyott templommaradványok, de már kevésbé elhagyottak, mivel az elmúlt három évben a ROM Vándor program keretében részesültek némi állagmegóvásban. A ROM Vándor a Market Építő Zrt. CSR programjában született meg és izmosodik.

► Budapesti pályaudvarok

Keleti, Nyugati, Déli, Kelenföld, fővárosi pályaudvarkörkép. Most azokról lesz szó, amikről a maxi Dubai és a birodalmi lózungok árnyékában alig esik szó. A vasúti vakfoltokról, ahol a hulló vakolat, a farosttáblákból eszkábált lezárások és a húgyszag mutatja a hétköznapi valóságot. Mondjuk ezek Budapesten túl még durvábban érzékelhetőek, de most fókuszáljunk a MÁV és a magyar állam egykori vasúti ékköveire, ahol bel- és külföldiek ezrei szereznek nap mint nap tapasztalatokat.

► Az én 2024-em

Jó képzeletábrának tűnt egy téma/gyakoriság koordináta-rendszerben összekötni a tizenkét hónap által kijelölt pontokat – de hát az ÉS-ben nincs fotó, az új év elején pedig nem kívánhatom, hogy erősen experimentális ötletemet csak úgy az olvasók elé toljam. Ráadásul a tizenkettő valójában tizenhárom írás volt, és január elején jött rögtön a szomorú valóság: meghalt Finta József. És Kévés György, Kőnig Tamás, Vadász György… Maradnak utánuk az épületek, amelyek tovább élnek, mint az ember, és úgy maradnak, hogy legtöbben nem is tudják, melyiket ki tervezte.

► A Gyöngyszem Tagóvoda Angyalföldön

Az Archikon sokadik döntős óvodája most újra valami újat hozott. A Vizafogó oviban a környezettudatosság kapta a természetesebb – és látványosabb – hangsúlyt, a Gyöngyösi úton viszont valami kevésbé látványos, de annál súlyosabb. Már az is látványos volt, hogy a Média Építészeti Díj döntőjének színpadán az iroda vezető építésze mellett az óvoda vezetője prezentált, programjukról az egyesített óvodák igazgatója írt összefoglalót. 

► Tűzfalak Barcelonában és Budapesten

A pesti Palotanegyedben viszont bontanak. Tudjuk, a Pázmány-egyetem bölcsészkara hízik itt tovább a Magyar Rádió valahai épülettömbjében. És ahol vágják a fát, ott hullik a forgács. Ez a NER építészetben azt jelenti, hogy építkezzünk mindenáron, bárhol, mivel az a gazdaságot fűti, hizlalja. És a kellemeset a hasznossal is bevált alapelv: miközben az állam első humánegyeteme, az ELTE fogyasztókúrán van hosszabb ideje, a katolikus egyetem minden pénzt – és minden bontást – megér. Itt természetesen a helyiek véleménye nem nagyon számít, a Nagy Átalakítás egy teljes utcatömböt érint, ahol csak az 1944 előtti történelmi tömbök maradhatnak (de nem feltétlenül). 

► Helyzetkép – kiállítás a FUGA-ban

Röviden, dinnyehéjban: a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia száz építész részvételével és az Építőművészeti Osztályának szervezésében Helyzetkép címmel rendezett kiállítást a FUGA Budapesti Építészeti Központ nagytermében. A kiállítás szeptember végéig volt nyitva, és képek híján duplán nehéz lesz róla beszélni. Ismerősségek és enigmák, olykor ismerős házak otthonossága, olykor érthetetlenségek, máskor apró elektromosságok, meditációs objektumok, amik ugyan kis ajtókat nyitnak meg másfelé, befelé, erre-arra, de nincs idő megállni, mert csábít a következő.

► Kereszt a Szabadság-szoborra

A 77 év arra is jó lehetne, hogy nem legyen örök ideológiai játékszer, hiszen itt áll régóta, fogantatása körülményei elhalványultak. De ebben az akcióban éppen az bosszant föl legjobban, hogy ahogy gyakorlatilag már mindent, ezt is sikerül mórickásan lerángatni a politikai harc és haszonszerzés érdekében az érvelés másfél bites szintjére. Nincs szakmázás, nem számítanak az építészek, művészettörténészek, arányok, meg izé, szimbólumparitások és az ehhez hasonló szakmázó finomkodások. Csak a jelen számít nagybetűvel, annak szellemében írjuk át a múltat, és igyekszünk átírni előre a jövőt.

► Palladio-klasszikusok Vicenzában

Palladio ötszáz év múlva: brand, turistamágnes. Évek óta terveztem ezt a vicenzai utat, hogy élőben is megbizonyosodhassak arról, egy zseniális építész több száz év távolából is megérint-e, sőt a vonalharmóniák valami olyan klasszikus, kulturálisan átöröklődő folyamatosságot is képesek-e megvillantani, ami – mint egy titkos búvópatak – ma is hat és érvényes. Patetikusabban: van-e, ami örök.

► A volt MÉMOSZ-székház, ma Liget Center/RTL a Városligetnél

Jó hosszan aszfaltplacc lett a fás Ligetből, és itt állt a generalisszimusz szobra is, amíg 1956-ban le nem döntötték. Talapzatából tribün lett, 1969-ben pedig újabb szobrot (tanácsköztársaságit) avattak a lerombolt templom helyén. 2006-ban az 56-os forradalom új emlékműve épült meg ide: a nép nyelvén a Vaskefe, amit aztán 2022 óta közrefog az új Néprajzi Múzeum. Utóbbi már volt főszereplőnk, ezért forduljunk most a túlsó oldal, az egykori MÉMOSZ-székház műemlék-épülete felé. A MÉMOSZ a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége volt 75 évvel ezelőtt, de az épület leginkább az MSZMP pártkongresszusairól vált híressé. És ebből lesz hamarosan az RTL főhadiszállása.

► A 3. Építészeti Nemzeti Szalon. Műcsarnok, megtekinthető szeptember 15-ig.

A Magyar Művészeti Akadémia jelenlegi elnöke Turi Attila építész, aki az Építészeti Nemzeti Szalon kiállítását természetesen a legrangosabb seregszemlének nevezte. És tényleg, a több mint 350 alkotás szereplése/szerepeltetése szinte túl van a befogadhatóság határain. A Szalon hívó szava idén a helyi érték (Helyi Érték) volt, amit annyiféleképpen érthetünk, ahányféleképp akarunk: lehet illedelmesen illeszkedő, cuki, mint egy vidéki óvoda, vagy uralkodója a környezetének, mint például az új Néprajzi Múzeum.

Se Magyarországon, se Pécsen nincs tehát Breuer Marcell-épület, pedig Pécs a Kádár-korszakban szinte kultúrparadicsomnak számított a szintén pécsi származású Aczél György támogatásának köszönhetően. Aczél közvetlen szándékával és odahatásaival jött létre az ún. kismúzeumok szentendrei és a pécsi múzeumhálózata. Baranyában ez a Csontváry Múzeummal indult (meggyőzte Gerlóczy Gedeont, hogy a Csontváryk ideális helye Pécsen lenne), majd a külföldre szakadt, pécsi kötődésű művészek (Martyn Ferenc, Amerigo Tot, Vasarely) műveik ajándékozásával járultak hozzá a Modern Magyar Képtár, majd a későbbi, egyéni kismúzeumok alapításához. De egy egészen kis Breuer-múzeum sem lett.

Persze más a valóság egy filmben és a valóság filmje. Leginkább az építkezéseken használt konténeregyütteseket volt módomban megismerni, ezek egyszerre adtak házillúziót és voltak fapadosak: és akkor jött a hír, a svábhegyi Német Iskola legújabb bővítése egy konténerszárny.

(A felújított és bővített Normafa Síház)

Ehhez az el nem rontáshoz az is hozzájárul, ahogyan az egykori síházat felújították – bővítették. A parkolóból közelítve a régit látjuk meg először: szimmetriájával, terméskő lábazatával, félkörös teraszával olyan, mint egy időn kívül maradt vadászlak vagy egy pompás balatoni nyaraló, ami csodás módon túlélte az utóbbi évtizedeket.