Végül is teljesen mindegy, Netrebkóért jöttünk, és meg is kaptuk. Ha valaki nem miatta jött volna, hanem Jonas Kaufmannért, annak sajnos balszerencséje volt, az a benyomásom, hogy Kaufmanntól lassan el kell búcsúznunk, végig idegesnek és labilisnak tűnt, nemcsak színpadi lényként, de énekesként is. A címszereplő mellett még ami igazán döbbenetes volt, az a római Santa Cecilia zenekara, Antonio Pappano vezényletével. Ha valaki a művet csak az Erkel Színházban látta, talán el sem tudja képzelni, hogy ezeket a zenekari szólamokat így is lehet játszani, ennyire halkan és ennyire hangosan, ennyire gyorsan, és ennyire pontosan, hogy a nyitány nem valami zenés nyavalygás, hanem hangulatteremtő bevezető.

Nem panasz, a cél el van érve, tele a terem, tele is marad, nincs elszökdösés a szünetben, pedig 11-ig tart az előadás. De attól, aki csakis és kizárólag Jaroussky miatt érkezett, szívesen megkérdezném, nem csalódott-e egy kicsit. Sokat énekel az alt, de nem annyit, hogy első helyen kelljen őt kiemelni, és Jaroussky hangja kopóban van. Felül is, alul is, felül zavaróbb, és közben az ember végig arra gondol, hogy mit is tud ez az énekes, amit egy jó formában lévő alt, úgy értem, női alt ne tudna.

(Gounod: Romeo et Juliette – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, március 23.)

Mintha a Metropolitan utóbbi két előadása azt akarná bebizonyítani, hogy vége a tenorínséges időknek, jönnek az újak, és belelépnek a régiek lábnyomába. Bernheim ráadásul francia, így Roberto Alagna után két évtizeddel újra átélhetjük azt, hogy a főszereplő nem ropogtatja az r hangokat, hanem igazi, lágy, varázslatos raccsolást ad elő. Ennek így kell elhangoznia, fontos hangsúlyozni, hogy ez nem az a Rómeó és nem az a Júlia, hanem elmentek a francia operába.

(Kacsóh–Heltai: János vitéz – a Budapesti Operettszínház előadása az M5 csatornán)

Tudom, hogy a János vitéz a legnehezebben színpadra állítható magyar művek közé tartozik, mert igény, az van rá, szeretet van iránta, mert az alkotók nem tudják pontosan, mihez kezdjenek vele. Mi legyen belőle, gyerekelőadás vagy felnőtteknek szóló darab, mese vagy lírai szomorújáték? Akármit csinálnak belőle, valaki csalódott lesz, de persze ez fordítva is érvényes, akármit csinálnak, valakinek biztosan tetszik. Leszámítva talán ezt a megoldást, Bozsik Yvette rendezését, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

(Verdi: A végzet hatalma – A Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, március 9.)

Tulajdonképpen minden mellékes. Zeneileg az előadás tökéletesközeli, Kutasi Judit a rendezés mellett csak azért nem hangsúlyosabb, mert annyira jó Leonoraként Lise Davidsen. Első Verdi-szerepe a Metropolitanben, eddig Wagnert és Richard Strausst énekelt leginkább, és most a szünetben is arról beszél, hogy igen, a szerep könnyű részei most már mögötte vannak. Más énekesnek a szerep könnyű része is megszakadós, nagy magasságok kórussal, zenekarral, fújni kell, ő meg ki sem izzad, várja, hogy végre jöhessen a Pace, pace-ária.

(A Fesztiválzenekar koncertje a Müpában – február 28.)

Várjon Dénes volt a szólista, vagy megint rossz helyen ültem, vagy tényleg kevés volt a hang, ami a zongorából jött, mindenesetre inkább csak láttam, mint hallottam az igyekezetet és az erőfeszítést. Másoknak jobban tetszett, mert volt ráadás is, nem az, ami logikusnak látszott, Mozart változatai ugyanerre a gyermekdalra, hanem sportszerűen és előrelátóan Mendelssohn, a Rondo capriccioso, ami viszont ráadásnak egy kicsit hosszú, egy kicsit kevéssé látványos, és mivel úgyis szünet jött, még azt sem mondhatnám, hogy jó bemelegítés lett volna a második részre.

(Ferruccio Furlanetto ária és dalestje – Magyar Állami Operaház, február 25.)

Még két Rachmaninov-dal fér a koncert első részébe, és aztán tudjuk, mire várunk, az áriákra. Az Ferruccio Furlanetto igazi otthona, a nagy gesztusok, nagy pillanatok sorozata, végre gesztikulálhat a szép kezével, és szólni fog a hangja, és talán a halál is elpihenhet egy kicsit.

(Csajkovszkij: Pikk dáma – Magyar Állami Operaház, február 17.)

A horror megvan, Lukács Gyöngyi a hajdani moszkvai Vénusz szerepében tényleg olyan, mintha a kedvencek temetőjéből mászott volna elő, az elzenélés megvan, Dohnányi Olivér korrektül kísér, és élénk tempókat vesz, az éneklés… Voltaképpen az is megvan. A baritonoknak már örültünk, Mester Viktória most is élmény, a két vendégművész közül csak Svetlana Aksenova nem tette egyértelművé, hogy miért pont ő a meghívott. Szépen és érdektelenül énekel, a harmadik felvonás áriájában egy ideig nem is nagyon hallani, de aztán megjön a hangja, és akkor visszatérünk az eredeti állapothoz: szép és érdektelen.

(Maestro – The Original Soundtrack – DG, 2023)

Nem arról van szó, hogy mi volt és pontosan mi történt, hanem hogy mi filmre vihető, mi viszi előre a Bernstein-ügyet. Ma már nem kell szemérmesen hallgatni, ha Bernstein homoszexuális kapcsolatairól van szó, de mondjuk nem erőltetik a maestro alkoholizmusának bemutatását. Vagy ezeket a nehezen feldolgozható pillanatokat, amikor a karmester és a lánya ugyanazon férfi iránt lobbant lángra.

(Verdi: A trubadúr – Eiffel Műhelyház, február 2.)

Ilyen körülmények között érthető, ha A trubadúr a trubadúrnéről szól, az a fontos, amit Anna Netrebko énekel. Az első pillanattól fontos, ahogy megszólal ez a gyönyörű, sötét szopránhang, ami még őrzi a mozgékonyságát, átszól a széksorokon a terem távoli sarkáig, szerintem a ruhatárban is hallják, bár nem érdeklődtem efelől. És amikor az ember belenyugszik, hogy igen, ez Netrebko, primadonna assoluta, minden róla szól, érte és körülötte zajlik, akkor jön a negyedik felvonás áriája, kifinomultan, lassan, halálosan. Nem róla szól minden, hanem Verdiről, vagy a zenéről, vagy a halálról, a szerelemről, lényeg, hogy mindannyian érdekeltek vagyunk.

(Bizet: Carmen – A Metropolitan előadásának élő közvetítése – Müpa, január 27.) 

Itt most nem egészen ez a helyzet, a Met rendezése a helyszínt átteszi Amerikába, a torreádorból rodeósztár lesz, a szivargyárból fegyvergyár, ezért a fokozott katonai jelenlét a történetben. És itt a kis Carmen mexikóinak látszik, forrónadrág és westerncsizma, hogy miért pont érte őrülnek meg a férfiak, az nem világos. Amíg el nem kezd énekelni. Ja, az más. Akkor én is.

(Olga Peretyatko ária- és dalestje – Magyar Állami Operaház, január 21.)

Egyelőre azonban csak Olga Peretyatko van itt, aki olyan, mintha mindent megtanult volna az éneklés körüli dolgokból, csak a lényeget nem. Jön, és arany ruhát visel, és mindent úgy csinál, ahogy a nagy énekesek, koncentrál, égre néz, jelzi, hogy elképesztő testi és szellemi teljesítményt mutat föl. Jön, és tényleg meg is tudja lassítani az időt, ahogy Donna Anna áriáját kezdi a Don Giovanniból, tényleg ura a percnek és a másodpercnek, de aztán nem derül ki, hogy ez mitől jó vagy fontos, az ária nem lesz szép, tartalmas, mély, csak hangok jönnek egymás után.

(Príma Donnák: Lukács Gyöngyi – Eiffel Műhelyház, január 13.)

Most kezdődött a koncert, én félszemmel azért figyelem, merre is van az EXIT feliratú lámpa, mert Lukács Gyöngyi hangja fáradt, én meg még nem jöttem rá, hogy ez nem egy normális koncert. Aztán hamarosan megvilágosodok, előbb azért, mert a primadonna két lánya énekli el az Anyegin bevezető kettősét, aztán már teljes az operai és családi őrület.

(Verdi: Nabucco – A Metropolitan Opera előadása a Müpában, január 6.)

Ez már az új idők előadása? Úgy értem, hiányoznak vagy megritkultak a nagy hangok, de él a közösség, a kórus, legyenek azok gaz babilóniaiak vagy bánatos izraeliták, elképesztő, mennyire szépen szólnak. Ahogy a híres Va pensiero kórus nem akar véget érni, mert nem takkra hagyják abba, hanem ki meddig bírja, a közönség már tapsolna, de nem lehet, mert valaki még énekel, még mindig, még mindig, és most van csend. Robban a nézőtér.

(Verdi: Don Carlos – Teatro alla Scala, Milánó, december 19.)

Azt mondják, a Metropolitan költségvetésén jelenleg egy körülbelül Anna Netrebko nagyságú lyuk található. A Met ugyanis lemondta Netrebko fellépéseit, arra hivatkozva, hogy az énekesnő nem határolódott el Putyintól, Oroszországtól, a háborútól. Mindent megtesznek Netrebko helyettesítéséért, hiszen senki nem pótolhatatlan, de hiába. Jelenleg Anna Netrebko pótolhatatlan, nemcsak a Metropolitanben, de a Scalában is, pedig itt nincs tiltólistán. Csak meg kell nézni a nézőtéri térképet. December 22-ig Netrebko volt Erzsébet a Don Carlosban. Minden jegy elfogyott. Az utolsó decemberi és az egyetlen januári előadáson María José Siri énekel. Várjuk kedves vendégeinket. Pedig minden más ugyanaz.

(Händel: Messiah – Warner, 2023)

Az ember ezt az élményt nem felejti el, nem növi ki, nem lép túl rajta, ráadásul az a bizonyos fehér album, a Christopher Hogwood vezényelte változat ma is szép élményt kínál. A kérdés tehát az, hogy vajon mekkora szükség van egy új Messiás-albumra. Még akkor is, ha a szereplők változnak, más kórus, más zenekar, más énekesek. Más karmester, a tiszteletre méltó vén vaddisznó, John Nelson, aki ugyan nem kifejezett, keményvonalas régizenés, de most mégis az English Concertet irányítja. 

(Plácido Domingo-gála a Magyar Állami Operaházban – december 4. és 8.)

Ha nem tudja, ne énekelje. Ó, jaj, ez most Domingóra is vonatkozik. De nem arról van szó, amit mindig mondanak, hogy Domingo csak kényszerbariton, és ez elvileg és elméletileg is helytelen, a bariton nem a magasságok nélküli tenor, hanem egy másik hangfaj, más alapjárat, komorabb megszólalás, máshol feszül a dallamvonal, más a lelkiállapot. Ez igaz, de hát Domingo attól Domingo, hogy újra tudta írni a szabályokat. Nem bariton, de énekes, akár mehetünk tovább is, nem énekes, hanem muzsikus, sokkal fontosabb az, amit a színpadról, pódiumról közölni tud, mint a hang színe, szépsége, mint a kirikoltott magasságok.

(Philippe Jaroussky: Forgotten Arias – Warner, 2023)

Fárad a hang, és mintha ezt maga Jaroussky is tudná, nyilván nem véletlenül próbál a jövőjéről gondoskodni, vezényel, ki tudja, egyszer majd még rendezni is fog, valamit csinálni kell, és a kontratenor hang még az átlag énekhangnál is gyorsabban kopik. Amíg végképp el nem fogy, addig meg érdemes visszatérni a régi álmokhoz: megtalálni azt, amit elfelejtettek. Elfeledett áriák a lemez címe, és tényleg azok vannak rajta, jórészt elfelejtett szerzőktől. Vagy látszólag el nem feledettektől, mint Gluck és Johann Christian Bach, de vannak tényleg a Léthé vizébe alámerült komponisták, mint Tommaso Traetta vagy Giovanni Battista Ferrandini.

(A Fesztiválzenekar hangversenye – Müpa, november 25.)

Fi­scher Iván persze ötletember, ezért is szeretjük, nem nyugszik, nem elégszik meg azzal, hogy bejövök, elvezénylem, hazamegyek, töri a fejét, hogyan lehet új és váratlan élményekben részesíteni a közönséget, de ez most épp teljes melléfogásnak tűnik. Rahmanyinov Vocalise című művében, illetve annak zenekari átiratában a hegedűsöket elküldi a Müpa különböző sarkaiba, hátha így közvetlenebb lesz a zenei élmény, átölel minket a szép dallam.