(28.) Előző nap megkértem, hogy azokat a ruháit, bugyiját, ami akkor volt rajta, mossa ki. Az a nap csendben telt el, alig szóltunk egymáshoz. Elfogyott a fa, de nem kért meg rá, hogy vágjak én, korán reggel felkelt, és maga hasította az udvaron a hasábokat, tüzet rakott, reggelit készített, előzékeny és figyelmes volt. Mindketten dolgoztunk, ő az emeleten a szakdolgozatán, én lent programoztam. Délután megérkezett a Hollandiából rendelt gátlástalanító drog, a postáshoz ő ment ki, ő vette át, és letette a konyhaasztal közepére, gondosan melléjük fektette az addigra már megszáradt ruhákat, és a cipőt is. Azt a cipőt ritkán vette fel. Félmagas sarkú, piros cipő, amiben nehezen járt, fájt a bokája. Ezzel is jelezte, hogy minden ugyanúgy fog megtörténni, ahogy akkor. Korán lefeküdtünk, nem szeretkeztünk, de egymás kezét fogva aludtunk el. Tovább aludtunk, mint szoktunk, talán féltünk attól, aminek aznap meg kellett történnie. Tíz óra körül ébredtem, ő már visszajött a boltból, kipakolt a konyhában, majd a kezében egy vodkásüveggel állt elém.

– Akkor csináljuk!

(17.) Hajnalban szoktam hazaérkezni Tildától a feleségemhez. Ott is alhattam volna, de nem akartam, hogy Tilda reménykedjen. Se csók, se szeretkezés. Juli úgy tudhatta, hogy minden éjjel megcsalom. Tilda pedig kínlódott, miért nem érek hozzá. Valójában mindkettőjüket megcsaltam, pedig egyikükkel sem feküdtem le.

– Már megint! Ne csörögj!

Ismeretlen helyzet, mintha részegen érnék haza. Sose hallottam még Julit így morogni. Ezek a szereplők nem mi vagyunk. Rá kéne kiabálnom, hogy miért nem őszinte, de hamar rájövök, hogy nekem is őszintébbnek kellene lennem, és csak azért nem vagyok, mert azt hiszem, ez nálunk a módi. Még az eltűnésemet se magyaráztam meg neki. Akkor már lemondtam róla, elkezdtem megszokni, hogy nem lesz feleségem.

– Van ez a lány – magyaráztam neki, és ezzel inkább megnyugtatni akartam, de neki ennyi akkor elég volt, hogy elbizonytalanodjon a válásban.

Nem kérdezte meg, ki ez a lány, hány éves, lefeküdtem-e vele, hol találkoztunk, mivel foglalkozik, szerelmes vagyok-e, kölcsönös-e – egyszerűen tudomásul vette. Amikor este elindultam Tildához, a gyerekek már aludtak, és ügyeltem rá, hogy ébredésük előtt érkezzek haza.

– Be akarom neked mutatni a barátnőmet – ezt úgy mondta, mintha azt mondaná, ugyan neki nincsenek ekkora mellei, mint nekem, de ő is egy érdekes lány, ha másért nem, hát mert én azt állítom.

– Tudom – ezt se hallotta meg, már ment is, hogy elém hozzá leendő szerelmemet.

Hatan ültünk az asztalnál, ő és én a legtávolabbi pontokon, mintha a többiek távol akartak volna tartani minket egymástól. Milyen hiábavaló igyekezet volt. A vele szemben ülő lány folyamatosan szóval tartotta, nem törődött vele, hogy megszakított egy olyan beszélgetést, amit talán senki másnak nem engedek meg, de ő a túljátszott részegségére hivatkozva közénk lépett, egy lényeges mondat közepén voltam, s olyan közel Annához, hogy el kellett löknie minket egymástól. Éppen elmondtam neki egy verset, amire nagy mellű barátnője szólított fel, engedtem ennek az olcsó manipulációnak, Anna szemébe mondtam a sorokat, ritmust tévesztettem, zavaromban elcsuklottam, a hátam mögött ugyanis a csapos barátom elejtett egy poharat, ránk figyelt ugyanis, éreztem a méltatlankodását, nem szabadott volna a lánnyal szóba elegyednem.