Ez az ember 2010 óta kimozdíthatatlanul a magyar parlament elnöke. A magyar parlament azonban nem parlament – pontosabban nem tölti be a képviseleti demokráciákban szokásos funkciókat, amilyen a politikai közösség érdekek és nézetek szerinti tagoltságának szabad megjelenítése és a kormányt ellenőrző, fékező törvényhozói hatalom, hanem ellenkezőleg, a kormány hajtószíja –, Kövér László tehát csak afféle munkafelügyelő egy rabszolgatartó ültetvényen. Viszont abba, hogy Magyarországon mi történik akár a politikában, akár a gazdaságban, nincs tényleges beleszólása. Tisztsége főként arra jó, hogy megvalósíthassa, mondjuk úgy elegánsan, a politikai filozófiáját.

Ez pedig a 2010 utáni változatban így foglalható össze: Nekem van hatalmam, neked nincs, azt csinálok veled, amit akarok.

Van rá lehetősége, megteszi. Két fő módon. Az egyik az, hogy a Trianon-fókuszú nacionalizmus jegyében igyekszik megalázni és megsérteni, akit vagy amit alkalmasnak talál az ellenség szerepére (uniós zászló levétele az Országházról, kísérlet Nyírő József hamvainak újratemetésére). A másik, hogy házelnökként minden bírósági hercehurca megkerülésével ötletszerűen megállapított bűnökért milliós pénzbüntetéseket szab ki arra, akinek nem bírja a képét (a csúcspont eddig a Jakab Péterre kirótt majdnem tízmillió volt a „ficsúr” szó használatáért, e vérfagyasztó vétségért).

Van egy Andrej Gromiko hajdani szovjet külügyminiszternek tulajdonított szabály. Legutóbb Kaja Kallas észt miniszterelnök idézte föl. Eszerint a Szovjetunió helyes tárgyalási taktikája a következő: mindenekelőtt a maximumot kell követelni – nem kérni, hanem követelni valamit, ami sohasem volt a miénk. Másodszor, ultimátumot adni, fenyegetőzni. Harmadszor, a tárgyalásokon jottányit sem engedni, mert Nyugaton mindig lesz valaki, aki felajánl valamit a megbékítésünkre, és a végén lehet, hogy a harmadát vagy akár a felét is megkapjuk annak, ami addig soha nem volt a miénk.

Nem tudni, hogy Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere – illetve, mivel a tapasztalatok szerint nincsenek saját gondolatok a fejében, a főnöke – kitől tanulta ezt a módszert, de amit mostanában csinál, az feltűnően hasonlít a hidegháború fénykorában sikerrel alkalmazott szovjet receptre. Miután Németország és Ausztria visszakozott az orosz olajembargó ügyében, Magyarország – nem először – egyedül maradt az autokrácia védelmezőjének pozíciójában. Másképpen mondva: egyedül vétózza, hogy megvonják a rablógyilkos Putyin-rezsim fenntartásának egyik fő nyugati forrását. És igen, a taktika most is bevált, most is volt egy békítésre hajlandó valaki – ezúttal Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, aki május 9-én „haladásról” beszélt Orbán Viktorral folytatott tárgyalásán.

Másfél héttel a választások után jött a hír, hogy a médiahatóság nem hosszabbítja meg a Tilos Rádió szeptemberben lejáró médiaszolgáltatási jogosultságát, mivel ilyen hosszabbítás a törvényi rendelkezéseknek megfelelően „kizárt”. Egyszersmind kiírja az új pályázatot a 90.3 MHz-es frekvenciára. A döntés várható volt, de személyesen is érint, minthogy évek óta van műsorom a Tiloson. Mégis viszonylag újoncnak számítok, ezért beszélgettem a rádió múltjáról, karakteréről és helyzetéről régi munkatársakkal.

A nép szolgája tévésorozat azzal kezdődik, hogy három, démoni kék fénnyel megvilágított oligarcha – nem látszik az arcuk, olyanok, mint a földönkívüliek vagy félistenek – elnézi a magasból az esti Majdant, és megállapodik, hogy ezúttal „kontroll nélküli demokráciát” játszanak, az izgalmasabb. Nem ők intézik el majd egymás közti játszmában az elnökválasztást, hanem döntsön próbaképpen az ukrán nép. Így lesz meglepetésre az ország első embere Vaszil(ij) Holoborogykóból, a zilált életű, kis növésű történelemtanárból, akit aztán az említett félistenek megpróbálnak kézben tartani, de valahogy a józan esze és elemi erkölcsi érzéke mindig felülkerekedik.

A sorozat, ami segít megérteni, hogyan lehetett a főszerepet alakító Volodimir Zelenszkij a valóságban is demokratikusan megválasztott elnök, 2015-ben indult, tehát már az Euromajdan utáni, Porosenko elnöksége alatti Ukrajna élethű szatírája. Ennek tudatában érdemes újra elgondolkodni a történet keretén: a szériát ugyanis az 1+1 nevű kereskedelmi csatornán adták, ami akkoriban Ihor Kolomojszkij egyik cégének százszázalékos tulajdonában volt. Kolomojszkij pedig Ukrajna harmadik leggazdagabb embereként, másfél-két milliárd dolláros azonosítható vagyonával akár az egyik félisten modellje is lehetett volna. (Hogy mekkora a tényleges vagyona, azt nem lehet tudni, mindenesetre a bankban, amelynek felerészt a tulajdonosa volt, 5,5 milliárd dolláros veszteséghez vezető „szervezett csalás” történt, az USA-ban pedig szankciók alá helyezték „jelentős korrupció” miatt, amire a 2014–15-ös dniprói kormányzósága idejéből voltak bizonyítékok.)

Azon a vasárnapon, amikor a civilizált világ a bucsai mészárlás hírét próbálta feldolgozni – a Kijiv elővárosát visszafoglaló ukrán csapatok megkínzott, megcsonkított, megerőszakolt, hátulról fejbe lőtt civilek, gyermekek, nők, férfiak holttesteinek százait találták az utcákon, udvarokban, pincékben –, Orbán Viktor győzelmi beszédében erről egy szót sem szólt. Ehelyett a legyőzött ellenfelek sorában említette az ukrán elnököt, kedélyesen, röhögcsélve. Mindezt a Béke és biztonság feliratú pulpituson.

Az, hogy a Fidesz megnyerte a választást, nem volt meglepetés, hiszen a parlamenti Fidesz-többség erre állította be az egész rendszert a választási törvénytől és módosításaitól kezdve a gazdaságpolitikán át a média teljes leuralásáig. Ami valóban meglepő volt, sőt az ellenzéknek megalázó, az a győzelem mértéke, a húszszázalékos fölény a listás szavazatokban. Ezt az arányt sem a közvélemény-kutatók nem jelezték, sem a hivatásos elemzők nem számítottak rá.

Az orosz–ukrán háború idején élesen megmutatkoztak a visegrádi országok – pontosabban Magyarország és a másik három ország – közötti kül- és belpolitikai választóvonalak. Csehország, Szlovákia és Lengyelország fegyverrel, illetve lőszerrel támogatja a hazájukat védő ukránokat – a magyar kormány erre nem hajlandó. A polgárok igyekeznek minden segítséget megadni a menekülteknek, de a kétmillió embert befogadó lengyelekre kiváltképp mint példaképre tekintenek világszerte. Daniel Fried veterán amerikai diplomata az ottaniak büszke megfogalmazását idézi: „Lengyelország a világ legnagyobb humanitárius civil szervezete.” Mi van emögött, és milyen a kelet-európai helyzet Lengyelországból nézve? Erről kérdezzük a térség szakértőjét, Michał Kacewicz újságírót és politikai elemzőt, aki könyvet írt az Euromajdanról és a donbászi háborúról, életrajzot Lukasenkáról és Putyinról. Jelenleg a varsói belarusz és orosz nyelvű tévéállomás, a Belsat kommentátora.

H.-ék az egyik nap dolgoztak, vásároltak a közeli Sparban, a gyerek iskolába ment, az asszony három lecsiszolt foggal várta, hogy elkészüljön a hídja. A másik nap az oroszok rakétázni kezdték a lakótelepüket, akkor H.-ék egy órán belül összecsomagoltak két bőröndbe meg szatyrokba, amit tudtak, egy ismerős taxisofőrrel kemény felárért kivitették magukat a harkivi pályaudvarra, ahol addig csak háborús filmen látott tömegjelenet zajlott; kintről robbanások hallatszottak, anyák sikoltoztak, hogy engedjék előre őket a babájukkal; katonák a levegőbe lőttek, visszatartva a sokaságot, hogy ne rohanja meg saját épségét is kockáztatva a szabad ég alatti vágányokon álló vonatokat. Aztán H.-éknak valahogy sikerült eljutniuk Lembergbe, onnan Szlovákiába, onnan a Nyugatiba és a Migration Aid segítségével hozzánk.

Mutatják nekünk WhatsAppon a mobillal fölvett videót: vagy húsz véres holttest fekszik autókban, autók mellett a havon, főleg katonák, de civil ruhás férfiak és nők is vannak köztük. Némelyiket megfordítják, hogy látsszon az arca, hátha valaki fölismeri, mielőtt tömegsírba temetnék. Nem mutatom H.-éknak a képet, amit az előző percben láttam a Twitteren a hatéves mariupoli Tányáról, aki már halott anyja mellett halt meg lassan, kiszáradás miatt a romok alatt.

Hétfő esti beszédében Putyin egy helyen említi Magyarországot. Éspedig abban a részben, ahol elmeséli, hogyan alakultak ki Ukrajna határai, miután Lenin ezt az államalakulat-félét meggondolatlanul létrehozta. (Hamis: Ukrajna 1917-től független állam volt, és éveken át létezett, míg utolsó maradványait el nem foglalta a Vörös Hadsereg.) Putyin azt mondja: „a Nagy Honvédő Háború előestéjén és utána Sztálin a Szovjetunióhoz csatolt és Ukrajnának adott át néhány területet, amely korábban Lengyelországhoz, Magyarországhoz és Romániához tartozott”. Értsd: rendesen bánt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal, és nekiajándékozott egynémely, a Molotov–Ribbentrop-paktummal elrabolt, illetve a második világháborúban elfoglalt földdarabot. (Felhívom a figyelmet az apróságra, hogy Kárpátalja 1938-ig Csehszlovákiához tartozott; az orosz elnök tehát legitimnek ismeri el a müncheni egyezményből leágazó első bécsi döntést.)

A történet folytatása: Sztálin „egyfajta kárpótlásul” Lengyelországnak adta a német területek egy részét, Hruscsov pedig 1954-ben „valamiért” elvette Oroszországtól a Krímet, és Ukrajnának ajándékozta. (Ez is hamis: 1954-ben Hruscsov még nem volt abban a helyzetben, hogy ilyen döntést hozhatott volna, a pártállamot a Hruscsov–Malenkov–Molotov trió vezette. A döntést racionális alapon hozták – nem lévén szárazföldi összeköttetés az Oroszországi Föderáció és a Krím között, célszerű volt Ukrajnából felügyelni az infrastrukturális kapcsolatokat, az áramellátást és hasonlókat.)

A szájhagyomány úgy tartja, Orbán Viktor 1989. június 16-án, a Hősök terén kikergette az oroszokat.

Nem az a lényeg, hogy mi történt. Valójában azt mondta: „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Függetlenül attól, hogyan állt a csapatkivonások ügye abban a pillanatban nyilvánosan és a színfalak mögött, a szabad választások dicséretes sürgetésén kívül a mondat éle az aktuális kormány ellen irányult, amelyről a szónok fel sem tételezte, hogy tenni tudna és akarna bármit a szovjet megszállók távozásáért. Holott a teljes csapatkivonásról szóló egyezményt pontosan a második Németh-kormány tárgyalta le és írta alá még a választások előtt. Mondom, nem a valóság a fontos, hanem éppen a gondosan ápolt legenda, hogy Orbán, korát megelőzően – hívei szerint halált megvető bátorsággal, ellenfelei szerint esztelen vakmerőséggel, vagy ellenkezőleg, tudatos provokációval, az ellenzéki megegyezést felrúgva – azt követelte és nem mást: menjenek ki az oroszok. Ennek persze az a gondolati magva, hogy a szovjet megszállás rossz dolog – ami cáfolhatatlan, és erre utal az Alaptörvény preambuluma, valamint negyedik módosítása is –, a szabad választások értelme pedig az „orosz” katonai jelenlét megszüntetése lenne, amit, láttuk, tényekkel cáfolt meg a történelem, de abban a pillanatban ez nem volt ennyire világos.

Nyugalom, a kormány mindent tud. Amit nem tud, azt megkérdezi az illetékestől. Orbán miniszterelnököt és Szijjártó minisztert például láthatóan meglepetésként érte, hogy Kazahsztánban elkergették Nurszultan Nazarbajevet, a kommunista pártelsőtitkárból lett nemzetvezetőt (Elbaszi), és az újabban az ő személynevét viselő főváros is nyomban hivatalosan visszakapta az eggyel korábbi Asztana nevet. Mindez azért okozott fejtörést, mert a mi legfőbb vezetőnk szívesen fotózkodott széles mosollyal az Elbaszi társaságában, és azt is megjegyezte, hogy Kazahsztánban érzi otthon magát.

Az illetékes megkérdezése pedig (elvileg) úgy történt, hogy Szijjártó bejelentette: a „Türk Tanács”-beli kollégákkal  konzultál majd, ahol Magyarországnak megfigyelői státusza van, nem tudom, milyen történelmi, kulturális, vallási vagy politikai alapon. (Bár reménytelen a küzdelem, nehezen vagyok hajlandó idézőjel nélkül írni a Török Államok Szervezetének nevét, mivel Magyarországon sem török nyelvű többség, sem ilyen etnikai vagy nemzeti kisebbség nincs.)

Ködös reggelekre ébredünk mostanában. Nehéz megállapítani, mi folyik itt. Az igazságügyi (mondom: igazságügyi) miniszterhelyettes ellen, aki állítólag engedélyezni szokta a Pegasus használatát, vesztegetés bűntette miatt nyomoz az ügyészség. Nem sokkal később kiderül, hogy 2019-ben a köztársasági elnöki őrség vezetőit célba vették a kémprogrammal; az engedélyeket feltehetően a szóban forgó miniszterhelyettes, Völner Pál írta alá. Ugyanaznap, amikor ezt nyilvánosságra hozza a Direkt36, a rendőrség házkutatást tart az általános főpolgármester-helyettes irodájában és lakásán, utóbbi helyen még a gyerekszobát is feltúrják. Mindezt egy olyan ügyben, amiben Fidesz-közeli oligarchák lennének érintve, ha a központi vezérlés alatt álló kormánypárti sajtó nem kenné rá a főváros vezetésére. Karácsony Gergely főpolgármester úgy véli, s panaszolja fel a belügyminiszternek, hogy a magyar rendőrség statiszta lett egy ellenzékellenes propagandaakcióban, lejárató kampányban (lásd még: szabad és tisztességes választások), Pintér belügyminiszter stábja pedig ezt felháborodva visszautasítja, mondván,  minden a jogszabályok betartásával történik (ha jól emlékszem, ez volt a kormányzati válasz arra is, hogy a Pegasust önkényesen alkalmazzák olyan emberek ellen, akikkel a kormányzó hatalomnak valamiért meggyűlt a baja).

„Magyarországon mindenki biztonságban érezheti magát” – szól a méltatlankodó belügyminisztériumi közlemény. Az érzés szubjektív dolog, nem lehet miniszterileg elrendelni, de fogadjuk el, hogy így van, és aki nem így érzi a saját bőrén, az biztosan téved, esetleg külföldi megbízásból (Soros, Brüsszel, CIA) célzatosan hazudik. E logika szerint.

Talpra, magyar, a kormány bliccel.

Akkor, amikor ezt a cikket írom, még nem dőlt el, hogy leáll-e a főváros közösségi közlekedése. Úgyhogy, sajnálom, le kell mondanom az olyan hatásos érvelési fordulatokról, mint a) „ilyen még nem volt, most aztán minden budapesti a bőrén érezheti, hová vezet a kormány aljas politikája”, b) „akárhogy szenvednek a helyi lakosok, a kormánypropagandának rutinfeladat úgy feltüntetni a katasztrófát a Budapesten kívül élő hétmillió választópolgár szemében, mint Karácsony, tehát az ellenzék kormányzásra való képtelenségének újabb bizonyítékát”, vagy éppen c) „megint vaklárma, a kormánynak van annyi esze, hogy ne haragítsa magára még jobban a budapestieket”.

Mire a lap megjelenik, eldől, ezek közül melyik érvényes, vagy esetleg valami más. Az ember rettentő okosnak látszik, ha valamelyik jóslata bejön, de megszégyenül, ha nem. Jósolni kockázatos, maradjunk is a ténynél, amit tudni lehet: önmagában az is botrányos és kétségbeejtő, hogy ez a helyzet előállhatott.

Színes A/4-es lap az üvegajtóra felragasztva: „Ebben a könyvesboltban a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árusítunk.” Ha nem szoktam volna hozzá a magyar abszurditásokhoz, nevetnék, és amikor a hazai viszonyokban járatlan külföldi ismerőseimen teszteltem a szöveget, ők is főleg csak bámultak: hogy lehet ilyen butaságot beszélni? Akármit jelent a „hagyományos”, gondolják naivan, a világ minden könyvesboltjában kaphatók ettől eltérő tartalmú könyvek, minek külön figyelmeztetni a vásárlót. Ezen a ponton megmagyarázom nekik, hogy – egyáltalán nem hagyományos, hanem éppenséggel vadonatúj, idei – magyar hivatalos nyelven a „nem hagyományos” LMBTQ-t jelent (tavalyig nem azt jelentette). A friss szemnek meghökkentő butaság pedig szó szerinti idézet egy magyar közigazgatási szerv júniusi határozatából.

Ez a szerv a Pest Megyei Kormányhivatal. Amikor a Líra Kiskereskedelmi Kft.-re fogyasztóvédelmi pénzbírságot rótt ki a Micsoda család! című, azonos nemű szülőket szerepeltető (természetesen minden szexuális tartalom nélküli) gyermekkönyv gyermekkönyvek között való árusításáért, felszólította a céget, hogy gondoskodjék arról: a vásárlók „a könyv hagyományostól eltérő tartalmának mint lényeges jellemzőjének egyértelmű ismertetése mellett hozhassanak ügyleti döntést”. Mivel kiszámíthatatlan, hogy a könyvek ezreiben a vásárlók százai közül egy mit talál annyira „hagyományostól eltérőnek”, hogy okot lát a fogyasztói panaszra, a bolthálózat teljesen racionálisan döntött: biankó figyelmeztetést rak ki az összes üzletében, s erre a következő esetben már lehet hivatkozni bíróság előtt.

A Raoul Wallenbergről szóló irodalomban megkerülhetetlen Ingrid Carlberg hétszázötven oldalas könyve, mely tavaly óta magyarul is olvasható. A szerző közgazdasági és politikatudományi képzettségű oknyomozó újságíró, húsz éven át dolgozott a Dagens Nyheter napilapnál. Újabb, Alfred Nobelről szóló életrajzának magyar megjelenése alkalmából járt most Budapesten. Carlberg tavaly október óta a Svéd Akadémia tizennyolc tagjának egyike – ez a testület nevezi meg évről évre az irodalmi Nobel-díjast.

A fővárosi önkormányzat, a Political Capital és a CEU Demokrácia Intézete nemrég konferenciát tartott a Városházán Budapest Fórum a Fenntartható Demokráciák építéséről címmel. Ez alkalommal járt legutóbb Magyarországon Ivan Krasztev, napjaink egyik legtekintélyesebb közéleti értelmiségije, akinek gondolatait egyre többen idézik – és vitatják. Krasztev a szófiai Liberális Stratégiák Központjának elnöke és a bécsi Humán Tudományok Intézetének munkatársa. Két könyvét volt alkalmam fordítani: a Stephen Holmesszal közösen írt A fény kialszik a liberális demokrácia eszméjének, 1989 ideáljainak válságáról szól, a magyarul megjelenés előtt álló Európa után pedig a 2010-es évek közepének baljós eseményeiről, amikor először jelent meg a politikai láthatáron az EU szétesésének rémképe.

Ne tessék reménykedni a prágai gyorsban.

A cseh választásokon két fontos dolog történt: 1. Andrej Babiš megbukott. 2. Éspedig azért bukott meg, mert ugyan az ő ANO nevű, névleg liberális, valójában vazalluspártja kapta a legtöbb mandátumot, de nincs reménye parlamenti többségre: összeomlott az őt eddig támogató hagyományos baloldal. Először a csehszlovák, illetve a cseh szabad választások történetében sem a száznegyvenhárom éve alapított szociáldemokrata párt, sem az évszázados kommunista párt nem került be a képviselőházba.

2013-ban még a szocdemeké volt a legnagyobb frakció, de a Babišsal való négyéves közösködés után 2017-ban már összezuhantak (20-ról 7 százalékra), utána pedig az ANO vezette kisebbségi kormányban csak vergődtek, s nem élték túl a diktatúra állambiztonsági ügynökéből lett korrupt milliárdos halálos ölelését. A kommunisták az említett kisebbségi kormányt kívülről támogatták, cserébe különféle bizottsági, hivatali posztokat kaptak. Annyit kell tudni, hogy egészen ortodoxok, számukra még Kádár is jobboldali elhajló volt, de amikor az elmúlt száz évben szabad választásra került sor, rendre tíz százalék körüli szavazat jutott nekik, azaz mindig volt számottevő kereslet a politikájukra – egészen addig, amíg nem kompromittálták magukat Babišsal.

Nincs sok hírértéke, csak példának: Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter lehordta Mitt Romney amerikai republikánus szenátort a Facebookon. Romney ugyanis rosszallotta, hogy Tucker Carlson, a Fox News műsorvezetője, aki nemrég körülnézett Budapesten, megdicsérte Orbán Viktor rendszerét, mondván, hogy az Egyesült Államokban sincs nagyobb szabadság. Mire a szenátor azt felelte: „Orbán cenzúrázza országában a médiát, figyelmen kívül hagyja a választásokon megnyilvánuló népakaratot, vagyont halmoz fel magának és cimboráinak. Magyarországot a fejlett világ legkevésbé szabad, legkevésbé demokratikus országai közé sorolják.”

Ez egy darab vélemény, ráadásul nem is kormányzati (Romney ellenzékben van), de 2010 óta az a menet, hogy az Orbán-kormányzat minden kedvezőtlen véleményre aknavetővel lő vissza. Amíg az volt a nagyon fontos, hogy a nyomtatott lapok mit írnak, a nagykövetek igazították el és ki olvasólevélben az újságírókat, a demokráciában felnőtt olvasók tömegeinek szemében bohócot csinálva az országból, ahol ezek szerint nem tudják, hogy a kormányálláspont legalább annyira lehet téves vagy hazug, mint egy újságcikk.

Törökbálint fideszes alpolgármestere, Géczy Krisztián arról „tájékoztatta” a Magyar Nemzetet, hogy a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumba is beszivárgott az „LMBTQ-ideológia”, ennek bizonyítéka, hogy az iskola „érzékenyítőprogramokat” tartott (így, egybeírva), ahová LMBTQ-szervezetek mellett egy transzvesztitát is meghívtak. (Az „egy transzvesztita” nem más, mint a különféle irodalmi díjakkal elismert Kiss Tibor Noé, a Jelenkor tördelőszerkesztője és nem utolsósorban az ÉS kedvelt szerzője, aki 2020-ban a tárcatári négyes tagja volt, s ezalatt csak lájkokat kapott, egyszerűen azért, mert nagyon jó író; emlékezetem szerint soha egyetlen támadás sem érte a vállalt nemi irányultsága miatt.) Budaörs polgármestere, Wittinghoff Tamás emlékeztetett rá a Facebookon, hogy Géczy maga íratta be fiát a törökbálinti iskola helyett az ország egyik legjobb iskolájába, az Illyésbe, és most ő „jelenti fel”. Köznapi erkölcsi mérce szerint ez bizony aljasság, de javaslom, próbáljunk itt nem erkölcsi terminusokban gondolkozni, legalábbis nem ennek az eseményláncolatnak a szintjén. Ahogy a fideszes funkcionárius sem erkölcsi alapon háborodott fel – nyilvánosan – hónapokkal a fia iskolájában történtek után, hanem azt a pártfeladatot kapta másokkal együtt, hogy szolgáltasson adatokat a kormány legújabb propagandakampányához.

Ahogy a propagandakampány mögött sincs morális meggondolás. Nem a gyermekeinket féltik, és nem is a homoszexualitást tartják erkölcsileg rossznak. A magyar kormány nem szenvedéllyel, őszintén vallja az ideológiát, mint, mondjuk, a lengyel kormánypártok, hanem használja. Szájer József nemi irányultságáról elég sokan tudtak már frakcióvezető korában, az első Orbán-kormány idején is, és naivitás azt hinni, hogy Orbán Viktor nem tudott róla.