Markó Béla

Tovább

Tovább

A cserepes orchideát a konyhában a hűtőszekrény fölötti polc szélére helyeztük, arra az oldalra, ahova a legjobban odasüt a délelőtti nap, de aztán délután bóbiskolhat egyet a langyos árnyékban. A virágüzlet rikító, fárasztó kavargásából végre jó helyre jutott, azt is mondhatnám, hazaérkezett ez a kényes szépség. Azóta többek közt orchidealocsolással kezdjük a napot, soha nem feledkezünk meg róla, persze a többi szobanövényről sem, bár ez a kifejezés most nem pontos, konyhanövénynek nevezném, ha nem tudnám, hogy a szó egészen mást jelent.

Tovább

Most mi lesz? – kérdem magamban. Leereszteni a medencét egy jegygyűrűért? De hiszen mindjárt itt vannak a csapdosók. Kellene egy hal, lenyelné a gyűrűt, kifognánk, felvágnánk a hasát, és minden megoldódna. Egy pillanatig irigykedve nézem Anna kezén a jegygyűrűt, vagyis a fél gyűrűt, hiszen a magyar nyelvben, ami páros, abból az egyik csak fél: fél szem, fél kéz, fél láb és így tovább. Anna is próbál egy-két merülést, de neki sem megy, ráadásul ő továbbra sem látja, hol van a jegygyűrű. Mégis ő menti meg a helyzetet, és hárítja el a fejünk fölül a bajt, miközben én ott tanácstalankodom a sok tonnányi kimerhetetlen vízzel körülöttem, mereven figyelve a lábam előtt a ki-kialvó csillogást. Azt kérdi, hogy nem tudnám-e felhúzni a gyűrűt valamelyik lábujjamra. Érdekes ötlet. Nem megy ugyan, de akkor próbáljak rálépni, és húzzam a kis aranykarikát a medence széle felé. Ez viszont működik szépen, egymásba kapaszkodva, csigalassúsággal araszolunk kifelé, a báros lányt határozottan leköti ez a koreográfia. Egyre kisebb a víz, a létra közelében már alig ér mellig, én leszorítom a nagylábujjammal a jegygyűrűt, Anna odacsúsztatja melléje a saját nagylábujját, amíg megérzi ő is az apró fémtárgyat, aztán a kezembe fogózva lebukik, és diadalmasan a tenyerembe teszi házasságunk szimbólumát. Nem a gyűrűsujjamra, hanem a középsőre húzom vissza, arról nem tud lecsúszni.

Tovább

Tovább

A tavasszal volt ötven éve, hogy meghalt Tamási Áron, de ahhoz képest, hogy mekkora – nem hivatalos – kultusza volt ezelőtt harminc-negyven esztendeje, szinte észrevétlenül múlt el az évforduló, egy-két iskolai rendezvénytől eltekintve. Akiknek torzó ez a mű, torzó az idén is, akiknek meg monumentális lehetne, azok talán mostanában Wass Albertben vagy Nyírő Józsefben keresik a nagyságot, tisztelet a kivételnek. Pedig számos tanulsággal járhat, ha ismét beleolvasunk a Tamási-féle székely pikareszkbe. Mint ahogy ideje lenne elgondolkozni azon is, hogy nem tették-e le mégis eleink egy továbbvihető és továbbírható transzszilván történet alapjait.

Tovább

A legutóbbi romániai önkormányzati választások egyik szenzációja az volt, hogy a negyvenegy megyeszékhelyből tizenegyben olyan polgár­mestereknek szavaztak ismét bizalmat, akik ellen bűnvádi eljárást folytat az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság. Ez a neve annak a rendkívüli ügyészségnek, amelyet egy évtizeddel ezelőtt a központi és helyi közigazgatást át- meg átszövő korrupció felszámolására hoztak létre, és azóta nemzetközi hírnévre tett szert, mivel miniszterek, államtitkárok, szenátorok, képviselők, polgármesterek és más intézményvezetők ellen indított sok esetben börtönbüntetéssel végződő vizsgálatot.

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Le kellene mondani a nemzeti egyformaság sorvasztó koncepciójáról, és helyettesíteni kellene a sokféleség elfogadásával, mert így lehetnénk valóban erősek ebben a szétszakítottságban.  Ehhez viszont szinte a nyelvünket is meg kellene reformálni, hogy ne legyünk „túliak”, mert amíg központból „lát” minket a beszélő, mindaddig „határon túliak” leszünk (mi erdélyiek: „erdőn túliak”) …

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhely ürügyén kifejtett „gondolatai” nyilván benne voltak a kor eszmerendszerében, és kétszáz esztendő múltán Samuel P. Huntington ugyanazt mondja el, komorabban: „Az elkövetkező időszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk összecsapása fenyegeti, és a világháború veszélyével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el.” Nekünk nyilván nem kellett volna ezt a teóriát váratlan újdonságként fogadnunk, hiszen a Csokonai-vers tanúsága szerint is évszázadok óta ebben a Kelet-Nyugat dilemmában élünk, legfeljebb a negatív vagy pozitív előjelek kerültek időnként egyik helyről a másikra, nézőponttól függően. Ennek ellenére érthető, hogy Erdély „tatárpuszta” voltának valamiféle igazolását láttuk A civilizációk összecsapásában: „Legalább ötszáz éve  itt húzódik a határ. Északról indul, végigfut azon a területen, ami ma Finnországot Oroszországtól és Oroszországot a balti államoktól (Észtország, Lettország, Litvánia) elválasztja; átmegy Belorusszia nyugati területein, Ukrajnán, elválasztva a görög katolikus nyugati részeket az ortodox keletiektől, áthalad Románia azon részén, ahol a katolikus magyar lakosságú Erdély helyezkedik el, végigmegy a hajdani Jugoszlávián, melyet azon a ponton vág ketté, ahol Szlovénia és Horvátország határolja a többi köztársaságot.” Hát igen, egyik szemünk sír, a másik nevet, ha arra gondolunk, hogy mennyi minden változott Csokonai Vitéz Mihály  verse, illetve Aranka Györgyék 1806-ban megszűnt Nyelvmívelő Társasága óta, de egyelőre még nem „kopároznak” a medvék Maros várának helyén, még adott az esély, hogy  a törésvonal nyugati oldalán maradjunk, vagy hogy ezt a törésvonalat megszüntessük, és összefogjunk a „Gyarló tudatlanság! Zablátlan indulat” ellen, ami a költő szerint minden bajunknak az oka.

Tovább

Puskásnak lepecsételték a bal lábát. Gyermekkoromban, Budapesttől jó hétszáz kilométerre egyik emlékezetes legendánk volt ez. A Kárpátok délkeleti csücskében, Kézdivásárhelyen annak idején legfeljebb rádióban hallgathattuk a futballmérkőzések közvetítését, és még azt sem tudtuk, hogyan néz ki a nagy hírű labdarúgó, akit mi egyébként csak vezetéknevén emlegettünk, mert konzervatív háromszéki világunkban elképzelhetetlen volt egy felnőtt embert Öcsinek nevezni.

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Mi tagadás, mostanában egyre szívesebben járok-kelek képtárakban, vagy ha ez éppen nem lehetséges, az időutazásnak egy másik, olcsóbb módját választom: művészeti albumokat lapozgatok. Kétszáz-háromszáz vagy akár ezer esztendővel is visszamehetek így az időben, és nem elsősorban a művészet fejlődésének az állomásai, keresztútjai, leágazásai izgatnak, ugyanis nem nagyon hiszek abban, hogy mindenütt, mindenben a fejlődést lehet és kell keresnünk. 

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Ellentmondásos viszonyban vagyok a macskákkal. Hiszen köztudottan nem igazi háziállatok ezek az egyébként dörgölőző, hízelkedő jószágok, még akkor sem, ha állítólag éppen hogy a házhoz ragaszkodnak leginkább, nem a gazdájukhoz. Ha úgymond „az oroszlán is egy macska, / csak egy kicsit nagyobbacska”, akkor ennek a fordítottja is igaz, a macska is egy kisebbecske oroszlán, békíthető talán, de valójában mégsem szelídíthető. Talán ezért is vágyunk annyira a kegyeire, míg a kutyának, éppen ellenkezőleg, mi osztunk kegyeket, és attól érezzük jól magunkat. Jobban tartok a macskáktól, mint a kutyáktól, mert érzem, uralkodni akarnak rajtam. Anyám elbeszélése szerint legelső érthető szavam egy macskaűző szó volt: kácc! Ami persze eredeti német jelentésben csak annyi, hogy macska, vagyis: Katz, ebből lett nálunk indulatszó. De mi tagadás, sok fontos példát és példázatot köszönhetek a macskáknak, egyiket-másikat meg is írtam. Tetszik, nem tetszik, La Fontaine-nél rafináltabb írók ma sincsenek, és ha mégis, az valójában csak látszat. Vagyis vannak ugyan, de később majd feledésbe merülnek.

Tovább
Élet és Irodalom 2021