Hajnalban utazom, futott át az agyamon. Délután kettőre járt. Gondoltam, kicsit készülődök, rendet teszek a lakásban, bepakoltam a mosogatógépbe, nekiláttam, hogy kiürítsem a konyhai szemetest. Felvettem a cipőm, sapkát húztam, összecsomóztam a szemeteszsák száját, megindultam a lakásajtó felé, kiléptem az ajtón és behúztam magam mögött az ajtógombot. Rögtön tudtam, mi a baj: nem hoztam ki magammal a kulcsot. A kulcs a bejárati ajtóba belülről volt bedugva. Az ajtó kívülről csak kulccsal nyitható. Kizártam magam. Ott álltam mackóruhában a lakás előtt kabát, mobiltelefon, pénz, minden egyéb nélkül. A földszinten lakom. A lépcsőházban lefelé közeledő lépteket hallottam. A második emeleti szomszéd volt.

– Szia – mondtam neki. – Ebben a pillanatban zártam ki magam a lakásból.

A falra bökött, egy éjjel-nappal hívható szolgáltató matricájára. Elővette a mobilját, felhívta a számot. Megbeszélte, hogy fél órán belül kijön a lakatos, aki segít bejutni a lakásba. Azt mondta, az ár csak akkor derül ki, ha a lakatos látja az ajtót.

Álltam a lakásajtó előtt, délután kettő volt, sütött a nap, még nem fáztam. Ez egy nyolclakásos lépcsőház, sorra jöttek haza a lakók. December huszonharmadika lévén mindenkinek boldog karácsonyt kívántam. Minden szomszédnak elmeséltem, mi történt.

Ma az lesz, hogy nem szólalok meg.

Már tegnap eldöntöttem, szóltam is előre Katának, hogy ez lesz. Aztán lefekvés a szokott időben, álomtalan alvás, ébredés a mobil berregésére. Megnézem a kijelzőt, hunyorgok. Összefolynak a betűk. Várok egy-két percet, aztán újra a szemem elé teszem. Most már el tudom olvasni, az van ráírva, szerda. Reggel van, és még mindig a fejemben jár a tegnapi terv. Kifundáltam, hogy egész nap nem szólok egy szót se.

Kutatni kezdek az agyamban. Mi okom lehetett rá? Mire jó ez?

Félek a bénultságtól, talán ezzel függ össze. A bénultság erejét, a bénító lendülethiányt próbálom olyasmivel ellensúlyozni, amit én szabályozok? Évekkel ezelőtt érezni kezdtem, hogy a bénultság mindennél hatalmasabb. És az érzés azóta csak fokozódott. Néha pár hétig lappang, de egészen sosem tűnik el.

Szombat hajnalban indultak Budapestről, pár óra múlva már Szlovéniában autóztak, késő délelőtt átlépték az olasz határt. Innentől az északolasz pályán hajtottak, egy nagy síkságon. Időnként megálltak kávézni, süteményt ettek, teletankolták a kocsit. Délután négy körül értek az első alagúthoz, aztán egyre gyakrabban és egyre hosszabb alagutak következtek. Amikor fizetőkapuhoz közeledtek, próbálták megtippelni, hány eurót kell fizetni. Ha már régóta nem jött kapu, nagy számot mondtak, ha öt-tíz percen belül másodszor is kapuhoz értek, akkor csak egy-két euróra tippeltek. Általában minden második kapunál hajtottak be díjat, a fizető szakaszok elején kártyát kellett húzniuk, ami az úthasználat kezdetét rögzítette.

Az Alpokban, talán a harmadik alagútnál felszisszentek: negyvenhét eurót mutatott a kijelző. Tizenegy kilométer hosszan haladtak a hegy gyomrában. Reni mazsolát evett, néha ásított. A cipzáras táska és benne a holmijuk a csomagtartóban volt.

– Egyáltalán miért hajtottunk fel a hídra? – kérdem a haveromat, miután épségben kiszálltunk. Fogalma sincs.

Jó néhány sarokkal korábban le kellett volna fordulnunk. Azért jött kocsival, hogy segítsen átvinni minden holmimat egyik lakásból a másikba. A belvárosból a lakótelepre költözöm, eddig hatan laktunk egy háromszobás lakásban, én harmadmagammal a nagyszobában. Édesanyám fogja fizetni a villany- és gázszámlát, nem lesz albérleti díj. Ekkor még nem tudom, de az utolsó költözés volt, amikor mindenem elfért egy túrahátizsákban meg egy banánosládában. A következő cuccoláshoz már teherkocsi kell.

Háromszázhatvan fok, gondolom magamban. Váratlanul eszembe jut Tímea. Gimnáziumban találkoztam vele, a táncpróbák idején. Évfolyamtársak voltunk, életünkben talán csak egyszer beszélgettünk. Magam előtt látom áttetsző bőrét, vékony, kék ereit, porcelánorrát.    

Alabástrom, mormolom. Táncpróbára megyünk, fehér bőrű, madárszerű lány sétál mellettem, betegségekre terelődik a szó, azt mondja, még életében nem hányt.

– Hogyhogy? – kérdem.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a bizalomhiány egyfelől faterasz, másfelől muterosz és Talp között húzódik meg. Ők hárman két, bizalmon alapuló szövetséget alkotnak, közöttük árok. Muterosz és Talp feltétlenül megbíznak egymásban, fateraszban azonban rajta kívül senki nem bízik. Szövetsége egytagú, amit átlagon felüli önbizalommal akar ellensúlyozni.

A tét nem az árok felszámolása, hiszen az esélytelen. Faterasz demonstrációja arra irányul, hogy a bizalomhiányt ne szabadjon elismerni. Mindenki játssza el, hogy ők hárman bíznak egymásban. Faterasz nyugatnémet márkán akar kollaboránsokat vásárolni magának, megkaparintva az ellenállás anyagi fedezetét, teljes kiszolgáltatottságba taszítva a nála gyengébbeket. 

Nyár végén álltunk a ház előtt, ahol az albérlete volt, és veszekedtünk. Akkor láttam utoljára. Esküszöm, nem emlékszem, min kaptunk össze. Közben eltelt az egész nyár. Huszonnégy órás portaszolgálat volt az épületben, ebben a városban nem olyan ritka ez. Kijött mellénk a járdára a portás, pedig, azt hiszem, nem is dohányzott. A váltótársa dohányzott, ő nem. Épp annyiszor fordultam meg nála, hogy ezt leszűrjem. Szóval ez a portás csak úgy kijött levegőzni, vagy a szóváltásunk hallatán bújt elő a fülkéjéből, éjfél körül lehetett, még nem volt baromi késő. Téblábolt egy darabig a járdán a hőségben, nem törődtünk vele, talán nem is köszöntünk neki, veszekedtünk tovább. Egy idő után visszament, gondolom, pusztán tudatni akarta, hogy nem kettesben vagyunk, ő is itt van, hátha ettől lecsillapodunk.

Húsz perc után kinyitottam a szemem. Nedvesnek éreztem belül a szemhéjam szélét. Jó érzés volt.

Miután beléptem a szobába, becsukta az ajtót, aztán meggyújtott egy füstölőt. Behallatszott a forgalom a főútról. Az ablakhoz lépett, becsukta. Levegőtlennek tűnt a szoba.

A fehér ingest néztem. A hevenyészett oltár felé fordulva énekelt. Az énekben volt egy-két ismerős szó, govinda, guru, ilyenek. A dallam nem volt monoton, de túlzottan magával ragadó sem.

A fehér inges a keleti mester fényképe előtt sorakozó tálcákon pakolászott. Egy kis, fényes pikszis rizsszemekkel volt tele. Meggyújtotta a rizsszemek tetejét, néhány rizsszem megpörkölődött, aztán kialudt a tűz. A fotó elé tolt tálcák egyikén könnyű szövésű, összehajtogatott kendő hevert. A fehér inges egy másik, laposabb aljú kis pikszisből néhány szem rizst helyezett a kendőre. A harmadik fényes kis edényben víz volt. A fehér inges az egyik virág szirmait a vízbe tunkolta, aztán néhány csepp vizet a szirmokról a kendőre rázott. A kendőre előzőleg rizsszemeket és egy külön tégelyből némi hamut szórt, a fehér vásznon szürke hamu, rizs és víz találkozott. Ez nyilván engem szimbolizál, gondoltam.

Nagyjából három hónappal korábban, tavaly nyár végén kaptam hírt anyámtól, hogy a családunk régi barátja, Musa bácsi üzleti ügyben Tajpejbe utazik. Nagyon készültem a látogatására, mert gyerekkoromban sok vidám délutánt töltöttem a házukban, és azt is szerettem, mikor nálunk vendégeskedtek. A nagyobbik fia, Jehan, sok éven át olyan volt nekem, mint egy unokatestvér. Tudtam, hogy délután háromra fog a kolostorba érkezni, egy keddi napon, november első hetében. Gondoskodtam róla, hogy a minibuszunk várja az állomáson, és felhozza a hegyre. Amikor már csak néhány perc volt hátra az érkezésig, az ajándékboltban váltottam pár szót az oda beosztott apácával.

– Musa bácsi, a családunk régi barátja mindjárt itt lesz – mondtam.

Egyszer, még amikor súlyproblémáim voltak, majdnem kint ragadtam Angliában. A végére már úgy éreztem, nem is egy skanzenszabású halászfaluban vagyok, hanem kagylóhéjban, amely minden irányból szorít, teljesen összeprésel. Kimentem két hétre, turistának, aztán valahogy beszippantott a helyzet. Mondhatnám, hogy megtapadtam, sőt hó végére már keresetem is volt, de ez így mégse lenne igaz. Ha lett volna minimális lendületem, azonnal továbbállok. Nem azon erőlködtem, hogy ottmaradhassak, hanem az ellenkezőjén. Nyúlós lett az élet, a macskaköves díszlet körém fonódott. Időbe telt, amíg valahogy összeszedtem magam és kiműtöttem a hájpacni testem onnan, mert, mondom, durván rám telepedett az a közeg.

– Biztos bemenjünk? – kérdi Anna.

– Nézzük meg, egyáltalán nyitja-e valamelyik kulcs.

Sanyi megint a szamárforma tokban kotorászik, félreteszi azt a kulcsot, amelyik a lenti zárba illett. Egy kis kék gyöngy akad a kezébe, mintha Lotti játékai közül keveredett volna ide.

Az ajtón keresztben hevederzár, a kilincs vonalában alsó, fölső. Sanyi reméli, hogy csak az alsó van bezárva. Az első próbálkozásra olajozottan nyílik az ajtó. Az előszobában vannak, megérzik a lakás szagát. Ferdén betűz a nap, eltolt világító négyszög a falon. Sanyi a konyhába megy, Anna tanácstalanul áll a fehéres padlócsempén. Csönd van. Sanyi kinyitja a hűtőt, a felső polcon négy zöldalmás gyümölcsjoghurt, a perforálás mentén nincsenek szétszedve, hogy egyben lehessen kosárba tenni. Jobbra mellettük más márkájú, nagy poharas tejtermékek. A hűtő alsó dobozában további joghurtok, az egész egy csíkos nejlonszatyorba bujtatva, a kamrában balról egy nagy barna polc.

Harmadik nap a sírvárosba mentek.

– Ma hova mentek? – kérdezte Bruno, amikor Anna és Ervin lépcsőzött lefelé.

– Mi is a neve, Ervin? – nézett hátra Anna.

– Nekropolisz – mondta Ervin.

Bruno szeme felcsillant.

– Tényleg? Az hol van? – kérdezte, de aztán elfordult.

Kézmozdulattal jelezte, hogy mindegy.

Otthon kizárólag indiánkönyveket olvastam, egész délután, hétvégén egész nap, és ezekben folyton előkerült a vadászkés. Vadászkése mindenkinek volt, a sápadtarcúaknak és az indiánoknak is. A műanyag playmobil indián- és kovbojfiguráimnak is volt vadászkése. Én is akartam egyet. Az indiánkönyvekből kiderült, hogy a vadászkés nyele szarvasagancsból van. Álltam a sport-játék-kempingüzlet kirakata előtt, és nézegettem a legnagyobb, csehszlovák gyártmányú bicskát, aminek még műbőr tokja is volt. A tok hátsó oldalán később ejtettem két bevágást, hogy övre fel lehessen fűzni. Ez a csehszlovák bicska lesz az én vadászkésem. A markolatát csont vagy csontutánzat díszítette, én mindenesetre szarvasagancsnak hívtam. 128 Ft-ba került, ami nekem bizony sok pénznek tűnt akkoriban, de a zsebpénzemből kifizettem és hazavittem.

Elered az eső. Kutyagolok a műúton, készen rá, hogy a padkára húzódjak, ha hirtelen megjelenne egy kocsi, de nem jön semmi. Elhagytam a falu végét, mindkét oldalról erdős, bozótos terep szegélyezi az utat. Furcsa hang válik ki a visszatérő környezeti zajból, talán madár az. Közvetlenül a pólóra vettem az esőkabátot, az ujja meztelen karomra tapad, nem fázom, de kijózanító ez a hideg, gumis érintés, arra figyelmeztet, hogy közvetlen kapcsolatban vagyok a külvilággal. Bármi történhet. Megtorpanok, hátranézek, bele a sötétségbe, nem látok semmit. Négy-öt méterre tőlem teljesen elfogy a fény, képtelenség megmondani, távolabb mi van. Tímárt, ahonnan jövök, elnyelte az éjszaka.

– A telefonban már elmondták, szükségét érzik, hogy párterápiára járjanak. Miért? – kezdte az ülést a kopasz, fülbevalós pszichiáter, és játékosan forgatta a szemét. 

– Harminchat éve élünk együtt – szólaltam meg –, és most krízisbe jutott a kapcsolatunk.

Amikor kimondom a számot, mennyei kórus lép be, három szólamban énekli: „huszonhat! harminchat! negyvenhat!”, nem hallom tőlük a saját hangom, kiesek a jelenetből, teljesen összezavarodok.

– ...krízisbe jutott a kapcsolatunk – ismételtem.